Vegytiszta menőség Bale és Damon autóversenyzős filmje

Több, jól bejáratott sportfilmes sablont felrúgva csinálta meg James Mangold Az aszfalt királyai című filmet, aminek igazából egyik angol címe (kettő is van neki!), de még a magyar sem sikerült valami jól, ugyanis sem a több területen reklámszempontból kihívásokat jelentő Ford v Ferrari, sem a Le Man '66, sem pedig Az aszfalt királyai nem adja vissza pontosan, miről is szól a film, bár tény, hogy nem jelentkeznék önként az amúgy sosem hálás feladat megoldására, mert hát elég nehéz jól összefoglalni egy frappáns címben, hogy

Mangold (legutóbb például a 2013-as Farkast és a 2017-es Logant rendezte) autóversenyzős filmje nem a címadási anomália miatt érdekes, hanem azért, mert bár a jelenetek túlnyomó részében

• versenyautóban ülünk,
• versenyautó(ka)t nézünk,
• versenyautókról,
• vagy azok alkatrészeiről van szó,

a film valójában a büszkeségről és a büszkeség megsértésekor fellépő haragról szól.

Christian Bale és Matt Damon, a két főszereplő pedig remekül vegyíti ezt az alapfelállást a karakterük egyéb jellemvonásaival – Bale az autóversenyző és szerelő Ken Milest alakítja, az állandó szabályszegő zsenit, aki csak a feje után megy, cserébe külön kihívásnak tekinti, hogy a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb embernek beszóljon, csak hogy igazolja, ő mindegyiküknél különb, míg Matt Damon az állandó önbizalmat sugárzó texasi Carroll Shelby, aki 1959-ben az első amerikai autóversenyző lett, aki nyerni tudott a Le Mans-i 24 órás versenyen, majd később a Shelby Cobra és a Shelby Mustang utcai kocsikkal, illetve a Ford Le Mans-ra tervezett versenyautójának tervezésével lett híres.

Nehéz eldönteni egyébként, melyikük alakítása a jobb a filmben. Bale-nek rettentően jól áll a jó értelemben vett seggfej figurája, aki a világon semmit nem tesz azért, hogy kedveljük, mégis a film legszerethetőbb alakja lesz. Sokat tesz ehhez hozzá azért, hogy a hasonló filmekben az öntörvényű zseni általában mindenkit elmar magától, Miles viszont két emberhez végig csak tiszta szeretettel és odaadással viszonyul, a feleségéhez és a fiához, amitől egyből sokkal emberközelibb lesz.

Eközben Damon a Mars mentőakcióból már ismert arcához tér vissza, ő Az Ember, Akin Messziről Látszik, Hogy Képes Dolgokat Elérni, Aki Nem Ismer Megalkuvást. Ehhez kapott segítségül egy napszemüveget és egy hatalmas texasi cowboykalapot, amiknek köszönhetően a film végére hajlamos az ember elhinni, hogy egy texasi férfi akár lovon is képes eljutni az űrbe, ha gyerekként ezt vette a fejébe, és hogy nincs náluk (nem csak a texasiaknál, hanem Milesnál és Shelbynél) menőbb ember a világon.

A büszkeség megsértéséből mindketten kapnak eleget (Miles túlságosan heves és fafejű versenyző a Fordnak, Shelby pedig beleszólás nélkül akarja csinálni a dolgát, amire az óriáscég Ford alatt azért nem sok esély van), de ebben a kategóriában az ifjabb Henry Fordot alakító Tracy Letts az igazi király. Amikor Letts képernyőn van, nem lehet nem csak őt figyelni, és hát azt a pillanatot, amikor Enzo Ferrari vérig sérti egyetlen (üzenetként átadott) mondattal, ami után aztán mániákusként kezdi ölni a pénzt a Ferrari legyőzésébe, úgy játssza el, hogy az ember libabőrös lesz tőle.

És libabőrös lesz a hangoktól is, Mangold ugyanis nem felülről kamerázta a legtöbb versenyjelenetet, hanem a kocsiból, tökéletes jelentést adva arról, mi is történik 7000-es fordulatszámnál a kocsiban. Ez némi kárpótlás azért, hogy a pályán zajló verseny nagy része nem túl jó minőségű CGI – persze ki engedne egymás ellen küzdeni műemlékértékű antik autókat.

(Bale kapcsán zárójeleben jegyezzük meg, hogy Az aszfalt királyai forgatása kezdetére nagyjából 30-35 kilót kellett fogynia az Alelnökben alakított Dick Cheney-hez képest, és ebben nem nagyon volt kompromisszum, Bale-nek ugyanis be kellett férnie a zsokéméretű pilótákra tervezett Ford GT 40 pilótafülkéjébe.)

Néhány dolognál viszont vitathatatlanul félrecsúszik Mangold filmje. Bale karaktere például azt találja mondani a Le Mans-i rajtrácson, ahogy eltolják előtte a Ferrari 330 P3-at, hogy ha ez szépségverseny lenne, akkor már vesztettek is, de ezzel csúnyán mellélőnek. A GT 40 megszületése nem csak a sebességről és a büszkeségről szólt, a Ford be akarta mutatni, hogy tudnak olyan autót csinálni, ami nem ereszti maga alá az összes olajat, ha egy Ferrari mellé parkol, és ez sikerült is, a GT 40 egy ikon lett, a mai napig szenvedélyesen imádják, olyannyira, hogy 2004-06 között, majd 2016-ban is feltámasztották. Ha ezt a filmvásznon nem tudják visszaadni, akkor hol máshol lehetne?

Mivel a film első harmada a Ford-Ferrari felvásárlási ügyről szól, a második a Fordon belüli belső harcról, hogy létrejön-e az esetleg győzelemre esélyes kocsi, a harmadik pedig újra a Ford, Ferrari harcról, immár Le Mans-ban, arra már nem maradt elég idő, hogy bemutassák, mennyire veszélyes volt az autóversenyzés az 1960-as években. Az 1970-es években játszó F1-es film, a Hajsza a győzelemért (Rush) sokkal többet nyújt ebben, de ott ugye Niki Lauda és James Hunt küzdelme van a középpontban, így erre több lehetőség is adódik.

Máshol viszont prímán kapják el a rajtot. A film egyik első jelenetéhez 20 darab félkész Ford Falconra volt szükség pár percre, mégis megcsinálták. Ahogy felépítették a Ferrari modenai gyárának kapuját, illetve Enzo Ferrari irodáját is, de még az eredeti, régi Le Mans-i célegyes egy részét is újraalkották a filmhez.

Pár klisé is ott figyel azért a motorháztetőn

Jó ideje alapfelszereltségnek számít már a sportfilmeknél a három történetíves szerkesztés, amit természetesen az eredeti szereplőkről készült fekete-fehér fényképek, és az életüket, eredményeiket egy-két mondatban összefoglaló mondatok zárnak még a végefőcím előtt.

Ahogy nincs sportfilm ezek, úgy nincs autós film a kötelező váltóbotos, illetve a fordulatszámmérős képek nélkül. Érdekes lesz majd egy kimutatást végezni a DVD megjelenése után, hogy a 2,5 órás terjedelem hány százalékát teszi ki a váltóbot és a fordulatszámmérő mutogatása, de tippre bőven mérhető erős százalékokban.

Sajnos azt sem sikerült megúszni, hogy a profi autóversenyzők a futam közepén jöjjenek csak rá, hogy jaj, hát a gázpedált bizony a padlóig lehet nyomni, ők meg addig csak félgázon mentek, de enélkül aztán már tényleg nem forgatnak autós filmet.

A 2,5 óra azért így is gyorsan száguld, ami jól jelzi, hogy ha nem is hibátlan, de szórakoztató a végeredmény.

Az aszfalt királyait november 14-én mutatják be a magyar mozikban.