Ötven éve darabolta fel az őrnagyot az édes jó Lajosom

ornagy ur
2019.11.29. 18:39

„Ettől a filmtől élesebben fogalmazott szatírát vártunk.”


– írta N. Ignatyeva a Szputnyik nevű szovjet lapban 1971 nyarán az Isten hozta, őrnagy úr! című magyar filmről, amit a moszkvai filmfesztiválon mutattak be, és ami egyébként arról szól, hogy egy egyszerű, rendszerető, tisztességes vidéki család addig nyög egy agresszor alatt, hogy a végén felnégyelik egy margóvágóval. Spoiler alert. 1971-re a filmet rendező Fábri Zoltán már bőven benne volt a következő alkotásának munkálataiban, úgyhogy feltételezem, hogy nem különösebben érdekelte, hogy mit ír a szovjet sajtó az előző filmjéről. Arról a filmről, ami a magyar filmtörténet egyik legjobb szatírája lett, és amit november 29-én, pontosan 50 évvel koráb mutattak be a magyar mozik.

1969. november 29-én három új premier között választhattak a mozibajárók. Az egyik A nagy korallzátony című dokumentumfilm volt, ami a korabeli kritikák szerint érdekes volt, de azért annyira nem, hogy pénzt is kiadjunk érte. “Halak, halak, halak, korallok, korallok, korallok, időnkint egy-egy búvár és néha valami madár” – foglalta össze a Magyar Hírlap. A másik egy grúz dráma volt, a Nemsokára itt a tavasz, aminek a rendezőjét, Otar Abeszadzét nemigen jegyzi a filmtörténet. A harmadik pedig Fábri Zoltán új filmje volt, az Örkény István Tóték című kisregénye alapján készült Isten hozta, őrnagy úr!, a főszerepben két népszerű és elismert színésszel, Latinovits Zoltánnal és Sinkovits Imrével.

Miről szól ez a film?

Egy mátrai faluban nyugalomban élnek Tóték: a tűzoltó apuka (Sinkovits Imre), a háziasszony anyuka (Fónay Márta), és tizenéves lányuk, Ágika (Venczel Vera). Egyetlen fiuk, Gyula a háborúban zászlós. Egy nap levelet kapnak tőle: Gyula rábeszélte a labilis idegrendszerű őrnagyát (Latinovits Zoltán), hogy menjen el Tótékhoz kipihenni magát két hétre. Az őrnagy ugyan saját bevallása szerint nem akar senkinek a terhére lenni, de egyre jobban átveszi az irányítást a család felett, ami pedig hagyja magát, mert ezzel azt hiszik, Gyulának segítenek. Az elnyomás legsúlyosabb példája a dobozolás, amivel az inszomniás őrnagy az éjjeleket tölti Tóték társaságában: a háborúban egy kötszergyárnak szüksége van az önkéntes dobozgyártásra, az őrnagy pedig ebben látja meg a lehetőségét, hogy a roncsolt pszichéjét rendbehozza. Az éjszakázás és az érzelmi manipuláció teljesen agyonvágja Tótékat, akik a két hét végére teljesen alávetik magukat az őrnagynak. Miután elbúcsúztak tőle, az őrnagy mégis visszatér, mert nem jár a vonata – ekkor Tót a dobozolásra használt margóvágóval brutálisan kivégzi a katonát.

Fábri ekkoriban – és azóta is – az egyik legnagyobb magyar rendezőnek számított, akinek az életművéből képtelenség egyet kiemelni, és azzal jellemezni. 1969-re már mögötte volt legalább öt olyan klasszikus, ami a mai napig hivatkozási pont a magyar filmben, megrendezte a Körhintát, az Édes Annát, a Hannibál tanár urat, a Két félidő a pokolbant, a Húsz órát, és ugyan nem szó szerint, de átvitt értelemben birtokában volt valaminek, aminek addig magyar filmrendező nemigen: 1969-ben a legjobb külföldi film Oscar-díjára jelölték az angol-magyar koprodukcióban készült Pál utcai fiúk-adaptációját. A jelölést olyanok híres rendezők mellett kapta meg, mint François Truffaut (Lopott csókok), Milos Forman (Tűz van, babám!) és a nyertes, Szergej Bondarcsuk (Háború és béke).

A Tóték ötlete már bőven megvolt a jelölés, az Örkény-kisregény, sőt, még a Húsz óra című filmje előtt is. Sőt, a Tóték maga, Fábri elmondása szerint, először forgatókönyvként létezett, Örkény először így írta meg, és így került hozzá még a hatvanas évek elején, de ő inkább a Húsz óra elkészítése mellett döntött, azért is, mert “akkor még túlságosan váratlan és szokatlan volt a Tóték sajátosan bizarr, tragikusan groteszk hangvétele.” Örkény aztán regényt írt a történetből, majd színdarabot, amit a Thália Színházban mutattak be először 1967-ben, majd szó szerint világsiker lett, vitték francia, lengyel, finn, német, bolgár, szovjet színházakba is. Az őrnagyot nem kizárólag Latinovits Zoltán játszotta, hanem Somogyvári Rudolf és Szoboszlai Sándor is, Tótot Nagy Attila, Tótnét Dayka Margit, Ágikát pedig Hacser Józsa játszotta.

Amikor az akkor még Tóték címen futó film forgatása előtt megkérdezték arról, hogyan próbálja feldolgozni Örkény szövegét, úgy válaszolt, hogy ő részben tágítani, részben szűkíteni fogja. Tágítani, mert áthelyezi majd egy tágasabb falusi környezetbe, és szűkíteni, mert minél jobban a Tót-család és az őrnagy viszonyára szeretne koncentrálni. Fábri megszabadult a kisregény több mellékszereplőjétől (Cipriani professzor például csak említés szintjén maradt a filmben), a dialógusokból többet elhagyott, de azért jelentős részüket érintetlenül hagyta. A falusi környezet konkrét lett, a nemlétező Mátraszentannát a létező Heves megyei Szarvaskő játszotta el, az őrnagyot pedig a színpadról átmentett Latinovits Zoltán. Amikor Latinovitsot arról kérdezte az Esti Hírlap, hogy el kell-e felejteni a színházi őrnagyot, miután Fábri mást, máshogyan kért tőle, ezt a választ adta, amit egyszerűen képtelenség nem az ő hangján olvasni:

A belső, lélektani folyamat hitelességét igyekeztem megteremteni, azt nyomon követni és ábrázolni, hogy mi történik az emberekben, amikor lehetetlenné teszi az életüket egy szívesen látott vendég.

Egy irodalmi adaptációnál alapvető probléma az, hogyan adaptálja egy másik médiumra egy filmkészítő a kifejezetten irodalmi eszközöket. A Tóték esetében a regény mellett ott volt a színházi tradíció is, amivel meg kellett küzdeni. Fábri úgy döntött, hogy a szöveg mesélőjét Darvas Iván segítségével fogja feldolgozni, a könyv tételmondatait (“Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!”) pedig fokozatosan adagolva, inzertekként fogja megmutatni.

2019-11-28 11 22 06-PORT.hu – Isten hozta, őrnagy úr! – Galéria.
Fotó: Port.hu



Bár 1969-ben francia újhullám már tíz éve megmutatta azt Európában, hogy a filmeknek nem úgy kell kinézniük, és nem olyan elvek szerint kell működniük, mint a “nagypapa mozija”, azaz nemcsak a konvencionális, nemkísérletező, egyenes képalkotásnak és történetmesélést favorizáló, közérthető filmeknek van létjogosultsága, akkor is meglepő mai szemmel nézni az Isten hozta, őrnagy úr!-at. A nagylátószögű objektív miatt a kép szélei néha összenyomódnak, torzak, így látjuk meg először Mátraszentanna látképét is, és amikor a kamera oldalirányba svenkel, akkor olyan hatást kelt, mintha egy üveggömb közepéről néznénk a falut.

Visszatérő geg, hogy a szereplők varázsütésre eltűnnek a képről, miközben a világ változatlan körülöttük, mintha a lényüket vágták volna ki a létezésből, miközben a többieknek ez fel sem tűnik. Vannak olyan jelenetek, amik másfélszeres sebességgel pörögnek, miközben a dialógusok megmaradnak egy sebességen – valahogy úgy, ahogy majd két évtizeddel később Tímár Péter szórakozik ezzel sokkal erősebben az Egészséges erotikában. Fábri azzal is játszik, hogy szinte észrevétlenül sűríti az időt: egy különösen cseles jelenetben Ágika karaktere kiszalad a család mellől a szobából, lefut a lépcsőn, és leül a padra – a már ott ülő család mellé. Nem sokkal előtte, egy másikban az őrnagy egy mondat közepén helyszínt vált, de a beszélgetés egy pillanatra sem zökken meg. Amikor a Tót-család tagjai rádöbbennek, hogy nekik most egész éjjel dobozolniuk kell, akkor a róluk készült, kimerevített állóképeket a papírvágás ritmusára vágja be. És egészen újszerű az is, hogy bevágja Tótné visszaemlékezését Gyula fiára, ahol Fónay Mária suttogó hangja az egészet visszarántja a valóságba.

De mi is ez a valóság egészen pontosan?  A korabeli kritikák szóvá tették azt, hogy Örkény szövege kikerült az irodalom és a stilizált, elemelt színház világából, ezzel túlságosan konkrét lett, nem általában szólt egy őrnagyról és egy családról, hanem kézzelfogható, felismerhető kellékekkel, díszletekkel teli, igazi faluban játszódó történet lett. Ezzel személy szerint én nem értek egyet, mert Fábri minden tőle telhetőt megtesz a film eszközeivel, hogy pontosan ezt a kézzelfoghatóságot semmisítse meg. Az ugráló, vagy kimerevített képek pont, hogy bizarrabbá teszik azt a cselekményt, ami papíron csak arról szólna, hogy egy családot annyira terrorizál egy elviselhetetlen vendég, hogy a családfő brutálisan kivégzi – ez lehetne egy rövidhír a Police.hu mindennapjaiból is. A szatíra mivoltát a groteszk adja meg, a groteszket pedig Örkény így fogalmazta meg a film bemutatójának idején a Tükörnek:

A groteszk a legősibb művészi műfajok egyike. A lényege: egyszerre tragikus és nevetséges, reménytkeltő és kétségbeejtő, kulcs az élet megközelítéséhez, és eszköz olyan témák megvalósításához, melyekhez más műfaj közvetítésével aligha lehetne közelférkőzni.


Fábri pedig a lehető legközelebb került hozzá, hogy tömegek számára ismert színészekkel, közérthető módon, mégis szokatlan technikákkal megfilmesítse a groteszket, a végeredmény pedig, ha egyik oldalról nézzük, akkor harsány vígjáték, amiben Latinovits ordibál, vadul gesztikulál, és komikusan megsértődik, illetve Sinkovits Imre viccesen idegileg kikészül ezek miatt, másik oldaláról pedig egy olyan dráma, amiben egy egyszerű család azt hiszi, jó lesz az ő gyereküknek a földi pokolban, ha hájjal kenegetik a két lábon járó poszttraumás stresszt. A Tóték tragédiája, hogy az együgyű postás miatt nem tudják, Gyula már rég meghalt – Fábri az ő leolvadó fotójával fejezi be a filmjét.

Az Isten hozta, őrnagy úr! ami sosem került olyan magas piedesztálra, mint A tanú, igaz, be sem tiltották, látszólag nem feszegette a rendszer tűréshatárát. Fábri páratlan életművében a második ligában szerepel, de ez valószínűleg más magyar rendező esetében egészen biztosan nem így lenne. A magyar filmgyártásban két, kritikusok által kanonizált best-of lista létezik, az egyik az úgynevezett Budapesti tizenkettő, ami az Isten hozta… előtt egy évvel, 1968-ban készült, ezért azon értelemszerűen nem jutott neki hely. A felújított, 2000-ben megismételt Budapesti tizenkettő-n sem kapott helyet, két másik Fábri-filmmel (Hannibál tanár úr, Körhinta) ellentétben. A Magyar Művészeti Akadémia 2012-ben megkérdezte a tagjait a legjobb magyar filmekről, a 53 tételes listának majdnem egynyolcadát, 7 filmet Fábri jegyez. De ezek között sincsen az Isten hozta, őrnagy úr!



Ami kár, mert amennyire is hangsúlyosan a második világháború alatt, 1942-ben játszódik (az őrnagyot több korabeli kritika is fasiszta, horthyista szörnyetegnek írja le), annyira egyetemes a mondanivalója. A szereplői egyszerű emberek, akik csak a vendég kedvében akarnak járni. A vendégük egy abuzív, idegbeteg, a háborúban testileg és lelkileg összetört ember, aki megsértődik, fenyegetőzik és fegyelmez, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő szeretné. Tóték viszont tűrnek, tűrnek, a legnagyobb köztiszteletben álló Tóttal az élen, aki a megaláztatások során eljut odáig, hogy nevetve sörözik az őrnaggyal, aki kacagva hívja őt Tótocskának. Aztán az őrnagy váratlanul visszatér, és abban nincsen köszönet. Nem hiszem, hogy lett volna Magyarországnak olyan éve az utóbbi ötvenből, amikor ne tudtunk volna ezzel együttérezni.


Felhasznált cikkek

Latinovits az őrnagyról (Esti Hírlap, 1969. november 13.)

Tóték sajtóvisszhangja (Esti Hírlap, 1971. augusztus 02.)

A Pál utcai fiúkról (Film Színház Muzsika, 1969. január-június)

A Pál utcai fiúk után — a Tóték előtt (Magyar Hírlap, 1969. április 1.)

Isten hozta, őrnagy úr! (Magyar Hírlap, 1969. november 27.)

Tóték - Fábri, Örkény, Latinovits (Tükör, 1969. október 12.)

Egy modern klasszikus (Filmvilág, 2017/10)

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)