Ember így még nem színezte ki a világháborút

Fiatal srácok arcán pásztáz a kamera, olyan 15-17 év körüliek is lehetnek közöttük, vigyorognak szép sorjában, és természetesen egyszer csak az objektív megtalálja közülük azt, akitől felhangzik a kötelező mondat: 

Hé, nézzétek, rajta leszünk a képeken!

És persze mindenki felröhög. Nem, nem egy legénybúcsú hajnali képsorai ezek, vagy egy osztálykirándulás videója, hanem egy több, mint száz évvel ezelőtt készült archív felvétel, amely A Gyűrűk Ura-trilógia Oscar-díjas rendezője, Peter Jackson Akik már nem öregszenek meg című első világháborús dokumentumfilmjének egyik jelenetében szerepel. 

Jackson nagyapja emlékének dedikált alkotását eredetileg a háborút lezáró compiègne-i fegyverszünet századik évfordulóján, 2018-ban mutatták be. Egy év késéssel Magyarországra is megérkezett, és – bár nagyon limitált számú vetítésekkel fut a mai naptól – , szerencsére Budapesten és a vidéki nagyvárosokban is várhatóan január végéig elérhető lesz. 

Ha nagyon szigorúak vagyunk, a film voltaképpen műfaji csalás, de olyan csodálatos csalás, ami miatt senki sem fog dühöngeni, sőt, amiért igazából csak rajongani lehet érte. Ennek az oka elég egyszerű, a rendező kifejezetten a problematikus határátlépések által ért el olyan zseniális eredményt, ami eddig nem sokaknak sikerült. Erre szokták azt mondani, hogy korszakalkotó mű és a többi. Az ilyen nagy szavak persze mindig gyanúsak, de ezúttal nem teljesen indokolatlanok.

Jackson elkerülte a makrotörténelemről szóló dokumentumfilmek minden kliséjét, se egy hatalmas térkép, se okos grafikák, se egy hadtörténész, sem másmilyen szakértő nem szerepel az alkotásban.

A történetet úgyis már ezerszer elspoilerezték a történelemkönyveink. És bár felmondja a leckét Jackson filmje is, nem ez benne a lényeg. A békeidő utolsó pillanataitól kezdve a toborzásnál még a korukat is letagadó angol kamaszkatonák napi életét követhetjük végig a nyugati fronton. Látjuk, ahogy a hadüzenet után mit sem sejtve, lelkesen és fütyörészve masíroznak a nyugati hadszíntérre. Majd azt is, ahogy a fiatal srácok a rothadó hús szagával körüllengett lövészárkokban egy tetvekkel, patkányokkal, fertőzésekkel, fagyással, üszkösödéssel fenyegető pokoli környezetben találják magukat, vagy ahogy a csaták első vagy a második vonalának emberalatti iszonyatában futnak a halálba, vagy az orosz rulettnél ezerszer rosszabb esélyekkel próbálnak előle megmenekülni. De mindez nem mondja el azokat a részleteket, amiktől valami közel elementárisat kapunk a filmtől.

Jackson tisztán archív anyagokból válogatta össze a film képanyagát: a BBC és a Brit Birodalmi Hadtörténeti Múzeum több mint 600 órányi hang- és filmfelvételéből szerkesztette meg az alkotást. Az egész mű egyik pillére egy hatalmas, hömpölygő beszédfolyam, ami közel száz angol katona hatvanas években készült oral history visszaemlékezéséből áll, és az egységesített monológ közel száz percig pörög. A kronologikus rendbe állított megszólalóktól származó 10-20-30 másodperces mondatok annyira penge rendben követik egymást, mintha nem is egyes emberek, hanem maga a katona beszélne: ez volt a háború. De önmagában ettől persze még nem lenne újszerű a film. 

Okos elméletek mondják, hogy azóta hisszük úgy, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az életünk filmje, amióta a film mint médium létezik. Annyira a mindennapjaink részévé vált, hogy megtanultunk úgy látni, ahogy a filmet kell nézni. Valahogy így állunk a fekete-fehér archív felvételekkel is, legyen az fotó vagy mozgókép: megtanultuk, hogy ha ilyen képeket látunk, akkor az valami nagyon régit vagy valami nagyon művészit ábrázol, amihez igazán nincs közünk. Ezt a rossz beidegződésünket írja felül Jackson egy technikai varázslattal. A Chaplin-filmek tempójában ugrabugráló fekete-fehéren zizgő képek a film egy döbbenetes pontján a mai filmek ritmusára lassulnak és színessé válnak.

Ugyanis a filmben képkockánként restaurálták és beszínezték az archív filmfelvételeket,

Ugyanazt látjuk, amit a lövészárkokban gubbasztó fiatal gyerekek láttak, legyen az valami őrült nagy hülyéskedés vagy a legjobb barát holtteste. Legyen az egy emeletes ház magasságáig tojásalakban robbanó akna vagy egy borosüvegen gitározást imitáló katonahaver. Látjuk, amikor a hadszíntéren kitört a pokol, vagy amikor hallgatagon magukba zuhannak a kiégett arcok. Ez a megoldás annyira zseniális, hogy fájó érzékelni mellette a film egyetlen gyenge pontját, azt a régi grafikákból és újságcikkekből álló rövid inzertparádét, amelyet a történet azon részeinél alkalmazott a rendező, ahol nem állt rendelkezésére archív mozgófelvétel.

Ezt azért lehet egyébként viszonylag hamar meg is bocsátani, mert egy másik remek megoldással is él a film: nemcsak az archív filmek képsávját keltette életre Jackson stábja, hanem az archív filmanyag nem létező hangsávját is. Merthogy bár száz éve létezett már színes film (csak túl drága volt, hogy arra forgassák a háborús tudósításokat), hangosfilm viszont még nem volt. Az archív anyagokból kiválogatott jeleneteket Jacksonék egyesével végigelemezték szájról olvasni tudó emberekkel, leolvasták az egykori katonák ajkáról, mit is mondtak az adott jelenetben, és hozzáadták a filmhez. És mindenféle zörejeket és némi zenét is kevertek hozzá.

Ezeknek a vizuális és hangi megoldásoknak köszönhetően ebben a filmben több jön át a száz évvel ezelőtti eseményekből, mint a médiatörténelmet író CNN élő közvetítéséből anno, az Öböl-válság idején. Kuvaitban láttuk, hogyan cikáztak az égen a rakéták fényei, és láttuk a katonákat is menetelni, hazatérni. De nem láthattunk olyan őszinte képeket, amiket a Jackson gondozta első világháborús archívokon, mert a huszadik század végén ezt a keresetlenséget már nem tette lehetővé a politikai számítás és a szerkesztés.

Persze a "színezés és a hangosítás" az a határvonal, ami a dokumentumfilmet a játékfilmtől elválasztja, és amit kétségtelenül átlépett a rendező. Régóta megy a vita arról, hogy az ilyen módosítást lehet-e hitelesnek tartani. És sokszor védhetőbbnek tűnik az az álláspont, hogy nem, mert a legtöbb esetben az effajta minőségi belenyúlás inkább hatásos manipuláció. Jackson filmjében is szerepel pár olyan színárnyalat, amelyet a történészek egyből kiszúrnának, hogy baj van a hitelességükkel.

Csakhogy a hitelesség fogalmának létezik egy mélyebb rétege is. Végül is Jackson az archív felvételekben rejtőző valós tartalmat hangosította fel. Nem forgatott le újonnan semmit, nem hazudott mai felvételeket eredetiknek, csak amit a régi kor technikája nem tudott, azt kipótolta az új technika segítségével. A lényeg: nem hazudott, hanem az igazi tartalmát csalogatta elő a képeknek, és ezáltal megmutatta a bennük rejtőző embereket.

Peter Jackson filmje nem hibátlan, de korszakalkotó abban az értelemben, hogy a technika segítségével az első globális háború nyugati frontján harcoló katonák napi életét olyan közelségbe hozza, mintha a saját nagyapánk vagy a dédapánk mesélt volna nekünk a frontélményeiről, vagy mintha egy szintén huszonéves mai veteránt hallgatnánk az élményeiről valahol a világ egyik katonai konfliktusban álló országában. Jackson filmje egy jól működő időgép. Még szerencse, hogy a stáblista alatt visszatérhetünk a jelenünkbe.

Az Akik már nem öregszenek meg című filmet Budapesten az Uránia Filmszínházban játsszák, és tizenegy vidéki moziban is meg lehet nézni. A vetítési időpontokról a forgalmazó honlapján találunk tájékoztatást.