Miért imádjuk az első, és miért gyűlöljük a második Star Wars-trilógiát?

30733855 8f2f5db5c342b4027d9f33ecbf1ec350 o
2019.12.16. 19:34

Egy családtörténet vége

A Skywalker család története a december 19-én moziba kerülő kilencedik epizóddal véget ér. Több mint negyven év, filmek sora, tévésorozat, könyvek és képregények, egy egész legendárium, amelynek elemei annyira beépültek a popkultúra DNS-ébe, hogy sokszor már el is felejtjük, honnan származnak. A Lucas által teremtett univerzum mindig újabb utazásokra hív, de a Skywalker kora lezár egy szakaszt, amit az Indexen cikksorozattal teszünk emlékezetessé. Az előző részek itt és itt olvashatók.

A Star Wars: Skywalker kora előtt újranéztük az összes Star Wars-mozifilmet, hogy mai fejjel feltegyük azokat a kérdéseket, amik annak idején esetleg fel sem merültek, és teszteljük, hogy a mai nézőre hogyan hatnak a több évtizeddel ezelőtt készült filmek. Kétrészes sorozatunkban először a klasszikus és az ezredfordulós előzménytrilógiával foglalkozunk.

Azoknak van igaza, akik kevesebb CGI-t akarnak

Ami elsőre feltűnik a két trilógiát egy maratoni menetben újranézve, hogy hiába telt el több mint 20 év az Egy új remény és a Baljós árnyak között, 2019-ben az 1977-es filmet százszor jobb nézni, mint az 1999-est. Habár mai fejjel az Egy új remény (és igazából az azt követő másik két film) tényleg csak egy nagyon szép, grandiózus bábmese a jó és a gonosz konfliktusáról, az első trilógia mégis tele van fantasztikus technikai megoldásokkal, kreatív ötletekkel és zseniális díszletekkel, az előzményfilmek viszont hiába készültek az akkori csúcstechnológiával, a mai CGI-hoz képest egészen lehangoló látványt nyújtanak. Ez különösen igaz a Baljós árnyakra, mert a technikai fejlődést jól nyomon lehet követni az előzménytrilógián, már a 2005-ös zárórész is nagyságrendekkel jobb látványt nyújt az első epizódhoz képest. Különösen bántó, hogy Lucasék az évek során egy rakás változtatást eszközöltek az eredeti filmeken, de az erőltetett CGI-tól ezek néha úgy néznek ki, mintha valaki spoilert szerelne egy szép régi Mercedesre.

Viszont ahhoz kétség sem fér, hogy rengeteg dolog kifejezetten jól öregedett. A két robot, R2D2 és C-3PO meglepően jól működnek még mindig, és mai szemmel nézve egészen elképesztő az a fegyelem, ahogy Anthony Daniels végig megtartja a számára kitalált droidmozgást. Szintén lenyűgöző a díszlet, Yoda bolygóján a mocsaras, ködös vidék szerintem még ma is simán elmenne bármilyen filmben. Az persze más kérdés, hogy a bábok már inkább viccesnek hatnak, Yoda pedig egyenesen nevetséges, ahogy grimaszol vagy ha egyáltalán megszólal. Baromira érdekelne, hogy egy mai kamasz nulla Star Wars-tudással (ha van ilyen, egyáltalán) hogyan látja Yodát, mert meglepődnék, ha nem szakadna a röhögéstől.

De legyen bármennyire is komolyan vehetetlen Yoda, vagy a hírhedt és veszélyes kocsma Mos Eisley-n, ahol kellemes jazzt játszanak az ádáz törvényen kívüliek, még mindig ezerszer jobb csetlő-botló ewokokat nézni, mint mondjuk Grievous tábornokot, aki egyenesen egy Playstation2-es videójátékból katapultált át a mozivászonra, vagy az elnagyolt vízfestményre emlékeztető naboo-i tájakat, annyira rosszul öregedett a CGI az előzményekben.

A birodalmi rohamosztagosok a leghaszontalanabb népség

Nyilvánvalóan minden akcióval teli filmben szokás, hogy a főhős taszítja a lövedékeket, miközben az ellenfelei potyognak jobbra-balra, de az valami egészen elképesztő, amit a birodalmi rohamosztagosok művelnek a filmekben. Nem is tudom, fel tudok-e idézni az első hat filmből olyan részletet, amikor ezek a fehér jelmezes űrkatonák bárkit is eltaláltak volna a főhősök közül. Legalább a vállát, a bokáját, a könyökét súrolhatná egy sugárnyaláb Han Solónak valamikor, de nem, a rohamosztagosok tényleg csak azt a célt szolgálják, hogy bohócokként rohangáljanak össze-vissza, ameddig le nem kaszabolja/lövi őket valaki.

Az egy dolog, hogy a katonák egész egyszerűen nem tudnak célozni, de az sem teljesen világos, hogyan működik a sebzés ezeknél a fegyvereknél. A rohamosztagosok ugyebár talpig páncélt viselnek, azonban elég nekik egy fénykardról visszapattanó lövedék, hogy azonnal padlót fogjanak. A találat azonban látszólag nem hagy nyomot, nem hatol át a páncélon, akkor viszont miért terül el minden rohamosztagos egyetlen lövéstől? Talán mindig a páncél résein hatolnak be a lövedékek? Ugyanez igaz az első film tie fighteres csatájára, a Birodalom vadászgépei először még lövöldöznek ide-oda, de aztán mintha ők is belátnák, hogy genetikailag beléjük kódolták a kudarcot, ezért később már nem is lőnek egyáltalán, csak kergetőznek, amíg le nem vadássza őket valaki. Szintén nem értem egyáltalán, hogy a Birodalom emberei beltérben, egy űrhajón, miért hordanak láthatóan kényelmetlen, funkciótlan, teljesen indokolatlan sisakokat? Azon meg már ki sem akadtam, hogy az első trilógia végén hiába van fegyver minden rohamosztagos kezében, valószínűleg ők is túl cukinak tartották az ewokokat ahhoz, hogy ténylegesen lőjenek is fegyvereikkel, ezért inkább megvárták, amíg pár tucat mélynövésű mesemanó agyoncsapja őket pár kődarabbal. Nagyon eltérő technológiai fejlettségű civilizációk fegyveres összetűzése a valóságban mindig azzal járt, hogy a bennszülötteket lekaszabolták - itt pedig a különbség nagyobb, mint bármilyen földi háborúban lehetett.

Azért ez nem a színészet csúcsa

Kétség sem férhet hozzá, hogy az eredeti trilógiának köszönhetően lett világsztár Harrison Ford, és vált híressé Mark Hamill meg Carrie Fisher, ha ők nem is tudtak aztán annyit kihozni ebből a lehetőségből, azonban az idő múlása durván megszépítette a teljesítményüket. Valami egészen elképesztő, hogy az elején mennyire nem tud egyikőjük sem játszani. Ford úgy nyomul Fisherre, mint valami passzív-agresszív szexuális ragadozó, Hamill pedig inkább egy csillogó szemű rajongóra hasonlít, aki beszabadult a forgatásra, mint rendes színészre. Velük szemben Alec Guiness (Obi-Wan Kenobi), de főleg Peter Cushing (Tarkin nagymoff) viszont annyira zseniális, hogy egészen kiáltó az ellentét a profik és a három fiatal között. Az első trilógia végére mintha a három főszereplő is felnőtt volna a szerephez. Fordnak kialakult a sármos renegát imidzse, amire aztán évekig épített (Indiana Jones, Bladerunner), Hamill lelkes fiatalból hihető főhős lett, és valahogy a végére a Star Wars is levetkőzte a kezdeti gyermeteg humort a bénácskán fel-felboruló R2D2-tól a furcsán viselkedő földönkívüliekig. A nagyjelenetben Ian McDiarmid császárából valódi, tömény rosszindulat sugárzik, és az apa-fiú-mester történetnek is megvan az átélhető súlya.

Érdekes, hogy mintha nagyjából hasonló folyamat zajlott volna le a második trilógia esetében is. Liam Neeson vagy Ewan McGregor eleinte úgy tűnnek, mint akiknek fogalmuk sincs, hogy pontosan hol vannak és mit kell csinálniuk, csak sodródnak az eseményekkel, de szegény Natalie Portmannek sem jutott több egy iszonyatosan rossz akcentuson kívül. És itt akkor szögezzük is le, hogy a második trilógia sok baklövése közül az egyik, hogy valódi (ír, walesi, skót, új-zélandi, skandináv, stb.) akcentus helyett rengeteg szereplő kitalált akcentusban beszél, amitől olyan érzése van folyamatosan az embernek, mintha random kelet-európai szakmunkásokkal olvastatnának angol szöveget. De a Baljós árnyak - emberi - mélypontja vitán felül az Anakin anyját alakító Pernilla August, aki esküszöm olyan, mintha a forgatáson derült volna ki, hogy nincs színész Shmi Skywalker szerepére, ezért gyorsan be kellett ugrania a fáradt és közönyös világosító asszisztensnek. Olyan szinten érzelemmentes a Baljós árnyak az első trilógiához képest, hogy meg merem kockáztatni, hogy az egyetlen karakter, akin érezni, hogy próbálkozik, az Andy Secombe, aki Anakin rabszolgatartójának a hangját adja.

A Klónok támadására már sikerült olyan arcokat behúzni, mint Samuel L. Jackson vagy Christopher Lee, illetve McGregor is kezdett belejönni a szerepébe, de a film nagy részben nem rájuk, hanem Anakin és Padmé szerelmére fókuszált. Portman és az ifjú Hayden Christensen viszont annyira rosszak (nagy részben a Lucasra jellemző borzalmas párbeszédek miatt), annyira nincs semmi szikra kettőjük között, hogy ennél még egy egyéjszakás kaland is izgalmasabb lett volna a vásznon R2D2 és C-3PO között. Christensen a karrierjével fizetett ezért a kalandért, de legyünk őszinték: a mémmé vált I don't like sand monológot senki nem tudta volna úgy eljátszani, hogy ne tűnjön nevetségesnek.

És mégis: bármennyi rosszat írtak-mondtak az előzménytrilógiáról, a végére A Sith-ek bosszújára mintha minden összejött volna. Az addig hisztis kamaszt játszó Hayden Christensen életre kelt, Ewan McGregor elkezdett kötődni a karakteréhez, Ian McDiarmidnak minden korábbinál szélesebb tere nyílt, hogy emlékezetes főgonosz legyen, és a trilógia zárórészében valódi dráma bontakozott ki egy olyan tragikus bukással, ami próbára tette a Star Wars könnyedebb, kevésbé ellentmondásos szereplőkhöz és helyzetekhez szoktatott nézőit. A Sith-ek bosszúja lett az egyetlen olyan Star Wars film, amiben semmi nem fekete-fehér.

Mindezektől függetlenül van egy kicsit béna dolog, ami összeköti a két trilógiát: a fénykardharcok enerváltsága. Az Obi-Wan és Darth Vader közti harc nagyon csenevész, ahogy Luke és Vader lassítós, képzelt harcjelenete is a Dagobah bolygón. De ez még mentség is lehetne, hiszen régi filmekről van szó, azonban A Sith-ek bosszújában az egyik mélypont mindenképpen az, ahogy Mace Windu és Palpatine "egymásnak esnek", amit azért tettem idézőjelbe, mert annál a harcnál két óvodás is látványosabban esne egymásnak két fakanállal.

Jó sok a logikai hiba

A Star Warst nem kedvelő, de a sci-fiért rajongó kritikus hangok gyakran panaszkodnak arra, hogy ez az egész inkább egy mese, egy űrfantasy, vagy még inkább űropera, és nem rendes science fiction. Ezzel mi most meg sem próbálnánk pro vagy kontra vitatkozni, azonban az újranézés során jó pár nagyon furcsa logikai bukfencet vettünk észre. Ezek az életszerűtlen momentumok még egy meséből is igencsak kilógnak:

  1. Aki járt már kocsmában és találkozott kötekedő emberrel, az tudja, hogy nem úgy néz ki egy kocsmai kötekedés, ahogy Han Solót kipécézik az első film kultikus jelenetében.
  2. Hogyan működnek a robotok egyáltalán? Saját öntudatuk van? Vagy csak úgy programozták ezeket, mintha? Mitől függ, hogy milyen egy robot személyisége? És legfőképpen, éreznek-e fájdalmat? Csak mert a harmadik filmben Jabba éppen egy kis robotot kínoz, ami azért tűnik furcsának, mert minek kínozni valakit, aki nem érez fájdalmat?
  3. Mi az oka annak, hogy C-3PO-t istenítik az ewokok? És ezek után C-3PO miért várta meg, hogy tűzre rakják a barátait ahelyett, hogy már az elején jelezte volna az ewokoknak, hogy kisbarátaim, ne egyétek meg a haverjaimat, ha már istenként tiszteltek? (Zárójel: tényleg annyira cukik az ewokok, ha egyébként élve elégetik a hozzájuk tévedő idegeneket?)
  4. Hogy tud lezuhanni egy egy űrhajó az űrben, ha ott nincs gravitáció?
  5. Oké, hogy R2D2 egy zömök, strapabíró robot, de úgy tűnik, hogy a Halálcsillag lövését is simán túlélné, annyira nem fog rajta semmi.
  6. Hogyan tudott Jar Jar, Obi-Wan és Qui-Gon Jin átutazni egy bolygó magján keresztül? Honnan tudták az utat egyáltalán? És nem tartott ez nagyon sokáig? Általában is elég furcsa a Star Wars földrajza, a bolygók például egy-két helyszínből állnak.
  7. Mitől függ, hogy kire hat a jedik akaratbefolyásolása?
  8. A Baljós árnyakban hogy lehet az, hogy "nincs bizonyíték arra, hogy megszállták a Naboot a droidok"? Senkinek sem tűnik fel egy ekkora galaxisban tele modern technológiával, hogy egy stratégiailag fontos bolygót megszállás alatt tartanak?
  9. Miért csak ennyi idő után kereste fel Anakin az anyját? És legfőképpen, a jedik miért nem költöttek arra a zsebpénzükből, hogy a kiválasztottjuk édesanyját kivásárolják a rabszolgasorsból?
  10. Vadernek hogy a fenébe nem tűnt fel 19 évig, hogy a fia a saját anyabolygóján él?
  11. Miért nem ismeri fel R2D2-t és C-3PO-t Obi-Wan, ha konkrétan velük töltötte a komplett előzménytrilógiát?
  12. A Sith-ek bosszújában a szereplők hosszan siklóznak lávafolyamokon. A valóságban pár centire a láva felszínétől egy jedi is ropogósra égne.

Mit is akart Lucas ezzel az egésszel?

Talán legmeglepőbb ráeszmélés az volt, hogy szerintem George Lucast igazából sosem érdekelte a Star Wars világa, a kis apró részletek, a szövevényes kapcsolatok, hanem amolyan úttörőként akart valami filmtechnikailag meghatározót létrehozni, amit aztán annyira megszerettek az emberek, hogy a franchise világa önálló éltre kelt. Egyszerűen nem vagyok meggyőzve arról, hogy Lucas nem azért csinálta a Star Wars-filmeket, hogy villoghasson a rendhagyó technikai megoldásaival, és olyan dolgokat mutasson a vásznon, amit mások előtte soha. Egyszerűen más nem indokolja például Jar Jar Binks létezését, amit annak idején azzal fújtak fel, hogy a világ első teljesen CGI főszereplője, miközben a hülye is látja, hogy a karakternek az ég világon semmi keresnivalója a történetben, pláne nem főszereplőként. Az egyébként is nagyon harmatos Baljós árnyaknak minden jelenetét szabályosan szétveri az elviselhetetlenül idegesítő Jar Jar, ha felbukkan, és még az az érv is nehezen állja meg a helyét, hogy félig-meddig gyerekfilmről van szó, hiszen a Star Warsban rendre felbukkannak egyáltalán nem gyerekeknek való tartalmak.

Jar Jar létezése az egész előzménytrilógia leginkább gyenge pontja
Jar Jar létezése az egész előzménytrilógia leginkább gyenge pontja
Fotó: Lucasfilm

Szintén Lucas technikai érdeklődésére utal, hogy egy tucatszor újította fel és alakította át az eredeti trilógiát, mert sok dologgal nem volt elégedett. Mindezt úgy, hogy a filmek már a '90-es években is kultikusnak számítottak, de ez pont az alkotójukat nem érdekelte, és telerakta értelmetlen CGI-jal azokat a részeket, ahol igazából nincs nagyon keresnivalójuk. Hogy aztán a második trilógiát szinte kizárólag greenbox előtt vegyék fel, tele animált szereplőkkel, aminek köszönhetően láthatóan minimális az átélés a szereplők arcán.

Mindez megmagyarázza azt a rengeteg logikai buktatót, amit feljebb soroltunk fel, és a többi tucatnyi hasonlót, amit az interneten is fellelni. Egy világépítésben érdekelt alkotó valószínűleg keresni kezdte volna a választ ezekre a kérdésekre, és nem hagyta volna őket megoldatlanul, Lucasnál viszont olyan alapvető dolgok sem derültek ki a filmekből, hogy például mégis kicsoda Anakin Skywalker apja, vagy pontosan hogyan is működik az erő, amivel telepatikusan lehet beszélni, ki tudja milyen messziről lehet fojtogatni szerencsétlen őrmestereket, és miért is látjuk a halott jedik szellemét. 

Az új trilógia ugyan legalább annyira megosztó, mint a második, azonban kétség sem férhet hozzá, hogy bármit is akart Lucas, az emberek alapvetően a Star Wars világába szerettek bele, és nem abba, hogy milyen fantasztikus makettezéssel oldották meg az űrcsatákat annak idején. Ha Lucas nem törődött annyira a Star Wars világának részletes kibontásával, akkor megtették azt helyette a rajongók, képregényírók és más alkotók, akik a filmek világán kívül bővítgették az univerzumot, és általában sokkal jobban elmerültek a részletekben, mint maga Lucas. De a harmadik trilógia már egy következő történet része.