A rajongók imádni fogják a Skywalker korát

Lezárult egy filmtörténeti kaland, hiszen a Star Wars előtt kilenc részben még soha nem meséltek el egy összefüggő történetet. Ne tessék nekem most a Marvel-univerzummal jönni, egyrészt az csak utána volt, másrészt meg az összefüggés más szinten működik a Marvel-filmekben, mint az utólag Skywalker-sagának elnevezett történetben. A Star Wars 1977 óta mesél egy távoli galaxis réges-régi történetéről, a szegénylegényről, akiből világok megmentője lesz, a pusztító apáról, aki valaha maga is reménység volt, de elbukott, és a húgáról, akibe minden második szereplő szerelmes. Három korszak három jól elkülöníthető trilógiája ér véget idén a magyarra nem túl szerencsésen Skywalker korának fordított filmmel. Ideje volt már.

Azért volt ideje elbúcsúzni a filmtörténet egyik legszerencsétlenebb sorsú sci-fi-családjától, mert amíg Skywalkerék árnyéka ott lebegett a Disney stúdió felett, ép ésszel nem lehetett arra számítani, hogy formabontó, izgalmas, nem a filmekbe 1977–83-ban beleszeretett, ma ötven pluszos rajongókat kiszolgáló mozi fog születni. Erre a 2017-es, Az utolsó Jedik részben rácáfolt, Rian Johnson filmje inkább a Zsivány Egyesre hasonlított, mint Az ébredő Erőre, sokkal nyersebb és zsigeribb volt, mint Abrams matekpéldája, egyénisége volt, és kétszer is úgy beintett a mitológiát és a kánont a történetnél és hangulatnál fontosabbnak tartó fekete öves rajongóknak, hogy nem győztek sírni a Twitteren.

Ők azok, akik a megjelenés napján veszik meg a 250 000 forintos gyűjtői legókészletet, és akik lassan már az unokákat fertőzik meg a Star Wars iránti rajongással. A folytatás, egyben egyfajta lezárás nem lehetett olyan, mint amilyen a középső film, biztosra kellett menni. Ezért rúgták ki az eredetileg a rendezésre kinézett Colin Trevorrow-t (kreatív nézetkülönbségek miatt), és könyörögték vissza azt a JJ Abramst, aki Az ébredő Erővel megmutatta, hogy ha a rajongói igények kiszolgálásáról van szó, akkor ő a Disney embere, hiszen az a film kvázi a Csillagok háborúja (magyar) című első rész remake-je, csak egy csajjal a főszerepben.

Szóval Abrams nekilátott úgy befejezni a sagát, hogy amennyire csak lehet, kiegyenesítse a nyolcadik film szentségtöréseit, válaszoljon függőben levő kérdésekre, és valahogy elbúcsúztassa a Skywalker-pereputtyot – leginkább úgy, hogy ha valaki majd egyszer nagyon akarja, akkor a záró képsortól folytathassa a történetet. Aki ismeri Abrams munkásságát (Mission: Impossible, Star Trek, a tévében pl. Felicity, Lost, Fringe), pontosan tudja, hogy bizonyos sarokpontok mentén dolgozik, mintha neki nem lenne fontos, hogy milyen műfajról van szó, bizonyos plánoknak minden filmjében szerepelniük kell, és persze lens flare nélkül ő nem tud akciót és/vagy krimit forgatni. A kiszámíthatóságnak arra a szintjére még nem jutott el, mint Michael Bay, de jó úton halad arrafelé, ami a néző szempontjából nem feltétlenül erény, de a stúdió érdekeit tekintve nagyon is.

A Skywalker korában minden olyasmi megvan, ami az összes többi Star Wars-filmben, (pl. a C-3PO, mármint szó szerint, a robot az összes fimben szerepelt), de olyan gépiesen köszönnek vissza, mintha a forgatókönyvet Abrams és Chris Terrio a SW rajongói oldalak böngészése közben egészítette volna ki jelenetekkel. Ez egyébként nincs messze a valóságtól, hiszen a rendező elmesélte, hogy a könyvet a forgatáson írták kvázi, és a jelenetek nagy többségét ott a helyszínen dolgozták át többször is. Ez pedig azt eredményezte, hogy ekkora fanservice filmet még életemben nem láttam – ezek azok a filmek, melyek maximálisan a kőkemény rajongók vélt vagy valós igényei alapján készülnek, azaz, ha sejthető, hogy az első trilógiában látott kétfejű birkecsre hajazó alient jól fogadták, akkor megmutatjuk még egyszer, hadd szisszenjen csak fel az „értő” közönség.

A probléma ezzel az, hogy egy filmnek nagyon nem így kellene készülnie, hanem úgy, hogy van egy történet, aminek írója nem törődik azzal, hogy mit akarnak a rajongók, hiszen ez az ő története, ő olyannak találta ki, amit látunk, és passz. Ez a szándék különbözteti meg az autonóm alkotókat a mesteremberektől, és lehet ugyan George Lucasra sok rosszat mondani, de az esetében ez soha nem volt kérdés. Ezúttal viszont rendesen zavaró volt, hogy nem volt olyan jelenetsor, helyszín vagy plán, amiben legalább egy, nyilvánvalóan a rajongók tetszésére odatett elem ne szerepelt volna. Abrams ettől függetlenül óvatosan és ügyesen egyensúlyozott végig, pedig a 142 perces játékidőbe annyi mindent bele kellett szuszakolnia, amiből szerencsés esetben két film is kijönne. A legfontosabb kérdések bennem ezek voltak a film előtt:

• Mit keres Palpatine megint az élők között, és hogy állunk a hogyannal?
• Hogy oldják meg Carrie Fisher halálát, és sikerül-e méltó búcsút venni tőle?
• Kik azok a Ren lovagjai, és minek vannak?
• Poe összejön Finn-nel?
• Finn összejön mással?
• Rey összejön Rennel?
• Lesznek-e gunganok és/vagy ewokok a filmben?
• Hogy nem fázik Rey a hideg bolygókon abban a felsőteste köré tekert gyolcssálban, amit nagyvonalúan köntösnek neveznek?
• Lesz végre olyan bolygó is, amin nem egy város van?
• Szerveznek gyárlátogatást a központi köpenygyárba?
• Hány újfajta rohamosztagos lesz vajon? Eltalálnak végre valakit? Milyen sebet üt a sugárfegyver?
• Baby Yoda lesz benne?

Nem mondom, hogy mindenre kaptam választ, de azt igen, hogy Abrams fogcsikorgatva igyekezett, hogy a filmről mindenki úgy menjen ki, hogy kapott valamit, kivéve George Lucast, aki a midikloriánok vagy mi az istenek trilógiájának szánta a utolsó három filmet, de ezekről a Jedi-erőt kölcsönző, vérünkben élő kis izékről egy szó sem esett (mondjuk, a Baljós árnyak óta egyáltalán nem beszéltek róluk). A történet alaphelyzete (vigyázat: néhány spoiler következik) nagyon nagy vonalakban annyi, hogy eltelt egy év Luke halála óta, az Ellenállás meg aggasztó pletykát hall: Palpatine él, és mivel ez nem a Walking Dead: Tatooine, mindenki csodálkozik. Leia az erre legkevésbé alkalmas embereit, Poe-t és Finnt küldi el Csubakka és egy rém debil külsejű alien felügyelete mellett, hogy tudják meg, mi az isten van. Rey közben Jedinek tanul valahol, de a dühe és a legváratlanabb pillanatokban rátelefonozó Kylo Ren eléggé akadályozza ebben, így inkább hagyja a kövek lebegtetését a vásári mutatványosokra, és elmegy Finnékkel megkeresni azt a bolygót, ahol Palpatine tanyázik. Na, vajon miért.

Kylo Rent nem véletlenül hagytam ki a szinopszisból, ha a szerepével és szövegével láthatóan viaskodó Rent (Adam Drivert) úgy, ahogy van, kivesszük a filmből, a hiánya kis túlzással csak azért tűnne fel, mert nem lesz magas ember a vásznon. (Csubakka nem ember, Csubakka egy vuki a Kashyyyk bolygóról.) Drámában ilyen bakot lőni nem tesz jót a történetnek, de a Star Wars már csak ilyen (Snoke nélkül is remekül működik mindkét előző film), és az egyik bolygóról a másikra rohangálás közben arra aztán végképp nincs idő, hogy kibontsunk karaktereket, motivációt adjunk nekik az óvodás (szeretem, tehát kell; nem szeretem, tehát pusztuljon) érvrendszeren túl. A jók és a gonoszak ábrázolása a Star Warsra jellemzően a klasszikus amerikai westerneket idézi, azaz szép élőlény – rendes ember, randa élőlény – meneküljön ki merre lát.

A színészeket a dialógusok nem különösebben izzasztották meg, Robert E. Grant például az Első rend egyik admirálisaként végig olyan fejet vágott, mint aki egy büdös szót nem ért abból, ami körülötte történik. Ian McDiarmid (Palpatine) és Billy Dee Williams (Lando) elképesztően élvezte a szerepét, és azt, hogy kedvükre ripacskodhatnak, Oscar Isaac Poe Dameronja erre a filmre tényleg a szegény ember Han Solója lett, és amit nem mertek/akartak meglépni vele és Finn-nel (csók), azt egy jelenetben, a háttérben smároló csajpárral abszolválták (még egy kötelező elem letudva, ugye).

Daisey Ridley (Rey) és Adam Driver (Ren) párosa most végre jól működött, az akciójelenetek tempósak és látványosak, de ezekhez Abrams ösztönösen ért – bezzeg űrcsatát nem tud forgatni, pedig ebben a filmben annyi hajót rajzoltak neki a szakmunkások, hogy bármi kijött volna belőlük. Akik Carrie Fisher miatt aggódtak, mármint hogy elég ízléses-e az, ahogy elbúcsúznak tőle, nyugodjanak meg, ennél szebben nem is lehetett volna.

A 142 perces játékidő nem tűnik hosszúnak, bár az első harmad útkeresésén és folyamatos expozíciós dialógusain lehetett volna húzni kicsit, de unatkozni így sem fogunk egy percig sem. Ha másért nem is, azért, mert végig ilyesmiken fog járni az agyunk: amikor az első Star Wars-filmben Han és Csubi a Halálcsillagon beleszalad egy adag járőrbe, és visszafelé rohannak a Falconhoz, akkor Han melyik vállát húzza fel olyan idétlenül, azt, amit a jelenet lemásolt másában Poe Dameron (Isaac), vagy a másikat? A filmben elég sok olyan jelenet, plán és beszólás(!) van, amit a klasszikus trilógiából emeltek át, szóval a beazonosításukkal el lehet szórakozni elég hosszasan.

A Skywalker kora befejezi a sagát, és elküldi pihenni ezt a gárdát – ha lesz következő trilógia, de ha akár csak egy film is, lehet tiszta lapot kezdeni. Mondjuk, egy távoli bolygón, valahol a Peremvidéken, ahol a központi hatalom megszűnése miatt a törvényeknek nem nagyon lehet érvényt szerezni, és ahol Lajos is él, a magas, szótlan szerzetes, aki akkor sem ragad fegyvert, amikor egy renegát katonai alakulat felégeti a kolostort, és lemészárolja az apátot, sőt, némán vezekelve tűri, hogy megalázzák. A faluban hamar elterjed gyávaságának híre, és nem lesz maradása, de a bolygóról elrepülni nem is olyan egyszerű...