Az Esőember ehhez képest bájos tündérmese

Kritika a Különleges életek című filmről

2020.01.04. 07:11

Nem, az autizmus nem azt jelenti, hogy nagyon kedves, egy picikét együgyű, de mégiscsak Dustin Hoffmannra emlékeztető emberek azonnal tudják, hány szál fogpiszkáló esett a földre, kinek milyen lapok vannak a kezében a kártyaparti közben, és hogy mi a nyolcszázhetvenkétezer-kilencszázhuszadik név a telefonkönyvben. Illetve persze, ilyesmi is elképzelhető. Meg olyasmi is, hogy az ember képtelen bármiféle hétköznapi feladat ellátására, nem tud beszélni, és bokszolóknak tervezett sisakban kell járnia, hogy ne ártson saját magának, illetve ha árt, akkor legalább ne szerezzen túlzottan súlyos sérüléseket.

A dolognak ez a része talán kevésbé hálás filmes téma – de hogy lehet róla megrázó, súlyos és jó filmet rendezni, arra a Különleges életek a legjobb bizonyíték.

Olivier Nakache és Eric Toledano 2011-ben valamibe nagyon beletaláltak az Életrevalókkal: az a film egy lecsúszott, kisstílű fekete munkakerülő és egy kőgazdag, sznob, fehér arisztokrata egymásra utaltságából költött csodálatosan emberi és közben állati vicces mesét. Pedig igaz történet volt az alapja: a proli srác ápolóként szegődött a nyaktól lefelé lebénult burzsuj mellé, és aztán persze mind a ketten kihozták egymásból a legjobbat, csak épp finoman szólva sem azokkal a módszerekkel, amik először eszünkbe jutnának. A filmből hollywoodi remake is készült, világszerte – Budapesten is – játsszák, és általában is a francia film egyik legendájává vált.

Nakache és Toledano rendeztek még egy szép filmet egy bevándorló férfi és egy francia nő kapcsolatáról (Samba), aztán kiengedték a gőzt egy baromi vicces vígjátékkal (Eszeveszett esküvő): a filmjeik szereplői így vagy úgy, de mindig különcök voltak, de most minden eddiginél tovább merészkedtek a társadalom pereme felé. Pontosabban elmentek a peremig, és levetették magukat onnan, és magunkkal rántottak minket is, minden védőháló nélkül. Megint egy igaz történetet dolgoztak fel, de ezúttal csak a sztori súlyos részére fókuszálva, az egészet megkönnyítő humorból csak egy egész keveset megtartva.

A Különleges életek egy ortodox zsidó és egy hithű muzulmán férfi együttműködéséből létrejött szervezetet mutat be: Bruno (Vincent Cassel) és Malik (Reda Kateb) azoknak az autista gyerekeknek próbálnak évtizedek óta segíteni, akiknek túl súlyos az állapotuk, ezért még az elvileg miattuk létrehozott rendszerből is kihullanak, mert nincs elég erőforrás arra, hogy gyakorlatilag állandóan figyeljenek rájuk. Csakhogy Brunóéknak nincs engedélyük, és bár az állami rendszer maga is elismeri, hogy nincs mindenre kapacitása, de a hivatalos papírok nélküli segítségnyújtást akkor sem nézik jó szemmel. Úgyhogy a film két szálon halad: egyrészt megmutatja Brunóék és főleg a gyerekek kőkemény hétköznapjait, másrészt felvázolja az egész struktúra ellentmondásosságát. Mármint tényleg az ellentmondásosságot: nem arról van szó, hogy az alkotók dühösen vernék az asztalt a dilettáns állami hivatalnokok miatt, hanem tényleg kiderül, miért van bajban a rendszer egyik és miért a másik fele, és melyek azok a kérdések, amelyekre egész egyszerűen lehetetlen jó választ adni.

Ennyire jó

images

IMDB: 7,5

Index: 8/10

Épp emiatt a – film másik részére, az autisták és segítőik bemutatására is jellemző – precizitás miatt rezeg a léc nagyon sokáig: a nézőnek olyan érzése van, hogy amit lát, az rettentő hatásos és fontos ismeretterjesztés, egy tökéletesen megcsinált műsor valamelyik tudományos csatornán arról, hogy milyen elképesztő energiát fektetnek bele hétköznapi hősök, a szentekével vetekedő elhivatottságú, nagybetűs Jó Emberek, hogy hogyan emészti fel az ilyen hivatás az ember napjainak mind a huszonnégy óráját, és őrölne fel többet is, ha lenne huszonötödik vagy huszonhatodik óra; hogy mennyire pengeélen táncol minden, mennyit számíthat egy egyszerű késés vagy egy egy-két perces meggondolatlan cigiszünet is; hogy mennyire nehéz vagy éppen lehetetlen elválasztani az emberi érzelmeket a szakmaiságtól, és így tovább. De sokáig mégis úgy tűnik, mindez dokumentumfilmnek, sőt hosszúra nyúlt társadalmi célú hirdetésnek nagyon jó, de játékfilmként azért biceg.

És hogy ez miért nincs így mégsem, arra egyes-egyedül Vincent Cassel a válasz. 

(Jó, meg persze az őt irányító és a forgatókönyvet is író rendezőpáros.) Cassel olyan hihetetlen szenvedéllyel, odaadással, annyi energiával játszik, hogy a néző egy idő után már szinte a színészt kezdi félteni, hogy ne essen össze a végkimerüléstől holtan előttünk. És közben egyetlen pillantással, az arckifejezése finom változtatásaival, az izmai összehúzódásával, a szemével legalább még egyszer ugyanannyit ki tud fejezni, mint amennyi a forgatókönyvben le van írva. Ez az, ami sokkal többé tudja tenni a filmet a problémafelvetések egyébként valóban nagyon találó és gyomorszorítóan tálalt egymásutánjánál.

Pláne, ahogyan az idő előrehaladtával egyre intenzívebbé válik minden: ahogy kiéleződnek a problémák, ahogy közeledik az ellenőrzés várhatóan kedvezőtlen lezárása, úgy nő a kilátástalanság érzése, és úgy lesz egyre magasabb Casseléval együtt a mi pulzusunk is, hogy aztán nem is a film, hanem az igaz történet lezárását ismertető utolsó felirat olyan katarzist hozzon, amire csak kevésszer van példa, és amit a forgatókönyvíró párostól talán nem is fogadnánk el, csak így, az élettől.

Olivier Nakache és Eric Toledano sokféle filmet készítettek már, de legyen szó akár vígjátékról, akár drámáról, akár a kettő keverékéről, mindegyikben közös az az érzékenység, az az elhivatottság és az a szenvedély, amivel a szó legtisztább és legegyszerűbb értelmében vett emberségről akarnak beszélni. És mindig megtalálják a legváratlanabb formákat ehhez, de ami talán még fontosabb, mindig képesek elkerülni, hogy giccsessé vagy olcsón könnyfakasztóvá váljanak a filmjeik. Még akkor is, ha olyan magasztosnak és sziruposnak hangzó dolgokról is szólnak, amiket még leírni is kínos – olyasmikről, mint mondjuk az emberi jóság.

Sajátos érzelmi hullámvasút a Különös életek: valójában nincsenek benne hullámok, csak egy hosszú, lefelé tartó száguldás, és amikor már azt hinnénk, a földbe csapódunk, hirtelen mégis felránt. És sokkal magasabbra visz, mint ahonnan indultunk.

Ne maradjon le semmiről!