Peter Dinklage remekül eljátszotta volna Judy Garlandot!

Interjú a Judy című film rendezőjével, Rupert Goolddal, és a producerrel, David Livingstone-nal

019
2020.01.19. 08:50

Ha van, amire egészen bátran lehet fogadni az Oscar-jelölések kapcsán, az Renée Zellweger leendő díja az élete végén egyre inkább összeomló Judy Garland megformálásáért. A Judy című film erre, az Óz, a csodák csodája főszereplője életének utolsó szakaszára koncentrál: az egykori gyereksztár még mindig A szivárványon túl-lal haknizik, túl van néhány rossz házasságon az oldalán gyerekekkel, akiknek nincs miből enni adnia, és a táskájában egy szekrényre elegendő gyógyszer van.

Még a film világpremierje után, a Zürichi Filmfesztiválon volt alkalmunk – több újságíróval együtt – interjút készíteni a film alkotóival, Rupert Goold rendezővel és David Livingstone producerrel, akik beszéltek arról, hogy merült fel a Trónok harca Ördögfiókája Judy Garland megformálására, miért egy félreértésen alapszik, hogy Garland lánya, Liza Minelli ellenséges lenne a filmmel, és hogy miért is láthatjuk bele a film egyik szereplőjébe Harvey Weinsteint.

Miért épp Renée Zellwegert választották a főszerepre?

David Livingstone: Már jó pár éve ismertem Renée-t, amikor elkezdtük fejleszteni a forgatókönyvet. Hosszú ideig próbáltam eltolni magamtól a kérdést, hogy kinek kéne a főszerepet játszani, mert fogalmam sem volt, mi lenne a jó válasz rá, de aztán eljött a pont, amikor minden készen állt, és muszáj volt egyszer és mindenkorra kitalálni, ki legyen Judy Garland. Ilyenkor írsz egy listát, és végigveszed, kiben van meg az a humor, ami benne megvolt, ki tud jól énekelni, ha persze nem is pont ugyanúgy, mint ő, és kiben van meg a kellő drámai erő is ahhoz, hogy ne csak egy imitációról legyen szó. Renée-ről a Chicago óta lehet tudni, hogy jól énekel, a Hideghegy miatt megkapta az Oscart, így a drámaiság is stimmelt. Úgyhogy rájöttem, ezt csak ő játszhatja. Írtam a menedzserének, aki olyan hamar válaszolt, hogy egy napig meg se nyitottam az emailjét, mert biztos voltam benne, hogy nemet mond. Legalább egy napig még örülni akartam a lehetőségnek.

Miért volt olyan biztos benne, hogy nemet mond?

DL: Egyszerűen csak nagyon nehéz megnyerni egy sztárt a filmedhez. A legtöbb esetben tényleg arról van szó, hogy írsz egy listát, és végül a hetedik vagy nyolcadik választásod vállalja a szerepet. Te pedig tudod, hogy nem ő az igazi, de azért úgy kell tenned, mintha ő lenne. Pedig megtalálni a megfelelő embert a megfelelő szerepre a legfontosabb dolog: persze, sok mindent el lehet szúrni a munka sok pontján, de legalább ennek az egynek rendben kell lennie. És abban a legelső pillanattól fogva biztos voltam, hogy Renée megfelelő lesz erre a szerepre, mert láttam a szemében valamit: nem éhségnek nevezném, inkább elkötelezettségnek és állhatatosságnak, ami kellett ahhoz, hogy eljussunk a célzászlóig. Tudtuk, hogy ha megadjuk neki a kellő támogatást, akkor nagyszerű lesz.

Ki más volt még a listán?

DL: Sokat poénkodtunk azon, hogy a második választásunk Peter Dinklage lenne. (A Trónok harca Tyrionját játszó alacsony növésű színész – K. B.) Aztán a poén utánlövéseként ezt elmondtam Renée ügynökének is, csak azt nem tudtam róla, hogy ő Peter Dinklage ügynöke is. Rám nézett, és teljes komolysággal közölte velem: „Peter kiváló színész. Remekül eljátszaná a szerepet.” De ha félreteszem a viccet: komolyan mondom, hogy Renée mellett nem volt második választásunk.

Rupert Goold: Fontos volt a főszereplő életkora is. Erre büszkék is vagyunk: még mindig nem számít mindennaposnak, hogy egy negyvenes éveiben járó nőről szóljon egy film.

Miért döntöttek úgy, hogy pont Judy Garland életének utolsó szakaszát mutatják be?

DL: A film az End of the Rainbow című színdarab alapján készült, amit Londonban mutattak be, aztán eljutott a Broadwayre is, sőt, az egész világot bejárta. A darab volt az, ami megtalált: amikor először láttam, egy csomó minden megdöbbentett. Fogalmam sem volt, hogy Judy Garland ilyen fiatalon halt meg, ahogy azt sem tudtam, hogy Londonban érte a halál. Nem is értettem, hogyhogy nem készült még erről film. Én személy szerint sosem rajongtam az olyan életrajzi filmekért, amelyek a főhős ötéves korában kezdődnek, aztán megmutatják az illetőt 7, majd 11 éves korában, és így tovább. Ilyenkor sokszor úgy érzem, ezeknek nem is mozifilmeknek kellene lenniük, vagy ha igen, ahhoz több mint három órányi játékidő kellene. Ráadásul elég is egy filmbe ennyi: Judy gyerekként és Judy az élete végén, pláne, hogy a két periódus rímel is egymásra, vannak hasonló pontok.

A színdarabban is megjelenik a gyerek Judy is?

DL: Nem, ez Rupert érdeme.

RG: Illetve Tom Edge forgatókönyvíróé: minél többet kutatta Judy Garland életét, annál inkább a megszállottjává vált a gyerekkorának, és annak, hogy bár kívülről nézve hihetetlenül csillogó gyerekkora volt, valójában mi a valóság.

012
Fotó: Pathé Films

Hogy egyáltalán nem volt gyerekkora.

RG: Pontosan. Ahogy az is feltűnt, hogyan ismétlődtek a minták az életében, már a gyerekként Louis B. Mayerrel (A Judy Garlandot alkalmazó Metro-Goldwyn-Mayer stúdió nagyhatalmú alapítójával – K. B.) kötött szerződésével, a ráismeréssel, hogy mivel is jár ez, a lázadással ellene, a büntetéssel a lázadásáért, majd azzal, ahogy az egész elölről kezdődik. Ez így ment gyerekkorában, később és az élete végén is.

Ne kerülgessük a témát: mind tudjuk, hogy az ilyen filmeket nagyon szokták szeretni az Oscar-gálán. Ha teljesen őszinték akarnak lenni, számoltak ezzel a film előkészítésekor? (Az interjú még az Oscar-jelölések kihirdetése előtt készült; azóta már lehet tudni, hogy a szerepéért a Golden Globe-ot már elnyerő Zellwegert jelölték Oscarra is, ezen kívül viszont csak a smink és fodrászmunka díjára esélyes a film – K. B.)

DL: Az az igazság, hogy soha nem készült még olyan rettenetes film, amiről ne hitte volna valaki, hogy Oscart kap. De őszintén mondom, hogy nem erre fókuszáltunk. Már csak azért is, mert annyi film készül, hogy nagyon kicsi az esély a díjra. Az persze tény, hogy nem egy „a hét filmje” jellegű mozit akartunk Judy Garlandról, tudják, olyat, ami egyszer csak megjelenik a Netflixen, de igazán nem is tud róla senki.

RG: Viszont mindig úgy gondoltam, hogy ha már belevágunk, mindent, amit csak lehet, meg kell tennünk, hogy a főszereplő kibontakozhasson. A forgatókönyv korábbi verziójában még több karakter volt, ehelyett építettük inkább Renée alakítása köré a filmet. A tévéfilmek és a sorozatok sokkal inkább történetalapúak, de egy mozifilmnek a karaktereken kell nyugodnia. És azt valóban nem mondom én sem, hogy megszállottan a díjakról beszéltünk volna végig a forgatás közben, de azt mindannyian gondoltuk, hogy mivel Renée annyira jó, jó lenne, ha ezt mások is elismernék.

Amikor kiválasztották a főszerepre, egy pillanatig sem volt probléma, hogy Renée Zellweger nem kimondottan hasonlít Judy Garlandhoz?

DL: Én kimondottan szeretem, ha van egy nagy átváltozás, és ha már szóba kerültek a díjak, ez olyan értelemben is felhívja magára a figyelmet: nahát, ebből a szőke texasi nőből Bridget Jones lett, vagy csak az, hogy milyen színes kontaktlencsével, hajszínnel és protézissel változott meg az arca.

Minden újság megírta, hogy Liza Minelli, Judy Garland lánya nem támogatta a filmet. Mit gondolnak a reakciójáról?

DL: Hogy őszinte legyek, egy kicsit sajnálom őt, amiért egy újságíró sarokba szorította egy hamis információval, feltehetően azért, hogy kiprovokáljon valamilyen reakciót. Azt mondta neki, „Úgy tudom, a film miatt rengeteg időt töltenek együtt Renée Zellwegerrel, és nagyon jó barátnők lettek.” Erre felelte azt, hogy „Ez nem igaz, semmilyen módon nem támogattam a filmet.” Ebből lettek aztán az újsághírek.

Valójában már egészen a munkálatok elején elküldtük a családnak a forgatókönyvet, bár nem válaszoltak rá, amiért nem tudom hibáztatni őket: felteszem, azt gondolták, ez csak megint egy újabb soha meg nem valósuló Judy Garland-film, és el sem olvasták. Nézzék, ha én, a bátyám és a nővérem csinálnánk egy-egy filmet az anyánkról, abból három teljesen eltérő végeredmény születne. Mindazonáltal mi mind meleg szívvel fogtunk neki a filmnek, és eszünk ágában sem volt olyan filmet csinálni, ami valamilyen értelemben ne tisztelegne ez előtt a nagyszerű előadóművész előtt, akihez még ötven évvel később is tudunk kapcsolódni. Szeretem azt gondolni, hogy ha a család mégis megnézné a filmet, ők is így látnák.

Ha a család nem is segített, milyen kutatásokat végeztek a filmhez?

DL: A forgatókönyvíró és Renée elolvastak vagy ezer könyvet, és Renée megnézte Judy Garland több száz órányi fellépését. Ezen kívül a filmben Jessie Buckley játssza a londoni fellépéseit menedzselő Rosalyn Wildert: na, hát a valóságban is van egy Rosalyn Wilder, akit megtaláltunk, és bár eleinte nagyon szigorú volt, alaposan kikérdezett, mégis miért akarunk filmet csinálni erről a témáról, és nagyon óvta Judy Garlandot, végül megnyílt előttünk, és rengeteget segített. Összehozott vagy fél tucat olyan emberrel, akik még korábban sosem beszéltek Judy Garlandról: a Talk of the Town nevű klub menedzserével, egy öltöztetővel, aki ma már Dél-Afrikában él, egy táncossal, valakivel a klub zenekarából... És adott egy illegálisan rögzített kazettát az egyik fellépéséről, amiből ez volt az egyetlen példány, mert maga a zenekarvezető kobozta el a készítőjétől. Csak hét szám, rossz minőségben, mert egy szék alá dugott mikrofonnal vették fel – de akkor is.

007
Fotó: Pathé Films

A film egyik leginkább negatív karaktere egy hatalmas termetű, kövér, durva hollywoodi producer, aki a hatalmával sakkban tartja a főszereplőnőt. Ma, majdnem száz évvel később erről az alakról sokaknak már nemcsak Louis B. Mayer stúdióigazgató ugrik be, hanem Harvey Weinstein is. Szándékos az áthallás?

RG: Már a #metoo-ügy és Harvey Weinstein lebukása előtt elkezdtünk dolgozni a filmen. Most viszont, két évvel az események után úgy gondolom, jó, ha ez is az emberek eszébe jut, mert a hatalommal való visszaélés, a szórakoztatóipar patriarchális felépítése, a határokat átlépő személyek már Judy idejében is jelen voltak, sőt akkor még inkább jelen voltak. A stúdiók szerződései kis túlzással rabszolgává tették az alkalmazottakat és a színészeket, a gyerekeket, az egészen kis gyerekeket is ideértve. (A filmben látható például, hogy a stúdió szerződése erősen korlátozta, hogy mit és mennyit ehet Judy Garland, hogy nehogy a kívánatosnál nagyobb legyen a súlya, sőt étvágycsökkentő pirulákkal is tömték őt – K. B.) És Louis B. Mayer volt az egyik legnagyobb, Óz, a nagy varázsló jellegű főnök ebben a rendszerben, így persze nemcsak Judy Garlandra volt hatással, de neki a megszállottja volt, talán túlzottan is. Tényleg szörnyű dolgokat mondott róla: a súlyáról, a kinézetéről, a „púpos” hátáról, hogy sosem lesz belőle Liz Taylor... Az igazi Louis B. Mayer egyébként kimondottan kis termetű fickó volt, de úgy gondoltam, így kifejezőbb lenne a kapcsolatuk a kislány Judyval. És őszintén szólva tudat alatt lehet, hogy másról is szó volt: találkoztam már Harvey Weinsteinnel, és valóban nagyon tiszteletet parancsoló figura – de azért nem mondanám, hogy szándékosan őt akartam volna megidézni.

Ne maradjon le semmiről!