gi

Nem lett jobb hely a világ egy év alatt

MV5BNzIyY2Q3NTQtZDI2Ny00NzQyLTg5MmMtZTkxYjdmOTA1MzdjXkEyXkFqcGde
2020.01.24. 23:45
Január 27. és február 2. között immár hatodik alkalommal indul a BIDF, vagyis a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál. A világ több tucatnyi országából sok különleges, fesztiváldíjas, Oscar-jelölt, Magyarországon először vetített dokumentumfilmet hoznak el Budapestre. A témák rendkívül változatosak: a szír háborútól a környezetvédelmen át a pornóig mindenről találunk filmeket. Az Index idén is segít eligazodni a rengeteg film között, megnéztünk néhányat, és megírtuk, hogy tetszettek.

Kislányomnak, Samának (szír-brit)

Lehetetlen könnyek nélkül végignézni a legjobb dokumentumfilm Oscar-díjára jelölt Kislányomnak, Samának-ot. Pedig a film fiatal rendezőnője, Waad al-Kateab semmi mást nem csinált, csak dokumentálta az életüket. Az életet, amit az ostromlott Aleppóban éltek férjével és néhány hónapos kislányukkal. Neki, Samának szól ez a film, ami egyben bocsánatkérés és magyarázat is. Waad al-Kateab azt próbálja megmutatni Samának, hogy férjével miért döntöttek úgy, hogy a végsőkig kitartanak Aleppóban, nem menekülnek el, miközben ezzel a saját és a kislányuk életét veszélyeztették minden egyes nap.

Maradtak, mert Waad al-Kateab úgy érezte, hogy kötelessége dokumentálni mindazt, ami Aleppóban történik, a férje, Hamza al-Kateab pedig orvosként jutott arra, hogy nem mehet el. Különösen, mert ő szervezte meg és vezette Aleppó utolsó megmaradt kórházát, ahol éjjel-nappal próbálták megmenteni a légitámadások áldozatait. És maradtak azért is, mert úgy érezték, hogy ha elmenekülnek, akkor minden addigi áldozat hiábavaló volt, akkor Szíria soha nem vívja ki a szabadságát. Waad kamerája mindenütt ott volt: a szétbombázott utcákon, a vérben úszó műtőkben, a haldokló gyerekek és a gyásztól magukon kívül lévő szülők, testvérek mellett. És ott volt akkor is, amikor a férje és a kollégái a csodával határos módon, elképesztően rossz körülmények között, néha áram és víz nélkül is életeket mentettek. (Matalin Dóra)

K polgártárs (brit-amerikai-orosz)

Ha a kétórás nagy Oroszország-mozinak szánt K polgártársnak csak az első fele készült volna el, mindenkinek meg kellene néznie, aki jobban akarja érteni a rendszerváltás utáni posztszovjet „gengszterkapitalizmust” és az abból kifejlődő putyini rendszert. Az Orson Welles klasszikusára utaló cím moszkvai aranypolgára a komszomolistából a privatizációs jegyeket bagóért felvásárló, állami konszernek sorát megszerző, Oroszország leggazdagabb emberévé váló Mihail Hodorkovszkij, a Putyin által lecsukatott oligarcha, aki most szabadsághősként pózol angliai emigrációjában.

A Bush alatti afganisztáni kínzások bemutatásáért Oscar-díjat kapott Alex Gibney jó darabig kifejezetten izgalmasan jeleníti meg a Hodorkovszkij körüli ellentmondásokat. Az exoligarchával és ismerőseivel készült interjúk, régi családi felvételek és posztszovjet tévéműsorok egyvelege megmutatja azt a vadkeletet, amiben a bőrkabátos srác, aki még szovjet tankönyvből tanulta „a kapitalista társadalmak kereskedelmi bankjainak működését”, egyike lesz a hét nagy oligarchának. Ők a bábként ábrázolt Jelcin alatt legalább az orosz gazdaság felét tartották a kezükben, és volt KGB-s gépfegyveresek védelmében, a Duma jelentős részét kézben tartva nem volt sok félnivalójuk. „Oroszországban a szigorú törvényeket az kompenzálja, hogy igazából nem kell őket betartani” – mondja a kamerába Hodorkovszkij, akinek a magánbirodalma állam volt az államban.

Ennek lett vége 2003-ban, amikor a Jukosz olajmágnását Putyin letartóztatta. A film második felére sajnos a K polgártárs beleáll abba a leegyszerűsített antiputyinista narratívába, ami Hodorkovszkijt szinte ártatlan áldozatnak mutatja be. Bár elítélése egyértelműen politikailag motivált volt (ezt éppen pár napja Strasbourgban is kimondták), a hangzatos mondatok, hogy milyen jó ember is lett hősünk a szibériai börtönben, inkább tűnnek szerecsenmosdatásnak. Az amerikai filmes egy félelmet nem ismerő, múltjával őszintén szembenéző demokratát teremt, és ez a heroizálásba átcsúszó karakterrajz nem tesz jót az addig tanulságos politikai tanulmánynak. Hiszen ez a nyugaton is benyakalt hamis oligarchakultusz a kelet-európai tükör másik oldala, a putyinizmus, illiberális demokráciák, miegyebek ellenpontja és egyúttal azok legitimálója, és ehhez bizony a film is hozzáteszi a maga kis darabját. Nálunk ezt nem lehet úgy nézni, hogy ne jusson eszünkbe a Simicska-sztori, a „rendszerváltás utáni zavaros évtizedek”, a rendteremtés retorikája, a médiahatalmi einstandok és egy pikszisből kiesett oligarcha elkenős szentté avatása a demokrácia nevében – nem minden klappol, de K polgártárs a hibáival együtt, és nem azok ellenére tanulságos Magyarországon is. (kolozsi)

Megmentőm: Jonathan Agassi (német-izraeli)

“Ez a film határozottan megmentett engem. Már nem is élnék, ha nem készült volna el” – mondta az egykori meleg pornószínész, a 35 éves Jonathan Agassi honfitársa, a szintén izraeli Tomer Heymann róla szóló dokumentumfilmjéről a Guardiannek. Agassi egyik pillanatról a másikra hagyta ott a felnőttfilmes szakmát, amely nem csupán a szexuális vágyait elégítette ki, hanem díjakat és rajongókat hozott neki, valódi homoszexuális ikonná tette.

A Megmentőm: Jonathan Agassi azonban nem holmi felemelkedéstörténet vagy sikersztori: a stáb nyolc éven keresztül követte a nyíltan homoszexuális Agassi életét, aki felnőttfilmes alakításai mellett élő pornó show-k szereplőjeként, valamint bárki által vihető eszkortfiúként elégítette ki meredező szerszámú rajongótáborát. Aztán rácsúszott a drogokra, és miután visszanézte a róla szóló, tabu- és férfidöntögető film egyik jelenetét, úgy döntött, kiszáll, majd hazaköltözött Tel-Avivba, ahol egy szupermarketben dolgozva kezdett új életet.

Tomer Heymann végtelenül bátor, gyakran zavarbaejtő, szigorúan korhatáros filmje pedig nem fél megmutatni a nézőjének a dolgokat – legyen az a szakma vagy a főszereplő magánéletének, illetve múltjának horrorja. A Megmentőm: Jonathan Agassi egyszerre meghökkentő, groteszk, megindító, vicces és megrázó. De főleg az utóbbi – az egyik legjobb dolog, amit mostanában láttam. (kovács d.)

Méz-királynő (észak-macedón)

A Méz-királynő az első az Oscar-díjak történetében, amit egyszerre jelöltek a legjobb dokumentumfilm és a legjobb nemzetközi (2020 előtt: külföldi) film kategóriájában is. A filmet nem látva simán lehetne értetlenkedni azon, hogy miért kaphatott ekkora figyelmet: tényleg így kellene imádni egy doksit, ami egy nagyjából nomád körülmények között élő macedón méhészről szól? A válasz egyébként az, hogy többé-kevésbé igen, Tamara Kotevska és Ljubomir Stefanov dokumentumfilmje vagy szándékosan, vagy az élet kiszámíthatatlansága miatt olyan fordulatokat vesz, amiket nehéz volt előre megjósolni. A főszereplője valóban egy nomád méhész, Hatidze, aki a macedón vidék elhagyatott zugaiban babusgatja a méheit, a mézzel pedig néha elmegy a nagyvárosba, ahol a piacon rendes pénzért árulja a befőttes üvegeit. Hatidze egy falu romjain él, egyedül a súlyos beteg, ágyhoz kötött édesanyjával, de ezt az egyedüllétet megtöri a közvetlen szomszédjába költöző népes család, akik a nővel ellentétben inkább a gyors pénzszerzést választanák, és ezért mindenféle melóba belevágnak - például a Hatidze méheire veszélyes méhészetbe is.

A Méz-királynő két dolog miatt működik: az egyik Hatidze figurája, aki olyan, mintha egy ablakon keresztül néznénk valami ősi foglalkozás mesterét, a másik pedig az, hogy Kotevskának és Stefanovnak sikerült megtalálni egy olyan helyzetet, ami nagyon specifikus, de a globális felmelegedéstől a menekültválságon át a kapitalizmusig bármit bele lehet látni és magyarázni. A belemagyarázás megy is nekik, van két jelenet egy olcsó rádióval, amitől nekem rossz értelemben sóhajtozni volt kedvem, de a Méz-királynő akkor a legjobb, amikor csak hagyja, hogy történjen az élet. (Klág Dávid)

Csak családról ne (magyar)

A lelkes, ám új terepen csetlő-botló tanári kar miatt emelkedik ki az eddigi hasonló témájú, hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó filmek közül Kis Anna Csak családról ne című alkotása. A dél-alföldi második esély-programú szakiskola tanárai egy neves trénertől merített tudással és egy rövid tréninggel próbálják kizökkenteni a nehéz háttérből érkező, 15 és 21 év közötti gyerekeket a fojtogató motiválatlanságból.

Sok fiatal vág bele az új tréningbe, de sokan ki is hullanak, majd karakteres főszereplőként emelkednek ki közülük páran: Vivi, Zoli, Sanyi és Norbi. A bent maradtak, bár egytől-egyig súlyos terheket viselnek, többnyire viccesek, kedvesek, okosak, érzékenyek, kivéve, ha a család témája kerül elő. A tanárok közül megismerhetjük Edit igazgatónőt, aki az iskola mindennapi létéért küzd, a tréning vezetésére vállalkozó, mindig lelkes Ági nénit, a kiégési szindrómából épp felépült Sanyi bát és a gyermektelenségétől szenvedő Gyula bácsit. A tanárok próbálkozásai mellett Vivi szála viszi el a filmet, ahogy oda is kiált egy társához, hogy "Menj már! Én vagyok a főszereplő tesó, nem te!" Ő kel a társai védelmére, amikor az újdonsült trénerek túl érzékeny pontokat feszegetnének, a végén pedig ő értékeli a tréninget is: akkor lenne értelme, ha velük folytatnák, és nem új diákokkal kezdenének el egy újat. A tanárok tréningje ugyan betalál a megértésre vágyó gyerekeknél, de nyilvánvaló, hogy a nyolc háromórás alkalom csak a felszín kapargatására elég.

Kis Anna régebbi dokumentumfilmjével, a muszlim-arab-magyar-török Budapestet bemutató Allah napján szaladnak a lovakkal bent volt olvasóink három kedvenc filmje között 2013-ban az Index doku-szemléjén (a film itt látható). A Csak családról ne-t is játékfilmes elemekkel készítette el: riportert nem is látunk, a szereplők egymást beszéltetik és castingolják, a kiinduló motívum pedig kicsit a Reneszánsz ember című mozira emlékeztet, amiben Danny DeVito kap nyolc nehéz sorsú katonát, hogy egy kéthónapos tréninggel megóvja őket az elbukástól. Kis Anna filmje január 28-án 16-kor és 30-án 18-kor lesz a szemlén, 31-én az Index filmes oldalára, az Indafilmre is felkerül. (Gőzsy Kati)

Belépés csak férfiaknak (norvég)

A The Men's Room (Belépés csak férfiaknak) elsőre nem tűnik sokkal többnek annál, minthogy pár felnőtt férfi csapatba verődve keddenként sörözget és énekel, mellesleg meg lehetőséget kap, hogy fellépjen a Black Sabbath előtt. A film egy részében nem is nagyon csinálnak mást, mint farkakkal viccelődnek és nőkről beszélnek, farkakról énekelnek és koncerten flörtölgetnek. De persze egy 25 tagú norvég, középkorú pasikból álló, de a felnőttségtől mégis igencsak messze lévő férfikórustól, meg úgy igazából bármelyik férfikórustól nem is nagyon várna az ember mást.

Mármint egészen addig a pontig, amikor is kiderül, hogy a csapat karmestere rákos, ráadásul 2-3 beígért hónapjával a Nagy Koncertet sem biztos, hogy megéli. És akkor bizony felmerül a kérdés, hogy ez a sok gyerekes középkorú mégis hogyan küzd meg egy ennyire komoly dologgal? Hogyan éli meg a halál közelségét maga a karmester? Na és a családja? Azt az egyet biztosan megtudjuk, hogy a néző hogyan. A The Men's Room elhúzza a mézesmadzagot egy baromi jó fej társasággal, meg azzal, hogy Black Sabbath, hogy utána a jól bekészített heavy metál-kalapácsával fejbe is verjen: elénk rakja a gyászt, a küzdelmet, a szem előtt lebegő célt, miközben megmutatja borzasztó nyersen, őszintén és ráadásul végig nagyon ügyesen az örök félelmet - azt a fránya halált. (molnár r.)

Huszonéves vénlányok (izraeli)

"Sajnálom, ha túlzottan őszinte vagyok, de nem vagy egy hagyományos értelemben vett szépség. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem vagy csinos, hanem azt, hogy nem vagy egy szépség. Ráadásul öreg is vagy "- ezzel próbálja az egyik pekingi házasságközvetítő iroda munkatársa rávenni a 34 éves, ügyvédként dolgozó Csiu Hua Mejt, hogy gondolja át, milyen magasra is teszi a lécet, amikor jövendőbeli partnerét keresi. 

Csiu Hua Mej az egyik szereplője annak a dokumentumfilmnek, amit két izraeli filmes jegyez, és aminek helyszíne Kína, az az ország, ahol komoly előítéletekkel kell megküzdenie azoknak a fiatal és sikeres nőknek, akiknek a húszas éveik közepére nem sikerül férjet találni. Ők a seng nuk (剩女), szó szerinti fordításban a "maradék nők". Shosh Shlam és Hilla Medalia már korábban is járt az ázsiai országban, a 2013 Netfüggők (Web Junkie) című filmjükben azt mutatták be, milyen komoly méreteket öltött itt az internetfüggők száma. Ahogyan ez a probléma sem csak Kínában van jelen, úgy a Huszonéves vénlányok (Leftover Women) által vázolt jelenség sem, de mégis zsigerbe markolóban lehet bemutatni ezeket kínai példákon keresztül.

Kínában a hagyományok és elhibázott népesedéspolitika miatt 30 millióval több a férfi, mint a nő, és ugyan azt gondolhatnánk, hogy a lányok számára így könnyen mehet a párválasztás, erről szó sincs. A fiatalok társkereső vásárok, házasságközvetítők, kormány által szponzorált rendezvények kavalkádján keresztül próbálják megtalálni szerelmüket, mint Hua Mej vagy a húszas évei végén járó rádiós műsorvezető, Hszü Min. A film harmadik szereplője, Kaj Csi, a 36 éves egyetemi tanár, akinek már nem kell aggódnia miatt, hogy vénlány marad, de akinek mégis számolnia kell azzal, hogy sokan megszólják, hiszen egy nála jóval fiatalabb férfi a partnere. Három különböző történet, három különböző végkifejlet, és sajnos van egy szál, ami elvarratlanul marad, amivel pedig nagyon személyes jellege miatt sokan tudnak azonosulni.

Shosh Shlam és Hilla Medalia nem fűz kommentárt a történekhez, nincsenek beszélő fejek, nincs narráció, és hozzájuk hasonlóan sokan némák maradtak azok közül is, akiknek lett volna miről mesélnie. A két filmes egy kínai közösségi oldalon, a Weibón keresett maguknak alanyokat, és ugyan tucatnyian jelentkeztek, de többségük csak kamerán kívül akart beszélni a jelenségről, a tapasztalataikról, mert nem akartak szégyent hozni a családjukra. (pk)

Szív a szívvel (dán)

Thai nők szerelmet keresnek a körzetedben!

A Szív a szívvel azokról az emberekről szól, akik egy ilyen hirdetést nem küldenek azonnal a spam mappába vagy a kukába, sőt: az egész életük jobbra fordulását várják tőle. Janus Metz és Sine Palmbech dokumentumfilmje nem az „én lenni afrikai herceg, te segít elkölteni ötmillió dollár” szintű kéretlen levelek világában játszódik, hanem a mai Dániában, ahol egy thai nő a rokonságának és az ismeretségi körének segít évtizedek óta elmenekülni a thaiföldi szegénység és kilátástalanság elől. És dán férfiaknak a magány elől.

A tíz éven keresztül forgatott film legnagyobb dobása épp ez, az alaptéma, a jelenség felfedezése, de a másfél órás játékidő során azért jócskán tudja árnyalni a képet, ráadásul az érem mindkét oldalát megmutatja. A nőkét, akik számára a vadidegen, a nyelvüket sem értő férfiakkal való házasság hihetetlen előrelépést jelent a korábbi házasságukhoz képest, amelyben a férjük nemcsak verte őket, de néha a szomszédoknak kellett megakadályozni, hogy rosszkedvükben ne öntsék rájuk a direkt ezért felforralt dézsányi vizet. Ahol két lehetőség közül lehet választani a szegénységen kívül: az egyik Pattaya és az ott biztos megélhetést nyújtó szexmunka gyakorlatilag ugyanezekkel a férfiakkal, a másik Dánia, ahol viszont szinte minden megvan, ami kell az élethez, a szülőföld és a család közelségén kívül – de hogy az mennyire fontossá válhat, néha csak évtizedekkel később derül ki. És árnyalt a férfiak oldala is, bár ők vagy kevésbé engedik közel a kamerát, vagy csak nehezebben nyílnak meg, hogy aztán mégis igazán emlékezetes legyen, amikor egyikük egyszer csak arról kezd beszélni, hogyan találta meg a felesége holttestét az öngyilkossága után. A szív a szívvel a házasságról szól, de a boldogságról egy másodpercig sem. (Kovács Bálint)   

Ne maradjon le semmiről! (PREVIEW)

(Borítókép: For Sama / IMDb)



  • Hírek
  • Lakáshitel