Szemberöhögött konvenciók: 50 éves a M.A.S.H.

mash - h - 1970 movie
2020.01.25. 15:53

M.A.S.H., azaz Mobile Army Surgical Hospital, azaz Mozgó Frontsebészet. 1969-ben jelent meg Richard Hooker, azaz Dr. H. Richard Hornberger regénye, ami a koreai háború egyik frontkórházáról szólt. Nem volt túl vidám hely, az ideálistól eléggé távoli körülményekkel, naponta nem egyszer 1000 sebesültet ellátó orvosokkal.

A Foxnak viszont tetszett, a hadseregnek még inkább, és gyorsan írattak egy forgatókönyvet két remek, vicces sebészről, akik futószalagon mentik a menthetetlen eseteket is, miközben körülöttük hullanak a bombák, a dögös nővérkék meg remegő térddel távoznak a sátraikból reggelente. A két főszereplő Walter Matthau és Jack Lemmon lett volna.

Néha azonban tényleg van Isten.

A rendezők sorban dobták vissza a könyvet – Sydney Lumet egyenesen kiröhögte – Matthau és Lemon visszalépett, a Fox pedig kénytelen volt odaadni a filmet annak a Robert Altmannak, akitől mindenki tartott Hollywoodban. Ő volt az egyetlen, aki valóban lelkes volt a forgatókönyvet olvasva, de nem azért, mert annyira jónak találta, hanem azért, mert látott benne egy filmet, aminek vajmi kevés köze volt ahhoz, amit a Foxnál látni szeretett volna.

Így született meg a filmtörténet egyik legjobb háborúellenes háborús filmje,

amiben effektíve harci jelenetet nem is mutatnak, mégis minden jelenete egy-egy minikiáltvány az emberiség legfeleslegesebb tevékenysége, egymás gyilkolászása ellen.

Altman nem hazudtolta meg magát, és semmit nem úgy csinált, ahogy kellett volna, kezdve azzal, hogy a forgatókönyvet afféle sorvezetőnek tartotta, az abban leírtakat pedig inkább javaslatoknak, semmint szentírásnak. A filmnek az alapfelálláson túl (két menő sebész érkezik a frontkórházba és a feje tetejére állítja a status quót) szinte semmi köze nem volt az alapanyaghoz – a sors iróniája, hogy egyetlen Oscar-díját pont az adaptált forgatókönyv kapta.

A forgatás kényelmes tempóban zajlott, a stúdiót különösen nem is zavarta, hogy napi musztereknek nem volt semmi közük a könyvhöz, és a jelenetek nagy többségét a helyszínen improvizálták a színészek – akiket úgy válogattak össze, hogy rendelkezzenek megfelelő gyakorlattal ezen a téren.

Donald Sutherland és Elliot Gould, azaz Sólyomszem és Trapper John a forgatás második hetében érkezett meg a helyszínre, és a mikor megkapták az akkor éppen nyolc oldalra rúgó forgatókönyv-vázlatot, azonnal hívták az ügynökeiket, hogy rúgassa ki Altmant, aki Sutherland szerint végig be volt szívva, és láthatóan minden jelenetet és dialógust a helyszínen döntött el. A kirúgásból nem lett semmi, és Altman csak a forgatás után tudta meg, kik mószerolták be: akkor, amikor Gouldnak volt annyi vér a pucájában, hogy bevallja a dolgot.

Altman őt még négy filmjében szerepeltette, Sutherlanddel viszont soha többé nem dolgozott. Az egyik ikonikus jelenet a filmben az, amikor Nemfáj doktor melegnek hiszi magát, mert nem volt merevedése két nővérrel, így megkapja a Fekete Pirulát, ami átsegíti majd a túlvilágra – mindezt Az utolsó vacsora asztala mögött, a Suicide Is Painless (Az öngyilkosság nem fáj) című nóta dallamaira.

A jelenet természetesen nem szerepel a forgatókönyvben, Altmannak állítólag a forgatás helyszínén kazalba álló építőanyag láttán jutott eszébe, mennyire vicces lenne valamit kezdeni vele. A kellékeket és a színt magát is a színészek ácsoltak össze, akik eleinte semmit nem értettek az egészből.

A számhoz, ami azóta közismert lett, és a film után készült sorozat védjegyeként is ismerjük, Altman 14 éves fia írta a szöveget, miután apja két órán át képtelen volt "megfelelően idióta szart" írni hozzá. Neki hat perc alatt sikerült, és mivel rendes szövegírói kreditet kapott, nem is járt rosszul a a hatperces melóval: a jogdíjakból kétmillió dollárt keresett.

Altman ezzel kapcsolatban annyit jegyzett meg, hogy a fia szakította a legnagyobbat a filmből, aminek rendezéséért ő mindössze 70 000 dollárt kapott.

Mire a stúdió észbe kapott, hogy Altmannal problémák vannak, és két színészük is megpuccsolná a rendezőt, már annyira előrehaladott állapotban volt a film, azaz inkább, olyan mennyiségű filmet használtak el, hogy nem lett volna értelme leállítani a forgatást. Az elégedetlenkedő főszereplőket azzal nyugtatták a producerek, hogy egyrészt nem nagyon veszthetnek már semmit, másrészt meg amúgy sem fogják sokan megnézni a mozikban. A felvételek láttán az éppen két másik háborús filmet, a Pattont és a Tora! Tora! Tora!-t is forgató Fox fejesei megjegyezték, hogy az egy dolog, hogy nem értenek belőle semmit, de miért ilyen mocskosak a katonák?

Mert a háború már csak ilyen, mocskos

– felelte Altman, aki a II. világháború alatt ötven bombázóbevetést repült Borneó felett egy B24-es Liberatorral. A Fox elnöke másnap utasította a másik két film rendezőit, hogy a katonák ne legyenek annyira tiszták.

A kész filmmel kapcsolatban szinte csak ellenvetéseik voltak: Ingo Preminger vezető producer az első vágat után tízoldalnyi jegyzetet küldött Altmannak, aki erre válaszul szerveztetett egy próbavetítést, valós közönséggel, akik már a tizedik percben üvöltve röhögtek az abszurd helyzetek láttán. Preminger azt üzente Altmannak, hogy hajítsa ki a jegyzeteit nyugodtan.

A film mai szemmel, a mai társadalmi normákat figyelembe véve nézve nem készülhetne el. Még úgy is rasszista maradt, hogy Altman tompított az eredeti regény akkori kornak megfelelő és természetesnek elkönyvelt faji előítéletein, de az egyetlen fontos fekete szereplőt Spearchuckernek (szó szerint lándzsával vadászó, átvitt értelembe primitív nigger) nevezni elég meredek volt.

1970-ben került a mozikba, és Altman állítása szerint ez volt az első film amiben elhangzik a fuck szó, de nem ezért lenne bajos elkészíteni ma, hanem a nőkkel való bánásmód bemutatása miatt.

Nem kell fekete öves #metoo-gurunak lenni, hogy megértsük, miért nem kóser Tüzesajkúnak hívni a főnővért, és zuhanyzás közben a fél tábor előtt közszemlére tenni a meztelen testét (ellenőrizni, hogy természetes vagy festett szőke-e), és akkor a Burns ezredessel való együttlétük hangosbemondón keresztüli közvetítéséről még nem is beszéltünk.

Mindemellett a film végig következetes marad abban a tekintetben, hogy a háborút borzasztónak, feleslegesnek, lélekölőnek, groteszknek és abszurdnak mutatja be, aminek káoszát ne lehet megérteni, de túlélni igen, azt meg lehet próbálni. Altman dialógusai a filmben párhuzamosak, azaz a szereplők sokszor egymás mellett elbeszélve kommunikálnak, nem udvariasan megvárva, hogy egyikük kitegye a pontot a mondandója végére. Ezt magyarul csak a klasszikus szinkron adja vissza, ahogy a legtöbb jó poént is, a BluRay-kiadásra felkerült új hangsávot tessék hanyagolni.

A film 3,5 millió dollárra hozott 82 milliót, ezzel Altman karrierjének messze legnagyobb anyagi sikerének számít. Aranypálmát kapott érte Cannes-ban, és örökre megmaradt az egyik legjobb háborúellenes szatírának, amitől annyira rettegett a Fox, hogy kifejezetten a stúdió utasítására tettek be a végső verzióba még több hangosbemondós jelenetet, melyekből nyilvánvalóan kiderül, hogy nem Vietnámról van szó, hanem Koreáról, nehogy az akkor javában dúló következő háború elleni kiállásnak tekintse bárki is.

A film szült egy tévésorozatot, a tévétörténelem egyik legsikeresebbnek tartott sitcomját, a MASH-t, amiben a film nagy kilengéseit, vadhajtásait visszavették, közöttük Spearchucker Jones karakterét, akinek kiírása után hoppá, nem maradt fekete megszólaló a sorozatban. A tévés változat a filmhez képest meglehetősen szelídre sikerült, de ez a médium sajátosságának is betudható. 11 évadot 256 epizódod élt meg,

az utolsó részt élőben 106 millió amerikai látta, a közönségaránya pedig 77 százalékos volt, vagyis az éppen tévét néző amerikaiak 77 százaléka a MASH-búcsút nézte.

Ezt a mai napig nem tudta egyetlen fikciós műsorszám sem überelni (a Jóbarátok 62 millió nézővel búcsúzott). Abszolút nézőszámban is csak néhány Super Bowl volt jobb, meg az olyan egyszeri események, mit Michael Jackson temetése vagy egy olimpiai nyitóünnepség.