Ezt kapjuk, ha Terminátort keresztezzük a Vészhelyzettel

thecave 08.adapt.1900.1
2020.02.07. 23:42 Módosítva: 2020.02.08. 13:28

Az utóbbi években nagyon erősek háborús filmek. Ezek ráadásul jórészt nem heroikus történetek, hanem az egyszerű katona vagy polgár szemszögéből ábrázolják az elementáris pusztítást. Földközelből követhetjük a rémületet, a gyilkolást, vagy a háború emberi pillanatait. Olyan közel vagyunk, hogy a kamerára fröccsen a sár, a vér, vagy éppen, aminek fröccsenni kell.

Az underground kórház (The Cave) című film két okból még ebből a mezőnyből is kitűnik. Az egyik, hogy itt még közelebb lépünk az eseményekhez. A történet egy ostromlott város földalatti kórházában játszódik, ahol önfeláldozó csapat menti, operálja és gyógyítja a sebesülteket, miközben rendszeres időközönként bombázók csapnak le a negyedre. A kamera a szűk terekben összezsúfolódott emberek közt mozog, szinte a nézőt lökdösik a pániktól rémült sebesültek, és a hozzátartozóikat kereső családtagok. Minket taszítanak félre a fehérsisakos mentők, amint egy vegyitámadás áldozataival berontanak a menedékbe.

A filmet kiemelő másik ok, hogy mindez nem fikció.

A történet sem időben, sem térben nincs távol tőlünk. A film utolsó jelentei alig két éve készültek Szíriában, Gúta városában, ami nagyjából olyan messze van Budapesttől, mint London.

Előző filmjével, az Aleppo a végsőkig cíművel már Oscar-jelöltségig jutó rendező, Firas Fayyad a szír háború egyik legpokolibb helyszínén készített dokumentumfilmet. Filmje a háború kegyetlenségét mutatja meg egy szürreális helyszínen dolgozó orvoscsoport munkáján keresztül.

Terminátor 1

Gúta városát öt éven keresztül támadta a szír hadsereg és az orosz légierő, ezzel Gúta lett a modern történelem leghosszabb ideig ostromlott városa. A kórház az orosz vadászgépek támadásai elől egy föld alá vájt járatrendszerbe húzódott vissza.

Mintha a Terminátor első részében, az emberek nyomorúságos kazamatáiban járnánk.

A rosszul megvilágított folyosókon egy fiatal orvosnő, egy műtét közben klasszikus zenét hallgató, lakonikus orvos, egy pánik és a jókedv között ingadozó nővér, és hasonló alakok küzdenek a mindennapi terror ellen. Az egyszerre heroikus és letaglózó történet olyan erővel sodorja a nézőt, hogy nehéz elhinni: mindez korunkban zajlott, a világ teljes közönye mellett.

“Eleinte az volt a tervem, hogy a szír kórházak elleni támadásokról készítek filmet” - emlékezett vissza a forgatás kezdetére a rendező az Indexnek adott interjújában.

Meg akartam mutatni, hogy milyen brutális taktikákat alkalmaz Aszad, és az őt segítő orosz erők. Kórházakat, piacokat, iskolákat támadnak. A barbár bombázásokért az oroszok a felelősek. A civil lakosság elrettentésével akarják megtörni az Aszad elleni tiltakozást 

– sorolja Fayyad.

A rendező sajátos munkamódszerrel dolgozott. Szíria különböző városaiban egyszerre forgatott több csoport, azzal a tervvel, hogy a kész anyagot majd egyetlen filmmé fésülik össze. Az Észak-Szíriában dolgozó Fayyadot magával ragadta egyik kollégájának Gútában készített felvétele. A képek Gúta egyik utcáját mutatták egy vegyitámadás után. A romok közt egy fiatal orvosnő és segítői tevékenykedtek.

További információkat gyűjtve a rendező rájött, hogy megtalálta amit keresett. “Azt gondoltam, hogy a kórházak elleni embertelen támadások témáját jobban meg tudom ragadni ennek a nőnek a történetén keresztül” – mesélte az Indexnek.

A forgatás innentől még kalandosabb lett, mert Fayyad nem utazhatott el a fővárostól, Damaszkusztól alig húsz kilométerre fekvő ostromzónába. Egy korábbi filmje miatt a rezsim ugyanis börtönbe zárta, 15 hónapig kínozta, munkásságát így csak később, Európába menekülve folytathatta. Az észak-szír helyszín ugyanakkor nem állt a szír rendszer fennhatósága alatt, így ott forgathatott.

A rendező innentől neten instruálta a munkatársait, továbbá saját maga készített felvételeket küldött nekik, hogy érzékeltesse az általa megálmodott kameramozgásokat. Sajátos, ingó kameramozgással akarta elérni a kívánt hatást. A hatás pedig mellbe vágja a nézőt.

A csontjainkban érezzük a rettegést, amikor az orosz vadászgépek elhúznak a kórház felett.

De eközben barátaivá válunk annak az orvosokból, mentősökből, ápolókból álló közösségnek, amely a borzalmak közepette is születésnapot ünnepel, szerelemről beszél, vagy próbálja megnyugtatni a távol élő családját, hogy minden rendben, csak nem mehet haza, mert itt kell segítenie.

Vészhelyzet

Ez az igazi Vészhelyzet, amiben egy kórházi közösség ügyes-bajos dolgain keresztül ismerjük meg ezt a világot. Csak éppen ebben a világban ártatlan embereket látunk vérben úszni, még ártatlanabb csecsemőket hoznak be bombarepeszekkel, és a remény sorra hagyja el az orvosokat.

“A filmem azért készült, hogy felhívjam a világ figyelmét arra, hogy milyen háborús bűnöket követ el Oroszország és az Aszad-rezsim Szíriában” – mondja Firas Fayyad, amire az újságíró nehezen tud mit reagálni. Sem az oroszok részvétele, sem a vegyitámadások, sem a civilek elleni atrocitások nem zajlottak titokban. A világ nagy része azonban nem csak a háborús bűnökkel nem foglalkozott, de mindent megtett azért, hogy nehogy az országába léphessenek a háború elől menekülő emberek. Magyarország pedig évi rendszerességgel fogadja a civilek elleni bombázásokért felelős Putyint.

Annyi biztatót tudunk mondani, hogy a film főhőse, a fiatal doktornő, Amani Ballour él: kijutott Gútából, életét kockáztatva, egy gumicsónakon átjutott Európába, hogy most januárban megkapja az Európa Tanács Raoul Wallenberg díját. Az underground kórházat pedig Oscarra jelölték.

A filmet február 14-én mutatja be a National Geographic. A BIDF pedig február 14-16-ig rendez még vetítéseket az Aréna plázában.

(Borító- és címlapkép:  National Geographic Documentary Films)