Az Úriemberek biztosan ott lesz az év legjobb filmjei között

MV5BOTcxYzcxZTctZmYxMi00ODVlLTllNzAtM2VhMTZlNzY5YjQwXkEyXkFqcGde
2020.02.07. 05:09

Nincs is jobb, mint egy olyan film, amelyben harminc másodperc után megölik a főhőst!

Nemcsak azért, mert mennyire punk dolog már ez – persze azért is –, hanem mert ha egy író vagy rendező meg meri ezt lépni, az azt jelenti, hogy a puszta cselekményen kívül valami más miatt is érdemes lesz végignézni a filmet. Hogy más is a székbe szögez majd, nem csak az izgalom a főszereplő sorsa miatt. Hogy lesz annyi muníció az első harmincat követő hétezer-egyszázhetven másodpercben is, ami miatt megéri végignézni a két órát. És Guy Ritchie új filmje, az Úriemberek maximálisan be is tartja ezt az ígéretet, miután az első jelenetben fegyvert szorítanak Matthew McConaughey tarkójához, meghúzzák a ravaszt, és vér fröccsen a még teli pintes korsónyi sörbe.

De ez, hogy betartja az ígéretet, még nem minden. Mert ez az ígéret egy olyan elbeszélést jelent az előzményekről és a következményekről, hogy azt tanítani kéne, illetve tanítják is mindenhol, ahol arról beszélnek, hogyan kell iszonyú feszes, vicces, izgalmas, pörgős, szokatlan és egyedi forgatókönyvet írni. Az meg, hogy Ritchie részben a húsz évvel ezelőtti saját magától tanulta, vagyis hogy ő a legjobb trükköket ügyesen elleső és alkalmazó diák, a húsz évvel ezelőtti önmaga meg a nagymester, semmit nem von le az értékéből. Az Úriemberek az a film, ami a lehető legközelebb áll ahhoz, amit mások mellett egy Guy Ritchie nevű fickó is annyira jól csinált az előző évezred végén, és ez olyan teljesítmény, amire ma is könnyes szemmel vágyakozhat a rendezők nagy többsége.

Az Úriemberek az a maffiafilm, ami megmutatja, hogy néz ki, ha ráeresztik a posztmodernt a Keresztapára.

Nyilván nem véletlen, hogy a legnagyobb tisztelettel el is hangzik benne Coppola neve, meg pár filmjének címe. És ha a nevét nem is mondják ki, de felbukkan Shakespeare is, miután az ő egyik drámájához hasonlóan itt is Rosalindnak hívják az egyik főszereplőt, hogy aztán Ritchie zseniálisan pofátlan, őrült és perverz módon le is nyúlja A velencei kalmár egyik fő motívumát. Oké, Ritchie nem Shakespeare, nyilván nem is lehet hozzá hasonlítani, de azért ő is átkozottul ért ahhoz, amihez a nagy előd: oldani a tökéletesen felépített drámát néhány nagyon vicces mellékszereplő jeleneteivel, gyilkos viszályt szőni az ellenérdekelt felek között, megírni a hatalmas ambícióval betörő, királlyá váló figurák bukástörténetét, és persze a háttérben elhelyezni egy nőt, akinek a szerelméért mindez megéri. Királydráma ez is, McConaughey figurája is állandóan királyként utal magára, csak nem a reneszánsz nagy uralkodói, hanem a drogpiac keresztapái által uralt Angliában játszódik.

Untitled-2
Fotó: Freeman Film

A sztori szerint McConaughey épp készül visszavonulni, és pár száz millióért átadni a marihuánából épített trónját valaki másnak, ami persze egyáltalán nem megy olyan könnyen, mint amilyennek elsőre hangzik. De Ritchie nem úgy építi fel a sztorit, ahogyan Hollywoodban szokás, hanem meg meri lépni, hogy egy idegesítő, önelégült, kretén magánnyomozó mesélje el a maga tenyérbemászó stílusában. Ami nemcsak azért remek döntés, mert lehetőséget ad Hugh Grantnek élete egyik legjobb alakítására – mesteri, ahogy a ripacskodásban való lubickolás közben azért valódi, emberi érzelmeket is képes mutatni –, hanem azért is, mert a figura nem túl megbízható elbeszélő, és ez lehetőséget ad még néhány pofátlan húzásra a forgatókönyvben.

Ennyire jó

MV5BOTNjMzcwNmYtOTQ5Ni00ZDNjLWFmYjEtNTQ1MjE0NTUzNWIxXkEyXkFqcGde

IMDB: 8,1

Metacritic: 51

Rotten Tomatoes: 73%

Index: 9/10

Így Ritchie – és két, eléggé ismeretlen, eddig asszisztensként dolgozó írótársa, Ivan Atkinson és Marn Davies – elérik, hogy az első perctől a legutolsóig ugyanolyan izgalmas legyen a forgatókönyv, pillanatnyi megtorpanás nélkül, mert Grant a sztorizgatás közben csak lépésről lépésre avat be a történet részleteibe, így csak fokozatosan derül ki, egyáltalán mi is a valós cselekmény, mik a konfliktusok, mik a motivációk és melyik szereplőnek mi köze az egészhez. Persze ez nem lenne elég, ha nem lenne amúgy is iszonyú fordulatos, ötletes és meglepetésekkel teli a nagyon okosan felépített és mindig váratlanul új irányokat vevő sztori, vagy ha Ritchie nem engedne meg magának mindent, mármint tényleg, komolyan mindent egy-egy durva poén érdekében.

Untitled-1
Fotó: Freeman Film

És ha nem lenne ennyire jó minden színész. Igazából nem is az abszolút főszereplő McConaughey a legemlékezetesebb, bár ő is tökéletesen hozza a figura összes árnyalatát a hősszerelmestől az agresszív állatig, az agyas manipulátortól a magabiztos kiskirályig. Mégis sokkal nagyobbat alakít nála Colin Farrell, aki pedig a film feléig vásznon sincs, de egy-egy apró, mégis tökéletes gesztussal és mozdulattal olyan szituációkat képes teremteni, hogy azt semmi nem múlja felül a filmben. Nagyszerű Charlie Hunnam is, aki szinte végig egy egészen sajátos, vészjósló, de kiismerhetetlen arckifejezéssel hallgatja Grant zsarolási céllal előadott okfejtését, ezzel rengeteget téve azért, hogy még feszültebb legyen a film, mivel így nem tudni, újak-e számára az információk vagy sem, és támadni vagy védekezni fog-e a következő pillanatban. Remek a maffiafőnök feleségét, Rosalindot játszó Michelle Dockery, aki olyan, mint egy különösen élethű szobor, amelyről csak akkor derül ki, hogy kőből van, amikor egészen közel megyünk hozzá.

Guy Ritchie új filmjében egyszerűen minden a helyén van, a humor, a sztori, a színészi játék, a fordulatok, a csavarok a történetben, a ritmus, minden. Egy tökéletes csuklógyakorlat egy nagymestertől: igen, csuklógyakorlat, mert szigorúan nézve semmi újdonság nincs benne, sem semmi olyasmi, ami a bravúrosságán kívül kiemelné a nagyon jó filmek közül. Így klasszikus valószínűleg nem lesz belőle, kénytelenek vagyunk beérni egy pusztán csak nagyon jó filmmel.

Hát, valahogy talán bele lehet törődni ebbe is.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: Részlet az Úriemberek c. filmből / Freeman Film)