Átveri a nácikat, és saját magát is

2020.02.27. 05:05

A Perzsa leckék című világháborús film egy zseniális ötletből indul ki: mi történik akkor, ha valakinek ki kell egy komplett új identitást, kultúrát, nyelvet találni ahhoz, hogy túlélje a legnagyobb borzalmakat? Milyen megélni azt, hogy a hitelesen felépített hazugságai miatt van jobb sorsa, kivételeznek vele, jutalmat kap, míg azok, akik kevésbé voltak rafkósok, ehetik a felmosóvízre emlékeztető levest? Gyáva vagy bátor egy ilyen ember? Kár, hogy a Perzsa leckék csak felveti ezeket a kérdéseket, aztán a válaszokkal már nem különösen törődik. Lehet így is filmet készíteni erről a témáról, a Saul fia például több információt hallgat el, mint amennyit ad, de Vadim Perelman filmje vizuális invenció terén meg sem közelíti az Oscar-díjas magyar alkotást.

Az ember, aki felett ez a sok képzeletbeli kérdőjel lebeg, a francia Gilles (Nahuel Pérez Biscayart a 120 BPM című filmből). A rövid bevezetés után Gilles-t egy teherautó hátulján ismerjük meg, ahogy a többi fogságba ejtett zsidóval viszik őket a németek csak a jóisten tudja, hogy hova. A srácnak van egy szendvicse, amit elcserél a mellette álló férfi fárszi nyelven írt könyvére, más érték híján. Amikor a teherautó utasait kiterelik egy patakpartra, és egy sortűzzel kivégeznék őket, Gilles összeesik, és a könyvet lobogtatva azt hajtogatja, hogy ő nem zsidó, hanem perzsa. Micsoda véletlen, mondják a náci katonák, a parancsnok pont egy perzsát keres, még pár konzervet is ad cserébe érte. A lágerbe érve kiderül, hogy miért is van rá szükség: az elsőre kifejezetten közhelyesen ordítozó és türelmetlenkedő Koch parancsnoknak (Lars Eidinger) ugyanis az a nagy álma, hogy egyszer egy német éttermet nyisson Teheránban. “Teheránban nem esznek disznót” – mondja az első találkozásukkor Gilles.

Na de Gilles nem perzsa, ezt tudja ő, de rajta kívül senki más. Nem beszéli a fárszit, hiába állítja ezt a parancsnoknak. Az alól még ki tud bújni, hogy írnia kelljen, de beszélnie muszáj, úgyhogy szavakat is ki kell találnia a semmiből. Hogyan talál ki valaki egy komplett szókincset? A konyhán dolgozó Gilles, illetve bocsánat, most már mindenkinek Reza, megpróbálja bemagolni a nonszensz, nagyjából fárszinak hangzó szavakat, de amikor még többre és még többre lesz szükség, akkor gondban van. Egészen addig, amíg meg nem kapja a feladatot, hogy vezessen jegyzőkönyvet a lágerbe érkező foglyokról.

Azért ez a hosszú történetleírás, mert érdemes érteni, hogyan is épül fel a Perzsa leckék fő konfliktusa, ami bizonyos pillanataiban egy klasszikus félreértések vígjátéka is lehetne, ha nem állna fenn az a veszély, hogy a lóvá tett náci bármikor agyonlőheti a komédiást. Az argentin születésű Biscayart ráadásul tökéletesen adja azt a karaktert, aki nem hisz sem a szerencséjének, sem a balszerencséjének. A szerencsének azért, mert életben maradhat a legzordabb körülmények között, nem a kőfejtőben kell melóznia, hanem a konyhában, és a parancsnok bizalmasa lehet. A balszerencséjének pedig azért, mert folyamatosan a lehető legvékonyabb jégen táncol. Mindeközben Koch parancsnok vakon hisz ennek a nagyszemű, folyamatosan izgő-mozgó szerencsétlennek, de már rögtön az első alkalomkor hangsúlyosan elmondja, hogy ha bármiben is hazudik, akkor kíméletlenül le fogja lőni. Nehéz lehet ezt hallani, amikor egy teljesen új nyelvet kell éppen kitalálni.

A Perzsa leckéknek azért szuper az alapállása, mert olyan, mintha egy kémfilmet látnánk, vagy mondjuk a Közönséges bűnözők szerkezetét egy teljesen új környezetben, ahol egy rossz lépés, egy félig átgondolt hazugság azonnal valakinek a vesztét okozhatja. De itt sajnos megáll a nagy eredetiség, Vadim Perelman rendező – aki 2003-ban már Oscar-jelölésekig jutott a Ház a ködben című drámájával – és Ilja Zofin forgatókönyvíró viszont nem foglalkoznak Gilles/Reza belső világával, azon kívül, hogy nagyon szenved, hogy új halandzsát találjon ki magának. Ami még rosszabb, hogy a Perzsa leckék nagyon gyakran elkalandozik az álperzsa és a náci beszélgetéseitől a láger katonáinak és személyzetének mindennapjai felé, néha egésze komikus fordulatokkal (képzeljétek, kiderül, hogy egy magas beosztású nácinak kicsi a pénisze), és hát ha valahova nem illik az, hogy nácik egymáson nevetgélnek, meg beköpik egymást a feletteseiknek, az ez a világ. Főleg akkor, amikor pár perccel korábban néztük végig, ahogy egy csapat ártatlan embert belelőnek az árokba.

Perelman ráadásul Kochot is szimpatikus, majdnem hogy tragikus karakternek mutatja meg, aki igazából szakács volt, nem is tudja, miért csatlakozott a párthoz, és valójában nem is azért akar Teheránba menni, hogy éttermet nyisson. A szimpátia főleg a Babylon Berlin című sorozatban is játszó Lars Eidingernek köszönhető, aki még halandzsanyelven is képes beleéléssel monologizálni. Néha egyenrangú főszereplő lesz a filmben, ami azért annyira problémás, mert a két szereplő hatalmi viszonya egyáltalán nem az.

De sem a rendező, sem a forgatókönyv nem kezd semmit a komplex alaphelyzettel, azon kívül, hogy megmutatja. Lehet, hogy a nyelvi zűrzavar lehetett az oka, mert a filmet oroszul írták, angolra fordították, majd végül németre, ez utóbbit viszont Perelman nem beszéli. Talán emiatt lett a Perzsa leckék egy felszínes, kicsit régivágású, évtizedekkel ezelőtti korrekt történelmi filmek színvonalát hozó dráma, amiből viszont fájóan hiányzik az, hogy elgondolkodjon saját témáján.

A Perzsa leckéket a 2020-as berlini filmfesztiválon vetítették először, még ebben az évben Magyarországon is bemutatják.