Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMA vágyak szigete láttán agymosásra vágytam
További Cinematrix cikkek
Az ember gyerekként elég sokszor fantáziál arról, hogy de jó lenne, ha minden kívánsága teljesülne, a szerencsétlenebbje meg az Aladdin rajzfilm után a nagyanyja kamrájában dörzsölgeti a családi ezüstkancsót, mert hátha. Mondjuk, valószínűleg a frász törne ki, ha előugrana belőle egy selyem mackóalsós-mellénykés Dévény Tibor egy piros gumilabdát szorongatva, de ez máris egy sokkal összetettebb trauma, mint amit az elméletileg és papíron horrorként eladott A vágyak szigete prezentálni tud.
Ami, ha a bevezetőt olvasva és a címet alaposan megvizsgálva még nem derült volna ki, az ember vágyainak megtestesüléséről szól. Teszem azt, van valami a múltban, amit szeretnénk megváltoztatni, újraélni, megoldani, következmények nélkül, vagyis azt gondolva, mert ugye, ha tényleg nem lennének, akkor film sem lenne, és akkor lenne igazán rend a világban. Mert ennek a filmnek a létezését épeszű ember nem tudja nekem megindokolni, illetve de, egy esetet azért el tudok képzeni:
ha azért készült volna, hogy a stúdiófőnökök mutogathassanak egy ellenpontot a saját képregényfilmjeikkel szemben, hogy "ugye, ugye, csak nem olyan rossz a sok pizsamás nyikhaj a moziban".
Ennyit ér
IMDB: 4,7/10
Rotten: 9%
Metacritic: 21/100
Index: 1/10
Port.hu: 5,5/10
Eleve érthetetlen, hogy miért horrort forgattak egy az 1977 és 1984 között futó sorozatból, aminek az volt a lényege, hogy van egy titokzatos sziget, ahol a vágyaink életre kelnek egy Roarke nevű (szintén) titokzatos alak (isten? angyal? alien?) hathatós segítségével, de úgy, hogy az alany megtanuljon valamiféle leckét, de a kalandba ne haljon vagy őrüljön bele. Mert nem az volt a cél, ugye, hanem hogy a szigetről valamilyen tekintetben jobb emberként távozzon, és ha a vendég a saját marhasága miatt életveszélybe is keveredett, mit tudom én, gladiátor akart lenni az ókori Rómában, pedig ebben a szakmában a 140 kilós, elhízott férfiaknak nem sok jót ígér az álmoskönyv, akkor Roarke közbelépett, és megmentette.
Na, A vágyak szigete horrorverziójában ehelyett a "rábasztál" elv érvényesül, a szigetre megérkezve elég hamar kiderül, hogy nagyon meg kell gondolni, mit kívánsz, mert nagy valószínűséggel bele fogsz dögleni. A vendégek között ott van Gwen (Maggie Q), aki egy öt évvel ezelőtt visszautasított leánykérést akar másik irányba terelni, Brax (Jimmy O. Yang) és féltestvére, JD (Ryan Hansen), akik fürdőruhás csajokkal akar bulizni, mintha nem lenne holnap, Patrick (Austin Stowell), aki halott apja oldalán akar harcba menni és Melanie Cole (Lucy Hale), aki az őt a gimiben kínzó gyökéren (Portia Doubleday) akar bosszút állni. Marhaság mind, mi? Persze hogy, hiszen a vendégek mind kattantak és van hátsó szándékuk is,
és kábé húsz perc elég ahhoz, hogy azt kívánjuk, hogy a Roarke-ot alakító Michael Peña mindet beletömje egy ipari húsdarálóba (ha már horror), és legyen vége a szenvedéseinknek.
De ez nem olyan horror, hanem korhatáros, az USA-ban 13-as karikával megy, ami a családi filmek besorolása, még ijesztgetni is csak módjával lehet. Lehet, ez volt az a pont, amikor a rendező úgy döntött, hagyja ő az egészet a fenébe, majd ahogy jön, úgy puffan, ezért viselkednek a szereplők hol a saját vágyakkal ellentétesen, hol meg hirtelen normálisan, ezért felejti el a valószínűtlenül porcelánbaba-szemű Lucy Hale, hogy miért is van a szigeten, és ezért derül ki valahol félúton, hogy az egyik vendég álma a másik rémálma, és minden összefügg mindennel – erre mondjuk a tök random előkerülő Michael Rooker második jelenete után rá lehet jönni.
Nem fogom lelőni a zombis csavart, mert az is van, de azon a ponton már világos, hogy a forgatáson volt egy olyan nap, amikor a szenior döntéshozók elmentek koktélozni, és láthatóan tombolán húzták ki a történetet előregörgető motívumokat.
A rendező Jeff Wadlow (jegyezzük meg csak a nevét) és a Chris Roach-Jillian Jacob írópáros előző alkotása, a Felelsz vagy mersz egy klasszikus tinihorror volt, amiben Lucy Hale (nem viccelek) elutazik Mexikóba, és ott egy természetfelettivel megspékelt horrorkalandba keveredik. Ha Mexikót lecseréljük a Vágyak szigetére, a szinopszis megint megáll. Copypaste filmkészítésnek azért nem nevezném, mert az egy fokkal jobb előző film legalább jól beazonosítható célközönséggel és néhány figyelemreméltóan beteg megoldással bírt, míg a mostanit öncélúnak is túlzás lenne nevezni, inkább félrement stílusparódia, vagy csak egy rossz vicc.
A vágyak szigete egy katyvasz, egy olyan borzalmas hulladék, amit egy picit már sajnálunk is, ahogy a színészek gyötrődnek a másodosztályú trükkök, ronda díszletek és fantáziálatlan hentelések között, de teszik a dolgukat becsülettel (kis pénz is pénz), pedig lefogadom, hogy volt olyan pillanat, amikor földhöz vágták a forgatókönyvet, és "na elmentek ti az anyátokba, de hirtelen!" felkiáltással kirohantak a színből. Bárcsak én is így tettem volna az első óra végén.
Rovataink a Facebookon