Valakit mindenképp gyűlölni fogunk, ha nem is Sorost vagy a migránsokat

2020.04.25. 14:00

Ez veszélyes!

– mondta el nekünk egy vészjósló hang hónapokon keresztül Magyarország kormányának megbízásából a tévében, a rádióban, a Youtube-on, mindenhol, napjában több tucatszor, Sorosról, a menekültekről, Brüsszelről. Hajdu Szabolcs (Fehér tenyér, Ernelláék Farkaséknál) pedig most készített egy filmet, ami arról szól, hogy ez tényleg veszélyes. Csak nem biztos, hogy az „ez”, az Soros, a menekültek vagy Brüsszel.

Olyan cím a Békeidő, mintha az orwelli újbeszél nyelvén lenne, mert a film mindenről szól, csak békéről nem – és épp ezért is telitalálat a kisebb botrányt kavart cím (a botrányról lásd az oldalsó keretest). Mert a film részben épp arról szól, hogy milyen a hangulat ma Magyarországon, amikor pedig elvileg békeidő van, csak a hang a rádióban próbál mindnyájunkat meggyőzni arról, hogy ennek ellenére azért nagyon is érdemes rettegnünk.

Vihar a cím körül

Noha Hajdu Szabolcs korábban rendezett már egész másról szóló színházi előadást is Békeidő címmel, a film bemutatója előtt ügy lett a szó használatából. Vitézy László filmrendező ugyanis a Facebookon tiltakozott, mondván, Hajdu „ellopta” az ő 1979-es filmjének címét, amit nemcsak a „plágium” miatt fájlal, hanem Hajdu „filmes ideológiája” miatt és azért is, mert szerepel benne Schilling Árpád és Sárosdi Lilla. Hajdu azt nyilatkozta a közmédia megkeresésére, nem ismerte a filmet, de szerinte a kettő megfér egymás mellett. Vitézy ugyanakkor nem fogadta el a magyarázatot, majd a kormánypropaganda is nekiment Hajdunak. A falvaknak a Kádár-korban kezdődő elnéptelenedésről szóló Békeidő a maga idejében tabunak számító kérdésekre hívta fel a figyelmet, de a filmtörténetben valójában nem ritka, hogy azonos címmel készülnek filmek. Olyannyira nem ritka, hogy Vitézy László 2019-es filmjének épp úgy Házasságtörés a címe, ahogy Nemere László 1972-es tévéfilmjének is.

Ez persze csak egy olvasata a filmnek, mert bár az író-rendező Hajdu Szabolcs több konkrét, a közelmúltban nagy port kavaró politikai és társadalmi botrányt is megjelenít a filmben, de korántsem politikai pamfletről van szó, hanem lélektani, emberi drámáról, vagyis több kis kamaradrámáról. A Békeidő egy éjszaka hol jobban, hol kevésbé összefüggő történeteit mutatja meg: egy független lakásszínházi produkció színészeinek és rendezőjének kapcsolatait, egy lelkész és családjának konfliktusait, meg az egyik politikai aktivista és lánya estéjét. És ami a leginkább közös mindben, az a feszültség. Nem a színházi, drámai értelemben vett feszültség, hanem az a fajta, ami az öklöt szorítja össze, hogy üssünk vele, és ami a tüdőt tágítja, hogy ordítsunk, hátha akkor le lehet adni egy kicsit belőle. De nem lehet, mert folyamatosan újratermelődik, akár családon belül, ha a két szülőnek mások a gyereknevelési elvei, akár a virágárusnál, ha a boltos nem úgy válaszol, vagy a vevő nem úgy kérdez, ahogy szerintünk kéne, akárhol, akármikor, mert 

hiába van békeidő, béke, az nincs. És ez veszélyes.

Ezek azok az életképek, amelyek alatt csak úgy mellesleg szól a rádióban a gyűlöletpropaganda, a veszélyesezés meg a magyar kormánymédia hírei a mindenkit megerőszakoló és brutálisan meggyilkoló migránsokról. Hajdu egyszer sem mondja ki, de a kettő együtt, a folyamatosan szított gyűlölet és a folyamatosan fel-feltörő gyűlölködés mintha arra utalna, hogy az előbbinek akkor is az utóbbi lesz a következménye, ha a gyűlöletkeltés tárgya nyilván nem a saját feleségünk vagy beosztottunk. De ha a gyűlöletet egyszer felszították, akkor olyan lesz, mint a tűz, és abba kap bele, amit elér a lángja, irányítani nem lehet.

Miközben az egyes jelenetek magukban is működnek, mert a mai magyar színházi és filmes életben kevesen értenek jobban Hajdu Szabolcsnál ahhoz, hogyan lehet a lehető legéletszerűbb mondatokkal megmutatni a lehető legéletszerűbb emberi helyzeteket, és pontosan modellezni egy-egy olyan konfliktus kialakulását, amelyben mindkét félnek igaza van egy kicsit, de egyiknek sem teljesen, a tökéletes válaszokat viszont biztosan egyikük sem tudja – és valószínűleg mi sem, azért olyan megrázó végignézni őket. Hajdu sok jelenetben azt viszi tovább, amit mostanában inkább színházban csinált, az Ernelláék Farkaséknál első, színházi verziójában, a Kálmán-napban és az Egy százalék indiánban, amelyeket nyugodtan hirdethetne Elcseszett Hétköznapok-trilógia címen is.

Úgynevezett kisrealista jelenetek ezek, amelyekben minden mondattól csak még rosszabb lesz minden: az ebédlőasztalnál a leves fölött kialakuló családi veszekedés, ahol a szülők nemcsak a szemtelen gyereket osztják ki, de egymást is; őrült ordibálásig és fenyegetőzésig fajuló szóváltás vevő és eladó között; a semmiből, pontosabban a sok ezredik egyformán szar nap után előbukó szembenézés az elmúlt húsz, közösen töltött évvel; vagy éppen előadás utáni kínos megbeszélés kínos érzéketlenségekkel és kínos sértődésekkel.

És mindig mindenki bocsánatot kér mindenkitől, mindig mindenki megpróbálja visszavonni, amit forró fejjel kimondott. Mert bocsánatot kérni mindig lehet, gesztusként biztos szép is, de az égési sérülés nem múlik el tőle. Ahogy kiút sincs: Hajdu csak egy-két abszurdba, groteszkbe vagy akár szürreálisba/mágikus realistába hajló jelenetben utal bármiféle kiútra ebből a háborús békeidőből – egyik se túl meggyőző.

De ha jól működik is a jelenetek nagy része, ha vannak is kiemelkedő, néha egészen mesteri szekvenciák, és ha érthető is a szurokszerűen sűrű és sötét mondanivaló, a mocsárvidéken eltévedt ember kilátástalansága, az egész mégsem tud sem kerek, sem igazán meggyőző egésszé összeállni. Részben, mert túl sok az olyan jelenet, amivel nehéz mit kezdeni, ami kikezdi a fókuszt, ami nem illeszkedik igazán a többihez, vagy ha igen, akkor csak Hajdu Szabolcs tudja, pontosan hogyan. De átadnia már nem mindig sikerül, mert olyan metaforákat mutat, amik túl sokféleképpen – vagy épp sehogy sem – értelmezhetőek. (Esetleg nem is metaforák – de akkor mik?) Részben pedig azért, mert nem igazán stimmel a dramaturgia, nincs meg az ív, nem tud – vagy nem akar – a film eljutni A-ból B-be még abban az értelemben sem, ahogyan azt egy kvázi-szkeccsfilmtől várná az ember. Ahogy például Pálfi György némiképp hasonló Szabadesésének sikerült feszesen körüljárnia egy alapötletet, vagy, közelebbi példával, ahogy Hajdunak is sikerült eddig a színházi előadásaiban, amelyek szintén nem egy-egy könnyen behatárolható vagy kézzelfogható témáról szóltak, de hangulatban, mélyebb jelentésben, tematikailag mégis egy irányba mutattak a jeleneteik.

És ez nem is csak a kevésbé sikerült jelenetekre igaz. A Békeidő legerősebb, legsúlyosabb, legfelkavaróbb jelenete – amelyben az is külön letaglózó, hogy ki játssza benne a főszerepet (erről spoiler nélkül nem lehet többet mondani) – hiába nagyon jó, hiába nagyszerű már az is, hogy magyar film foglalkozik a benne ábrázolt eseménnyel, mégis kiugrik a többi szekvencia közül, mert ez a gazemberség szinte semmilyen szempontból nem olyan, mint a többi, nem feszültség, gyűlölet és össztársadalmi elcseszettség táplálja, hanem valami egész más, amiről viszont nem igazán szól a film, legfeljebb távolról és átvitt értelemben.

Ugyanakkor az egész Békeidőnek olyan az atmoszférája, ami ezekkel a problémákkal együtt is emlékezetessé teszi a filmet. Bántó Csaba operatőr állandóan sötét képei ezekről a valahogy mindig nyomasztó belső terekről, a hosszú, vágás nélküli snittek, amelyek csak még természetesebbé teszik Hajdu nagyon emberi mondatait, és a színészek, akik mindezt filmen szokatlan módon, minden manír nélkül mondják végig. Sárosdi Lilla ezernyi árnyalata és szélsőséges hangulatingadozása a gyilkos dühtől az önutálatig, a flegmaságtól a fájdalmas beletörődésig; Schilling Árpád finoman övön alulra irányzott hangsúlyai és beszédes testtartásai; Hajdu Szabolcs kisemberi gőgje és tenyérbemászó önhittsége, amit valahogy még a bajsza és a szemüvege is aláhúz; Szabó Domokos mélységes mélyről jövő prolisága; Török-Illyés Orsolya nehezen magára erőltetett szelídsége mind izgalmassá teszik az összes jelenetet.

Mégis ez Hajdu Szabolcs eddigi leginkább széttartó filmje,

és bár ez a fókuszálatlanság lehetne akár ahhoz hasonló kórtünet is, mint amikről a Békeidő maga is szól, de ez azért egy kicsit túlzottan is jóindulatú megfejtés. Nem mintha ne szolgálna rá a jóindulatra a film, nem is elsősorban azért, mert minden állami támogatás nélkül, lelkesedésből és művészi hivatástudatból készült, inkább azért, mert megvan benne, ami pár éve még totális hiánycikk volt Magyarországon, de még most is fájóan hiányzó ritkaság: a bennünket itt és most körülvevő Magyarország problémáival foglalkozik, emberi sorsokon keresztül, kiáltvány-jelleg nélkül. Lenyomat egy korszakról, amit talán békeidőnek neveztek, de mint szú a korhadt fát, úgy járta át keresztül-kasul a békétlenség.

A Békeidőt a mozik zárása miatt az interneten mutatták be április 23-án; az első hétvégén 4, később 5 dollárért, azaz egy mozijegy áráért lehet megnézni ide kattintva.

Ne maradjon le semmiről!



  • Hírek
  • Hírek