Húsz éves a legmenőbb szandálos-kardozós film

SharedScreenshot
2020.05.01. 17:57

Szandálos-kardozós filmeknek hívjuk azokat az alkotásokat, melyek az ókorban (vagy arra hasonlító, mitológiai környezetben) játszódnak, a bőrsaruk és rövid kardok korában. A fénykorukat az ötvenes-hatvanas években élték, Kirk Douglas Spartacusával (1960), Charlton Heston Ben Hurjával (1959) és Elizabeth Taylor Kleopátrájával (1963), de ez nagyon a felszín kapargatása csak, az olaszok például 1958 és 1965 között 19 Herkules-filmet forgattak, és még ez is csak a kezdet.

A műfaj a nyolcvanas években rövid időre ismét feltámadt a Conan-filmek nyomán, majd 1999-ig lényegében egy stúdió sem vett elő ókori kardozós forgatókönyvet.

Aztán jött Ridley Scott és a 2000 május 1-jén bemutatott Gladiátor, amit minden idők egyik legjobb kosztümös filmjének tartanak.

Nem volt egyszerű szülés persze, annak idején 100 millió dollárt nem hajigáltak csak úgy a rendezőkhöz, igaz, a CGI sem volt olyan fejlett, hogy Russel Crowe-nak és a színészeknek ne élő tigrisek, hanem zöld háttér előtt kelljen rohangálniuk. Ma egy ilyen kiállítású, a közönség és az alkotók elvárásainak megfelelő, hasonló témájú blockbustert 250 millió alatt nemigen lehetne kihozni, és nem lenne jobb, mint az eredeti, erre hajlandó vagyok nagyon komoly összegbe fogadni. A 12 Oscar-jelölésből ötöt díjra váltott film ihletett pillanatban készült, pedig az előkészítése és a forgatása olyan volt, mint egy fájdalomcsillapító nélküli, végtelenített foghúzás.

A nevem Maximus Decimus Meridius

Újranéző

A múlt filmes és tévés kútjának mélyéről felhozott remekművek és ócskaságok, filmek, amiken generációk nőttek fel, de ma már alig emlékszünk rájuk, a popkultúra méltán elfelejtett darabjai, vagy a köztudatból soha ki nem kopott, örökzöld alkotások, friss szemmel - ez az Index Újranéző.

A 155 perces (rendezői változatában 170 perces) Gladiátor alapjában véve egy bosszútörténet, nem több, nem kevesebb. Főhőse, Maximus a jó tulajdonságok olvasztótégelye, hű, lojális, vicces, emberbarát, gyerekszerető, nemes, erős, kedves és még szép is. Az idősödő uralkodó fiaként szereti, mert neki csak egy nyikhaj jutott, Commodus, aki mindenben Maximus ellenpontja. Jó, van egy lánya is, de Rómában az nem áldás volt, hanem nyűg.

Maximus sikeres tábornok, és az uralkodó ki is nézi magának utódként, amit hiába utasít el azzal, hogy leszerelek, felség, és hazamegyek a feleségemhez meg a fiamhoz gazdálkodni Hispániába, Commodus vetélytársat lát benne, és meg akarja öletni. Ez félig jön össze csak: a családját sikerül, Maximust nem, de a félholt katona azt nem tudja megakadályozni, hogy el ne hurcolják rabszolgának.

Értelemszerűen gladiátornak, izmos, sűrű legény a spanyol, háziszolgának nem mutat jól, tigriseledelként annál inkább. Aztán persze ebben a szakmában is feljut a csúcsra, és a megye kettőből szívós munkával elit státuszú gladiátor lesz, a végén Rómában lép fel a Colosseumban, a császár, Commodus előtt, akin megbosszulja családja halálát. Függöny.

az északi hadseregek fővezére, a Felix légiók tábornoka

Virtigli bosszútörténet ez, aminek első változatában még úgy volt, hogy Maximus az arénában megöli a császárt és életben marad, ami a Bosszúvágy-filmek óta az ilyen alkotások csúcspontja, és amit a közönség is elvár egy ilyen történettől, de a rendező Ridley Scottnak ez nem volt kerek. Crowe az Empire magazinnak azt mesélte, hogy Scott nem látta értelmét annak, hogy a bosszúját beteljesítő hős tovább éljen, mert nem volt neki miért. A családja halott, amit akart, elérte, az útja végére ért. "Azon hülyéskedtünk, hogy utána mit fog csinálni? Nyit egy pizzériát, vagy mit?" – mondta Crowe a döntésről, amit ő is támogatott. A stúdió viszont nem.

A DreamWorks ugyanis azt akarta, hogy maradjon szépen életben, legyen meg a kötelező érzelmi csúcspont, hadd tapsoljon a nép egy nagyot a moziban, és váltson jegyet a második részre. Scott erről hallani sem akart, és mivel Crowe is támogatta, át tudták íratni a film végét – mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy a többi gladiátornak szabadságot kérő, politikai reformokat követelő haldokló katona szövegét ki írta, mert neki nem lenne szabad többé ilyesmit csinálnia.

igaz császárunk, Marcus Aurelius hűséges szolgája

A forgatókönyvvel komoly bajok voltak kezdettől fogva. Crowe karakterének a beszélő nevek non plus ultrájának tekinthető Maximus helyett Narcissus volt az eredeti neve, és csak több órás üvöltözés után sikerült meggyőzni a producereket, hogy senki nem akar majd egy önimádatát a nevében hordozó karakterrel azonosulni. A történet sem volt készen, Crowe szerint a közepe teljesen hiányzott, és menet közben kellett mindent kitalálni, olyannyira, hogy délelőtt forgattak, este pedig Scottal közösen írtak.

Ettől megint kiborultak a fejesek, és van egy olyan verzió is, hogy le akarták állítani a munkát, de Scott közölte velük, hogy nem tud úgy dolgozni, hogy minden apróságot egy bizottsággal kell engedélyeztetni. Azt csak a forgatás után tudták meg állítólag, hogy a forgatókönyv utolsó 21 oldalát (effektíve a film befejezésének 21 percét) Scott egy az egyben kihajította, és a felvételek előtt beszélték meg Crowe-val, hogy mit fognak forgatni, majd elmondták a többi színésznek is, és csapó.

Mindehhez jól jött, hogy Scott nem szeret sokat felvenni, "egy nekem, egy a színésznek, egy meg a biztonság kedvéért" a mottója, így nem kellett a hiányzó oldalak miatt leállni vagy csúszni. Később ez Scottnak A világ összes pénze című film utóforgatásainál jött igazán jó, erről itt olvashatnak.

egy meggyilkolt fiú apja, egy meggyilkolt asszony férje

A film szereposztása remekül sikerült, pedig nem Crowe volt az első számú jelölt, hanem Antonio Banderas és Hugh Jackman, Commodust Jude Law-ra akarták bízni, a nővérét, Lucillát pedig Jennifer Lopez is szívesen eljátszotta volna. Hálistennek Scott Connie Nielsen és Joaquin Phoenix mellett döntött, Crowe-ra pedig látatlanban mondott igent, ami azért volt rizikós, mert a színész éppen Michael Mann A bennfentes című filmjéről toppant be, húsz kiló túlsúllyal, kopaszon. "Ó, faszom!" - mondta Scott állítólag. "Nyugi!" – felelte Crowe. Richard Harris a császár szerepét kapta meg, Oliver Reed pedig az egykori, de a film cselekményének idejében már felszabadított rabszolgáét, aki egy gladiátoriskolát vezet.

Crowe előbbivel nagyon jó barátságot kötött, Reed viszont rühellte, ami a munkát nem, a társas érintkezést viszont nagyban hátráltatta. A veterán színész halála után (alkoholizmusa a forgatás alatt végzett vele) Scott nem akarta újra felvenni Reed jeleneteit, így némi CGI segítségévek pótolták azokat, amikre már nem volt idő. A CGI 1999/2000-ben ott még tényleg nem tartott, hogy egy sima konyhabelsőt is azzal láttassanak, de a tömegjeleteknél, a korabeli épületek, városok, no meg a Colosseum megmutatásánál nagy szükség volt rá. Érdekes, de míg mai szemmel a festett és számítógéppel felturbózott római háttér elég furán néz ki, az arénában forgatott akciójelenetek tökéletesek, még azok is, melyekben Crowe plüsstigrisekkel hadakozik. Azt is csak a már említett Empire interjú árulta el nekem, hogy a keresztre feszített feleségből csak a két (műanyag) láb állt rendelkezésre a forgatáson, és Crowe ötlete volt az, hogy taknyát-nyálát összefolyatva csókolja meg, ezzel is jelezve a férfi örök hűségét, ha jól értettem.

és bosszúm beteljesedik

A film egyik ikonikus jelenete az, amikor Maximus leveszi a sisakját, és Commodus megkapja A Beszédet. A fémsisak azonban feltöltődött statikus elektromossággal, és amikor Crowe lehúzta, a haja az égnek meredt, ami, lássuk be, nem igazán szerencsés egy ilyen drámai jelenet esetén. A hatodik próbálkozás után Scott inkább szuperközeliben vette Crowe arcát, amikor Commodus felé fordul, és nem látszott az égnek meredő haj. Hogy Phoenix ezt hogy bírta ki röhögés nélkül, azt nem tudhatom. A jelenet ettől viszont még erősebb, hatásosabb lett, és az ilyen nüanszok tették azzá, ami lett belőle. (Apróság, de Crowe rosszul emlékszik, az antennaként égnek meredő tincsek látszanak a filmben.)

Az átírt forgatókönyv dialógjai legendásak, legyen szó a "Testvéreim, amit életünkben teszünk, visszaköszön ránk a túlvilágon," vagy "Jól szórakoztok?" sorokról, esetleg személyes kedvencemről, a "Hát nem vagyok irgalmas?"-ról, amit Phoenix úgy ad elő, hogy a mai napig borsózik a hátam tőle. Scott aprólékossága, a helyszínek kiválasztása, a korhű(nek tartott) jelmezek és díszletek mellett a film legnagyobb erénye a zseniális zenéje, Hans Zimmer amúgy sem elhanyagolható életművének legjobb darabja, és aminek motívumait később újrahasznosította (pl. a Karib-tenger kalózai 2-ben).

ebben az életben, vagy a következőben

A film mai szemmel nézve is eléri azt, amit húsz évvel ezelőtt, az érzelmekre pont úgy hat, és 2020-ban is tátott szájjal nézzük a nyitó, tízperces csatajelenetet, vagy a néhol észvesztően brutális képsorokat az arénában. A tempója viszont egyenetlen, a csata utáni melodrámát meg lehetett volna húzni, ahogy a Colosseumba vezető, közel hetven perces középrészre is ráfért volna egy könyörtelen vágó.

A filmet történelmi filmként emlegetni elég nagy botorság lenne, kezdve az apját meggyilkoló Commodusszal (nem ölte meg) vagy Maximusszal, aki nem létezett, de Narcissus (mekkora csavar már!) igen, és ő valóban végzett Commodusszal. Nem az arénában, hanem a fürdőben, de tényleg mindegy. A jelmezek nem stimmeltek (a sisakok különösen nem), a rómaiak nem használtak kengyelt, katapultot pedig még viccből sem vontattak az erdő mélyére, amiből soha nem lőttek ki lángoló lövedéket.

Ezek a hülyeségek persze csak azokat zavarják, akik nem hagyják, hogy a vizualitásában továbbra is lenyűgöző, legősibb érzelmeinket felkorbácsoló történet magával vigye őket, néhol komótosan, néhol meg vágtatva a végkifejlet felé. És erre a Gladiátor ma, húsz évvel a bemutató után is képes.