Al Pacino és én

Al Pacinóval elég egyoldalú  a viszonyunk. Én úgy negyven éve ismerem, mármint a moziból és a tévéből, sajnos a színpadról nem, mert ritkán járok a Broadway környékén pont akkor, amikor játszik valamiben. Ő nem ismer engem, és ugyan remek lehetősége volt rá, hogy legalább egy negyedórás interjú erejéig ez megváltozzon, de amikor az HBO a Dr. Halál című minisorozatot promózta a monte-carlói tévéfesztiválon, az utolsó pillanatban lemondta a egészet.

Nemcsak engem, hanem az egész fesztivált, amit kicsit sajnáltam, mert úgy személyesebb lett volna. A Dr. Jack Kevorkianről szóló sorozatban Pacino egyébként pont olyan jó volt, mint szerepei nagy részében, az átlényegülés remek volt, nem a színészt láttuk, hanem az eutanázia Dr. Halálnak csúfolt élharcosát. Idén április 25-én volt 80 éves.

Én hetvenes vagyok, mármint 1970-ben születtem, akkor, amikor a 30 éves Alfredo James Pacinót már Martin Bergman producer menedzselte, mert a The Indian Wants the Bronx című darabban meglátta benne azt, amit később Coppola, Schatzberg, Lumet, Jewison, De Palma és az egész világ is, hogy ez a rém intenzív tekintetű, nem túl magas, karakteres arcú faszi annyira jól elsajátította Lee Strasberg "method acting" módszerét, hogy igazi kaméleonként merült és tűnt el a szerepeiben, legyen az egy kisstílű tolvaj, maffiafőnök, ügyvéd, kubai kokókirály vagy uzsorás egy Shakespeare-darabban. Bergman ajánlotta be első főszerepére, a Pánik a Tű parkban című drámába (a debütálása 1969-ben volt a Me, Natalie-ban), ami után menten a Keresztapa jött. Ez akkora ugrás volt a Hollywoodban teljesen ismeretlen színésznek, mintha mondjuk Sztarenki Dóra a Terápia után a Marvel kapitány főszerepét kapta volna meg.

A Keresztapa I-II volt az első két filmje, amit láttam. Tizenhárom éves voltam, szóval nem feltétlenül én voltam a célközönség, de mikorra a szemem előtt lőtték szitává Sonny Corleonét a benzinkútnál, (frászt benzinkútnál, autópálya-díjbeszedő bódénál) én már sok olyasmit láttam, amit ebben a korban nem szoktak. Nigéria a nyolcvanas években nem volt egy egyszerű hely. Viszont volt egy olyan klub, aminek a kocsmájában magyarok, németek és angolok itták magukat vidámra boldog egyetértésben, a gyerekek meg vagy teniszeztek a remekül karban tartott és bevilágított salakpályákon, vagy a klubházban néztek filmeket a helyi piacról beszerzett kalóz VHS- vagy Betamax-videókazettákról. Michael Corleone karaktere úgy belém égett azokon az estéken (nem minden nap volt mozizás, és nem minden alkalomra volt új film), hogy egy idő után szó szerint tudtam idézni a dialógusait, és ami keveset olaszul tudok, azt is itt szedtem fel. Fun fact: az olasz kiejtésem közel olyan gyalázatos, mint Brad Pitté a Becstelen brigantykban.

Pacino a Keresztapába elég nehezen került be, a stúdió nem ismerte, és akit megkérdeztek róla csak a vállát vonogatta, valami egyfilmes nyikhaj, nagy az orra. Az sem segített, hogy Pacino nagyapja valóban Corleonéból származik. Coppolának viszont ő kellett, és sorra zavarta el a Paramount által rátukmált színészeket, pl. Warren Beattyt, Jack Nicholsont és Robert Redfordot is. Robert De Nirót is meghallgatták Michael Corleone szerepére, de Coppola hajthatatlan volt, és amikor Paramount tovább keménykedett, közölte, hogy akkor ő megy, további munkasikereket. A többi történelem, ahogy az is, ahogy Pacino berobbant a filmvilágba, pedig meglehetősen későn, 31 évesen tette. A hetvenes években forgatott nyolc filmjéért (Pánik a Tű parkban, Keresztapa I, Madárijesztő, Serpico, Keresztapa II, Kánikulai délután, Bobby Deefield, Az igazság mindenkié) öt Oscar-, négy BAFTA- és hat Golden Globe-jelölést kapott, ilyen évtizede azóta sem volt senkinek.

A Keresztapa I-II után az ibadani videótárban egy ideig nem volt Pacino-film, volt helyette Star Wars és Battle Beyond the Stars, meg egy tonna háborús film, de nem maradtam Al nélkül sokáig. A könyvespolcon megleltem az Albatrosz könyvek sorozatában 1979-ben kiadott Serpicót, aminek a borítóján a halászkalapos, szakállas hippinek öltözött Pacino ül egy motoron. Peter Maas könyvét azóta is imádom, ahogy a filmet és a harcsabajuszt is, utóbbit sokáig igyekeztem növeszteni, kevés sikerrel. Legközelebb, immáron nagykorúként találkoztam vele, először a Serpicóban, amiben korrupt rendőröket leplez le, majd A sebhelyesarcúban, aminél erőszakosabb filmet előtte nem nagyon láttam (az Evil Dead nem számít!). Pacino olyan big dick energiát sugárzott magából végig De Palma remake-jében, hogy beszarás, karaktere, a kábítószerkereskedő Tony Montana pedig örökre bevonult a filmtörténelem legjobb antihősei közé.

1990-ig a tévében, moziban és kalózvideókon sokat találkoztunk, mert lelkesen bepótoltam a hetvenes-nyolcvanas évekből kimaradt filmeket. volt, amit nagyon nem szerettem (Portyán, Madárijesztő), volt, amivel nem volt bajom (A szerelem tengere), akadt, amit nem értettem (Szerző, szerző!), és olyan is, amit nagyon sajnáltam (Amerika fegyverben). Utóbbi bukása miatt Pacino úgy megsértődött, hogy négy évig nem forgatott semmit, pedig nem volt rossz film, csak kicsit szétesett, és a remek és a pocsék között csapódott ide-oda. A sértődésről van még egy sztori: a Keresztapa I-ért csak a legjobb mellékszereplők közé jelölték, míg Brandót a főszerepre. Pacino azért volt ideges, mert Michael Corleone többet szerepelt a filmben, mint Don Vito, és méltatlannak találta, hogy a kisebbik színészi kategóriában indították csak, így el sem ment a gálára. Brando sem (mondjuk ő politikai okból), hát persze, hogy ő nyert.

Pacino második aranykora a kilencvenes évekre volt tehető, és nem azért, mert a vak ezredest Oscart érően hozta az Egy asszony illatában 1992-ben, hanem azért, mert 1990-ben lezárta a Keresztapa-trilógiát; 1991-ben a Dick Tracyben valami elképesztőt nyújtott a világ legrondább maszkjában, a Krumplirózsában pedig megmutatta, milyen, ha romantikus kedvében van; 1992-ben megismertetett David Mamettel, aki a Glengarry Glen Ross című, ingatlanügynökökről szóló filmet a saját drámájából írta meg, és két óra alatt többet tanított nekem az angol nyelvről, mint előtte bármi és bárki; 1993-ban végre eljátszotta Carlito Brigante szerepét, amivel kvázi 1973 óta kacérkodott (Carlito útja); 1995-ben pedig Michael Mann rendezése alatt megcsinálta a mára kultfilmnek számító, Szemtől szembe című okosrablós krimit, amiben végre közös jelenetet kapott De Niróval. Ezt a filmet a debreceni Víg moziban láttam, egy délelőtti előadáson, és soha nem felejtem el azt, ahogy Mann a hanggal játszott abban a zseniális utcai harcban. Minden fegyvernek jól beazonosítható hangja volt, abból is lehetett tudni, éppen ki lő, ha csak hallottuk és nem láttuk hozzá a karaktert. A Víg, ha jól emlékszem, akkoriban kapott új, Dolby-hangrendszert, a fim pedig úgy szólt, hogy ahogy kijöttem, váltottam egy jegyet a következő előadásra menten, mert megint hallani akartam.

Az évtized második fele sem volt gyengébb, a Minden gyanú felett (1995) a politikai korrupcióról szólt, az 1997-es Az ördög ügyvédje meg Pacinóról, aki De Niro Angyalszívben alakított Louis Cyphre-je óta a legjobb ördög volt a moziban, és jutott neki egy legendás monológ is a filmben, amit azóta is idéznek úton-útfélen. De ha már monológok és szállóigék, a kilencvenes éveket lezáró három filmje hemzsegett tőlük: a Donnie Brascóban egy maffiába beépülő ügynök mentorát, a saját árnyékát soha átlépni nem tudó középszerű gazembert, Leftyt alakította, és a "fuggedaboutit" miatta lett szállóige (egy olasz-amerikai kifejezés, ami egyszerre lehet helyeslés és hitetlenkedés, bővebben itt). 1999 két filmet is hozott, az egyik az igaz történeten alapuló, A bennfentes, amiben Russel Crowe egy dohányiparban dolgozó tudóst alakít, Pacino meg a 60 Minutes című oknyomozó műsor producerét, aki ráveszi arra, hogy bemártsa a dohánygyárakat. Pacino remekel a filmben, és karrierje második legjobb monológját adja elő.

Azért csak a másodikat, mert a legjobbat a Minden héten háború című, amerikaifutballról szóló fimben mondja el. Oliver Stone filmjét minden idők legrosszabb, NFL-ről szóló alkotásának tartják, ami engem nem különösebben zavart abban, hogy abban a debreceni nyelviskolában, ahol dolgoztam, a középhaladó csoportjaimtól felfelé annak illusztrálására használjam, hogy kell angolul beszélni. Pacino lelkesítő beszéde, az, ahogy a hangjával játszik, maga a tökéletes kiáltvány a szinkron ellen, soha, senki nem fogja nekem bemagyarázni, hogy magyar verzió pont olyan jó, mint az eredeti. De ne nekem higgyenek, hanem a fülüknek, itt az angol, itt pedig a szinkronos változat.

A kétezres évek óta, azaz az elmúlt húsz évben Pacino a moziban két értékelhető alkotásban szerepelt, az egyik az Álmatlanság című Christophe Nolan film, amiről nem is feltétlenül az marad meg az emberben, hogy Pacino remekül eladja az álmatlanság miatt egyre jobban széteső rendőrt, hanem Robin Williams, akiről nem is hittük volna, hogy ennyire jó gonoszt tud hozni. A másik a 2019-es Az ír, és benne a jutalomjáték, Jimmy Hoffa szerepe. A többit inkább hagyjuk, volt olyan filmje, nem is egy, amit félbehagytam, mert iszonyú kínos volt látni az unott ripacskodását, és ezen az sem segített, hogy ismét forgatott De Niróval is. A 2010-es években a tévében két fontos HBO-minisorozatban is nagyon jó volt (Angyalok Amerikában, Dr. Halál), egy harmadik, rendes sorozatot (a 80-as években, New Yorkban tevékenykedő nácivadász zsidókról szóló Hunters címűt) meg az Amazon készítette vele – ha így akar levezetni, hát tegye, alig várom a folytatást.

Borítókép: Al Pacino a Dr. Halál forgatásán, Brooklynban, 2009-ben. Fotó Bobby Bank/Wireimage