A rossz rendőrök nyugodtan lehetnek dagadtak

Rendőri túlkapásokról és ártatlanul zaklatott bevándorlókról, meg mindenkinél tisztességesebb zsarukról és megátalkodott bűnöző bevándorlókról egyszerre szól az év egyik legjobb filmje, a Nyomorultak, amit most az interneten lehet megnézni. A film három főszereplőjével beszélgettünk.

Az európai film legnagyobb dobása tavaly a francia Nyomorultak volt: ha nem pont az Oscar-gálán filmtörténetet író, dél-koreai Élősködőkkel egyszerre mutatják be, valószínűleg még több díjat elnyer, de azért így is jelölték Oscarra, így is kapott díjat Cannes-ban, megkapta az Európai Filmdíjat és a legjobb francia film díját is. És minden díjat megérdemelt.

Ladj Ly filmje Párizs egyik elővárosában játszódik. Ide érkezik a fővárosból egy új rendőr, aki azonnal szembesül vele, hogy két új társa egész máshogy intézi az ügyeket ebben a lecsúszott negyedben, mint amit megszokott: a törékeny békét a helyi kiskirályok, a saját szabályai szerint működő polgármester és „a cél szentesíti az eszközt” jelszava szerint dolgozó rendőrök közti, kimondott-kimondatlan megállapodások tartják fent. Már ameddig fenntartják: a filmet az a pár évvel ezelőtti szegénylázadás ihlette, amikor a bevándorló hátterű, külvárosi lakótelepeken tengődő franciák két rendőri erőszakkal összefüggő haláleset miatt lángba borították a várost.

És a Nyomorultak pont azt mutatja meg szájbarágás és fekete-fehér állítások nélkül, hogyan alakul ki egy ilyen helyzet. És hogy lehet, hogy a maga módján mindenkinek igaza van: azoknak a kölyköknek is, akik kiállnak magukért a túlkapásokkal szemben; azoknak a helyieknek, akik a totális bizalomhiány miatt nem hajlandók együttműködni a rendőrökkel; és a rendőröknek is, akik próbálnak mégis békét teremteni egy végtelenül békétlen helyzetben.

A film az egyik utolsó volt, amit a járvány előtt bemutattak Magyarországon, de alig ment le belőle pár vetítés, három nap után bezárt minden mozi. Most viszont 990 forintos jegyár mellett újra műsorára tűzte a Budapest Távmozi, amely úgy működik, mint egy virtuális mozi: ugyanúgy adott időpontban vannak a filmvetítések, amelyekre ugyanúgy jegyet kell váltani.

A film három főszereplőjével, a rendőrcsapat vezetőjét játszó Alexis Manentivel, az újonnan érkező rendőrt játszó Damien Bonnard-ral és az afrikai rendőr szerepét adó Djebril Zongával még év elején interjúztunk Párizsban, néhány másik külföldi újságíróval együtt téve fel a kérdéseinket.

Bár a filmről azt lehetne mondani, hogy konkrétan franciaországi problémákról szól, a világon mindenütt sikeres. Elárul ez valamit a társadalomról?

Damien Bonnard: Szerintem azért érinti meg annyira az embereket a film, mert egy bizonyos szinten azt mutatja meg, hogy igenis megpróbálhatsz szembeszegülni azzal, amibe akaratod ellenére kényszerültél bele, és kitörni abból a világból, amelyet nem te választottál magadnak.

Van egy mondat a filmben, amikor az egyik szereplő a 2005-ös lázadással példálózik, mire a másik nekiszegezi: „És jó volt az bárkinek?” Önök mit gondolnak, végeredményben lehet bárkinek jó egy véres, erőszakkal teli felkelés?

Damien Bonnard: Ez megint csak olyan rész, ami meg tudja érinteni a nézőket. Abban a jelenetben a kebabos mögött azt mondom Salah-nak (aki a helyi feketék egyfajta spirituális vezetője a filmben – K. B.), hogy nézze meg: hiába a felkelés és a vérontás, semmi nem változott, senkit nem érdekel az egész. És mi lehet rosszabb annál, ha senkit nem érdekel a sorsod? Jó lenne, ha a film hatással tudna erre lenni, és az emberek elkezdenének odafigyelni ezekre a problémákra is.

A három rendőr három különböző álláspontot képvisel. Alexis karaktere szerint az a legfontosabb, hogy fenntartsák a rendet, mindegy, hogyan; Damiené jobban hisz a szabályokban; Djebril meg leginkább biztonságban szeretne lenni. Mennyire tudtak egyetérteni a karaktereikkel?

Alexis Manenti: Az olasz színész, Lino Ventura azt mondta, az a lényeg, hogy mindig kezet tudjon fogni azzal a karakterrel, akit eljátszik: nem kell büszkének lennie rá, de egyet tudjon vele érteni, azaz mondjuk egy erőszaktevőt nem játszana el. De én ezzel nem értek egyet: nekem nem kell, hogy kezet tudjak fogni a szerepemmel, és az sem, hogy egyetértsek vele.

Viszont amikor eljátszom, megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megvédjem az igazát.

Damien Bonnard: Én át tudom érezni, ahogyan a karakterem felteszi a kérdéseit a rendőrök jogairól, a civilek jogairól, a fair bánásmódról és arról, hogy hogyan lehet szembenézni egy efféle szituációval. Szóval eléggé egyetértek a figurámmal, de ettől még azt gondolom, amit Alexis is: nem kell, hogy osztozzak a karakterem meggyőződésében, de abban a pillanatban, hogy el kell játszanom, muszáj, hogy elfogadjam az álláspontját.

Djebril Zonga: Én nem igazán foglalkoztam ezzel a kérdéssel, mert onnantól, hogy megkaptam a forgatókönyvet, csak az érdekelt, hogy minél pontosabban játsszam el a karakteremet. Ezen kívül az foglalkoztatott, hogy milyen hasonlóságok vannak a karakterem és az én saját életem között: nyilván nem véletlenül engem választott erre a szerepre a rendező, hiszen én is ott nőttem fel, ahol a film játszódik. Mindaz benne van a sztoriban, amit annak idején én magam is átéltem. A felkészülés közben felkerestem ott dolgozó rendőröket is, hogy elmondják a saját tapasztalataikat, beszéljenek a saját gondjaikról és a saját nézőpontjukról.

Miről számoltak be a rendőrök?

Djebril Zonga: Két dologra jöttem rá, amikor a rendőrökkel beszélgettem. Találkoztam egy olyan rendőrrel, aki ugyanitt is nőtt fel; a hozzá hasonlók feladata az, hogy megpróbáljanak valamiféle békét teremteni, hiszen ők ismerik ezeket a srácokat, és tudják, mit gondolnak, milyen az életük. Megértik a nyelvüket, és sokkal jobban tudják, hogyan élnek azoknál az egészen más hátterű rendőröknél, mint amilyet Damien is játszik: ő nem is nagyon tudja felfogni, mi zajlik ebben a városban, és eléggé el van veszve ebben a környezetben. Másrészt ugyanez a rendőr arra is ráébresztett, hogy ők tényleg olyanok, mint egy család: a többi rendőrrel együtt külön társadalmat alkotnak a társadalmon belül, hiszen nemcsak egész nap együtt dolgoznak, de akkor is együtt vannak, amikor véget ér a munka. A rendőrök összetartanak egymás közt, és így védik is egymást.

Mennyire valósághű a film? Ami lejátszódik benne, az tényleg bármikor megtörténhetne a mai Montfermeilben, vagy valamelyik hasonló városban?

Damien Bonnard: A film annyira valósághű, amennyire az csak elképzelhető.

Minden, ami történik a sztoriban, azt vagy maga Ladj élte át, vagy valaki a közvetlen környezetéből.

Az égvilágon nincs benne semmi, amit csak a film kedvéért találtak volna ki. Ettől még persze tény, hogy mivel ez egy film, a valóság néha sokkal vidámabb és boldogabb ennél, sőt, pár ilyen jelenetet mi is felvettünk, csak ezek végül nem kerültek be a filmbe. Az viszont önmagában is egy létező, nagyon is boldog aspektusa a dolgoknak, hogy ez a film elkészült, hiszen valóban a helyszínen forgattuk, valóban az ott élő emberek hozták össze, együttműködve a filmesekkel. Szóval a film egyrészt valósághű, másrészt a valóságnak is vannak azért naposabb oldalai.

Bár művészfilmről beszélünk, a Nyomorultak tele van akciófilmes jelenetekkel is. Testileg mennyire kellett felkészülniük a forgatásra?

Alexis Manenti: Hát, jó formában kellett lennünk, hiszen ezek a rendőrök azért eléggé edzettek. Ez aggasztott is, mivel nekem volt azért némi pocakom, de aztán az unokatesóm közölte:

Ne aggódj, az olyan rossz rendőrök, mint amilyet te fogsz játszani, nyugodtan lehetnek dagadtak.

Damien Bonnard: Nekem is el kellett mennem gyúrni, jó formába kellett jönnünk – ezt a leginkább Djebril vette komolyan. Én azonnal közöltem, hogy valódi rendőrfelszerelésben akarok forgatni, igazi mellénnyel és igazi fegyverrel, mert érezni akartam a súlyát. De ezt azonnal megbántam, amint először futnom kellett benne.

A film ugyan egy helyen élő fehérekről, afrikai bevándorlókról és cigányokról szól, de konkrétan nem jelenik meg benne a rasszizmus. Miért?

Alexis Manenti: Van rasszizmus a filmben, az én karakterem hihetetlenül leereszkedően és megvetően beszél az emberekkel, amiből látszik, hogy egyáltalán nem tiszteli őket. Ez is a rasszizmus egyik fajtája.

A filmet még Franciaország elnöke, Emmanuel Macron is megnézte, és utána azt nyilatkozta, valamit tenni kell, hogy a filmben ábrázolt helyzet megváltozzon. Önök szerint tényleg lesz ebből valami, vagy ez csak kampányszöveg?

Alexis Manenti: Még van két éve a választásig, hogy bebizonyítsa, nem csak duma volt. Majd meglátjuk.

Ha a politikában nem is okoz majd feltétlenül változást, mit gondolnak, valami megváltozhat a Nyomorultak miatt?

Damien Bonnard: Én egyetlen változásban reménykedem: hogy az emberek nyitnak a másik felé, és elkezdi érdekelni őket, min megy keresztül a másik.

(Borítókép: Damien Bonnard, Alexis Manenti és Djebril Zonga a Nyomorultak című filmben. Fotó: outnow.ch)