Mindenki egyszerre menstruál, vagy mi a fasz van?

Vércsék 2.jpg másolata
2020.05.17. 13:21 Módosítva: 2020.05.17. 17:29

Gyerünk, rendesen, nem úgy, mint egy rakás baszatlan picsa!

Ez is, meg a címbe foglalt mondat is remek motiváció egy kamasz lányokból álló kézilabdacsapat tagjai számára, ha épp elszúrják a meccset. Hiszen egyértelmű, hogy simogatással nem lehet eredményeket elérni, a sokkterápia, a szenvedélyes szókimondás és a hibák könyörtelen kihangsúlyozása viszont mindig bejön, mert az legalább mindenkibe alaposan belevési, hogy jobban kell teljesíteni.

Legalábbis aki mozgott már versenysportos vagy bármilyen értelemben versenyorientált közegben, az biztosan találkozott már ezzel a mentalitással – jobb esetben a menstruáció és a baszatlanság emlegetése nélkül. Ezeket talán csak a legelhivatottabb hóhérok engedik meg maguknak, de a többi azért rengeteg edzőre vagy csoportvezetőre igaz. Egy ilyen edzőről és az ő fejmosásai alatt lehetőleg észrevétlenül síró kézilabdás lányokról szól Szabó Szonja Vércsék című kisfilmje, amit vasárnap hajnalban vetített az RTL Klub, azóta pedig a csatorna oldalán lehet online megnézni.

Deák Kristóf, a Mindenki című kisfilm rendezője Oscar-díjat nyert azzal a sztorival, hogy a gyerekek összefogtak, és a maguk módszerével végül mind kiálltak a zsarnok kórusvezető ellen, aki megalázta azokat, akik nem énekeltek elég szépen. A Vércsék olyan, mint a Mindenki kiábrándult párdarabja, vagy akár folytatása, amelynek a szereplői már kinőttek ebből a zsigerien őszinte és becsületes korból. Mintha Deák Kristóf azt mondaná: „Könnyen széppé tehetjük az életet, ha összefogunk, és az erkölcsi útmutatásokat követjük”, mire Szabó Szonja azt felelné: „Na ja, csak ezt nemigen szokás megtenni”.

Pláne, hogy Mészöly Ágnes Egészpályás indítás című novellája, amely a film alapjául szolgál, még egy fél fokkal – de tényleg csak annyival – kevésbé pesszimista. Az arról szól, hogy egyetlen lány van a kézisek között, aki feláll a csapat tagjait üzemszerűen alázó edző úgy százezredik ocsmány beszólásánál, és azt mondja, 

ebből elég.

Egyedül van, de ott van az esély, hogy a kiállásával példát mutat a többieknek, ha nem is azonnal, de talán mégis helyrebillent valamit a tette a világban. Szabó viszont a film végére hozzáír még egy csavart a sztorihoz, ami még jobban hangsúlyozza a rendszer rossz működését; még egy alapos indokot hozzátesz ahhoz, hogy miért marad egyedül, aki fel akar szólalni az elnyomás ellen, és miért nem számíthat semmi segítségre.

A Vércsék – ahogy a novella is – csak ezt a rövid, összesen csak pár órányi időszakot mutatja meg, amíg a főszereplőnél betelik a pohár, meg ennek a következményét, egy kis ízelítővel abból a pokolból, amit az edzők előszeretettel hívnak lelkifröccsnek, és ami Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című lélekölő sportfilmje után tulajdonképpen már nem is olyan meglepő. Pontosan érthető belőle a helyzet, Szabó Szonja pillanatok alatt képes bemutatni a csoportdinamikát, és azt, ahogyan ez a csoport eleinte még egyfajta falként áll szemben a faltörő kos edzővel: az összetartó csapatot csak kizökkenteni tudja a beszólogatás, megtörni nem.

A film aztán szépen, egy-egy kezekbe temetett arccal mutatja meg azt is, amikor a fal mégis omladozni kezd, és a hullásnak induló vakolatdarabok könnyekként kenődnek szét a lepukkant tornaterem gumipadlóján. Csak annak a feszültsége hiányzik egy kicsit, ahogyan a főszereplő lány egy, a többinél jobban kilazult téglaként a földre zuhan: a bő negyedóra talán nem elég ahhoz – sem a színészeknek, sem a nézőknek –, hogy a hangulat, a karakterek belső motivációi igazán húsba vágóvá erősödjenek. Kicsit túl gyors a váltás és a lezárás, nincs idő átélni mindazt, ami a lányban lejátszódik. De megérteni így is meg lehet, ahhoz épp elég kifejező a boldogabb és a sötét pillanatokat hullámhegyekként és hullámvölgyekként váltogató forgatókönyv.

Ahogy legutóbbi kisfilmjével, a Mentorral, Szabó Szonja most is fontos és súlyos problémákról beszél, és megint – finoman szólva is – távol áll tőle, hogy cukorral vonja be a mondandóját. A Vércsék nemcsak arról mond el dolgokat, hogy általában milyen fontos kiállni a jó ügy érdekében, de arról is, hogy az elnyomásnak, a verbális erőszaknak hány és hány szintje van, de mindig igaz, hogy sosem kellene indokoltnak, érthetőnek vagy bármilyen cél érdekében elfogadhatónak tartanunk semmiféle megalázást. És mellesleg szimpatikusan állást foglal abban is, hogy mennyire fér össze, illetve kellene, hogy összeférjen a sporttal ez a fajta „motivációs technika”: semennyire, persze. És hogy ha ez a folytonos lélektani kínzás van a mérleg egyik serpenyőjében, akkor hogy lehet, hogy akármekkora sikerek is próbálnák lenyomni a másikat, mégis mindig az marad a súlyosabb.

Ne maradjon le semmiről!