30 éve pukkantak ki Schwarzenegger szemgolyói

A 30 éve megjelent Az emlékmás (Total Recall) arra a játékra emlékeztet, amikkel általában a kisiskolásokat lehet elbűvölni. Egy papírkorong két oldalán van egy-egy kép, amire én emlékszem, azon egy üres kalitka, és egy madár van. Amikor megpörgetjük a papírt egy zsineggel, akkor olyan gyorsan mozognak a képek, hogy egybeolvadnak, és látjuk a madarat a kalitkájában. Az 1990-es, Arnold Schwarzenegger főszereplésével, Philip K. Dick novellájából, Paul Verhoeven rendezéséből készült film olyan, mintha egy rettentesen ostoba, és egy megdöbbentően rafinált akciófilm peregne a szemünk előtt egyszerre. Ha megállunk megnézni az egyes pillanatait, akkor lehet, hogy az egyik lesz rá igaz, vagy a másik, de folyamatában egyszerre két dolog igaz rá.

Ami a lényeg is, mert pont erről szól Philip K. Dick alapanyagul szolgáló novellája, az Emlékárusítás kicsinyben és nagyban is. Az eredetileg 1966-ban publikált novella főszereplője Douglas Quail (még nem Quaid, mint a filmben), egy semmilyen átlagember, aki iszonyatos késztetést érez magában, hogy elmenjen a Marsra. Szerencsére a távoli jövőben rendelkezésre áll a Rekall nevű cég, ami arra képes, hogy elhitesse vele, volt már ott. A memóriájába bevésnek egy két hetes marsi kiruccanás emlékeit, kap cserébe pár szuvenírt, a Rekallt elfelejtetetik vele, és élheti a boldog életét, hogy megvalósította a legtitkoltabb álmát.

Igen ám, csak hogy az eljárás közben kiderül, hogy Quailnek már vannak marsi emlékei, ezért leállítják a procedúrát. Ami azt eredményezi, hogy a férfi az emlékei szerint egyszerre volt, és nem volt a Marson, amíg Dick aztán a novella második felére egyértelművé teszi az igazságot. A novella végén pirinyó földönkívüliekről is szó lesz, szóval ha valaki az Emlékmás sztoriját várja benne, eléggé csalódni fog, de kétségkívül van benne akció, összeesküvés, és az a furcsa paranoia, ami Dick legtöbb szövegét jellemzi. (A novellát itt lehet angolul elolvasni).

A megfilmesítési jogokra még azelőtt lecsaptak, hogy Dick a Szárnyas fejvadász sikere után egy sokkal ismertebb név lett volna. A forgatókönyvet Ronald Shusett és Dan O'Bannon, többek között A nyolcadik utas: a halál írói rakták össze, a projekt pedig ott dekkolt a kor szuperproducerénél, Dino De Laurentisnél, aki olyan filmeket finanszírozott, mint a Conan, a barbár, a Flash Gordon vagy éppen a David Lynch-féle Dűne. De Laurentis többször is zöld utat adott a filmnek, de pénzügyi okokból mindig le kellett állni. Rendezőként szóba került David Cronenberg (A légy), Richard Rush (A kaszkadőr), és Bruce Beresford is (Breaker Morant) is, a legközelebb akkor jutottak a tényleges munkához, amikor Ausztráliában, Beresford hazájában elkezdtek dolgozni a díszleteken, és Patrick Swayze főszereplésével teszteket is végeztek. Richard Dreyfuss is felmerült főszereplőnek, ami elég beszédes arra nézve, hogy mi lehetett a koncepció Schwarzenegger előtt: nem egy izomember, hanem egy átlagos, mindennapi figura volt a most már Quaid vezetéknevet kapó főszereplő.

De Laurentis azonban kifogyott a pénzből, és le kellett mondania pár film jogáról. A rafkós, mindenhol lehetőségeket szimatoló Schwarzenegger azonnal lépett, és megkereste a Carolco nevű céget, ami a Rambo-filmekkel éppen lapátolta a pénzt, és amit nem mellesleg akkor Mario Kassar és Andy Vajna vezetett. Kassar és Vajna azonnal lecsaptak a film jogaira, Schwarzeneger pedig saját elmondása szerint személyesen levadászott egy rendezőt, akivel évek óta akart dolgozni: a holland Paul Verhoevent.

Schwarzenegger már ekkor bőven egy óriási szupersztár volt, de még a Terminátor második részével elért gigasztárság előtt járt. Verhoeven viszont csak pár évvel korábban érkezett Hollywoodba, Hollandiában pár zseniális, botrányos, és elég merész filmje után (Törökgyümölcsök, A negyedik ember) döntött úgy, hogy szerencsét próbál. A hivatalos érve az emigrációra az volt, hogy az első rövidfilmje óta utálja őt és a munkáit a holland filmalap vezetője, és tudta, hogy sokkal nehezebb lesz így dolgoznia, úgyhogy dobbantott.

Verhoeven utólag elmondta, hogy két dolog lebegett a szeme előtt, amikor az amerikai filmjeit kiválaszotta. Az egyik az, hogy ne a dialógus legyen a legfontosabb bennük. Saját bevallása szerint meg kellett még ismernie a nyelvet, a kultúrát, ahogy az emberek beszélnek és viselkednek, mielőtt egy olyan filmet készít, ami erre alapszik. Ez utóbbiból lett az Elemi ösztön. A másik pedig az volt, hogy gyerekkorában rajongott a korabeli sci-fikért, a Világok harcáért, a fantáziavilágokért, ami totális ellentétben volt azokkal a filmekkel, amiket még Hollandiában készített. A Hús és vér című középkori filmje után azért esett rá a választás a Robotzsarunál, mert egyszerűen senki más nem volt hajlandó elvállalni a munkát. Őt viszont kifejezetten érdekelte ez a kereszténységet és Jézus történetét egy disztopikus Detroitba helyező akciófilm. Bődületes siker is lett, és ha valaki nem látta mostanában a Robotzsarut, akkor azt is elnézem neki, ha becsukja ezt a cikket, és azonnal elkezdi, mert ha van olyan, ami egy percet sem öregett, sem speciális effektusokban, sem mondanivalóban, az a Robotzsaru.

Az Emlékmás forgatása viszont rendben lezajlott, bár a költségvetés 43 millió dollárról indult, és 58 millió dollár (más források szerint 65 millió) lett a végleges büdzsé. A probléma először a cenzorokkal volt, az amerikai korhatárbizottság ugyanis az X (szigorúan felnőttek) korhatárt sütötte a filmre, és csak akkor volt hajlandó lejjebb vinni, ha Verhoeven több jelenetet is kivág belőle. Ez amúgy sikerült, de

A Robotzsarut látva ez annyira nem meglepetés, de így is brutálisnak hat. Verhoeven többször is elmondta, hogy ő szereti, hogy egyre véresebbek a filmek, és egyáltalán nem gondolja azt, hogy az erőszakos mozgóképektől lesznek az emberek agresszívek, és hajlamosabbak erőszakos tettekre, szerinte ez a társadalom tagjaival együtt születik. Schwarzenegger az önéletrajza szerint kifejezetten lubickolt a Verhoeven-adta lehetőségekben:

Egy fickó lelövi a szépséges feleségét, aztán aranyköpéseket ereget - ilyen nincs! Ez teszi a tudományos-fantasztikus filmeket és a színészetet csodálatossá.

Verhoeven leszállította a kért vágásokkal a film új verzióját, ami megkapta a hőn áhított gyengébb korhatárt, de a premier előtt még voltak az Emlékmásnak gondjai. Nevezetesen az, hogy senkit sem érdekelt ez a film. Schwarzenegger szerint egyszerűen rosszak voltak az előzetesek, nem tudták eladni a sztorit és az alapkoncepciót, annak ellenére, hogy ő volt a főszereplő. Három héttel a premier előtt kellett új trélereket készíteni, amik a rejtély helyett azt hangsúlyozták ki, hogy ebben a filmben aztán mindenkit szitává fognak lőni. A gyors tűzoltás bejött, az Emlékmás ismertségi indexe megduplázódott, kasszasiker lett.

De mi is volt Verhoeven szándéka, amivel megbolondíthatta a reklámügynökséget is? Az Emlékmással kapcsolatban az az örök kérdés, hogy álom-e a film, hogy Quaid elméje meghasad-e azután, hogy marsi emlékeket szeretnének belé táplálni. A rendező bevallotta, hogy egyszerre akarta, hogy álom is legyen, és ne is. Kifejezett szándéka volt, hogy a film működjön egy egyenes akcióthrillerként, amiben egy férfi megmenti Marsot, levegőt és atmoszférát varázsol egy erre alkalmatlan bolygóra, megszerzi a nőt, kinyírja a gonosz diktátort, és mindenki megkapja a happy endet, amit a műfajtól elvár.

De azt is akarta, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy Quaidet leültetik a székbe a Rekallnál, minden egy álom is lehessen, hogy a hihetőség és a logika már ne számítson, hogy a főszereplő fantáziája vigye előre a cselekményt, ne pedig az értelem. Mai szemmel nézve a filmben majdnem sokkal nagyobb hangsúlyt kap az utóbbi szándék, a marsi szál részleteit már előre elcsepegtetik nekünk, és amikor a film talán legjobb jelenetében egy orvos azt állítja, hogy a főszereplő még mindig a Rekallnál ül a székben, és ha minden így megy tovább, a realitás falai le fognak omlani, egy fejlövés után megreng a díszlet és áttörik a falakat. Verhoeven a finálé utolsó pillanatába direkt választotta azt, hogy a kép fehérbe vált - ez jelentheti azt is, hogy Quaid agya megadta magát a lobotómiának. Jerry Goldsmith zeneszerző pedig az utolsó másodpercekbe bevitte azokat a zenei motívumokat, amiket a filmet nyitó álomjelenetben hallhatunk.

Így van az a máig is nagyon erős, és szinte egyedi érzés az Emlékmás miatt, hogy itt van egy klasszikus Schwarzenegger-akciófilm, amiben az izomkolosszus főhős egymagában legyőz egy diktatúrát, megment egy bolygót, megszerzi a nőt. Vagy nem. Schwarzenegger figurája nem a kétértelműségéről híres, hanem az egyenességről, ő a Ronald Reagan-i Egyesült Államok emberfeletti embere, aki lő, üt, rúg, szétroppant, szétmorzsol, szétrobbant, de egy percig sem kételkedünk abban, hogy mentálisan bármi probléma lenne vele. Akkor sem, ha orosz rendőrt játszik, vagy a dzsungelben egy földönkívülire vadászó zsoldost.

Nem gondoljuk, hogy a Predator címszereplője csak Schwarzenegger figurájának elméjében létezhet, hiszen vérzik, és ha vérzik, akkor meg lehet ölni. Az Emlékmásban viszont belekukkantunk ennek a karakternek a pszichéjébe: itt egy ember, aki hárommellű nőkkel akar találkozni, aki halomra akar embereket lőni, aki letépné a gonoszok kezeit, akinek a legfőbb vágya, hogy egy csodatévő messiás lehessen. Igen, tisztában vagyok azzal, hogy Quaid nem egyenlő Schwarzeneggerrel, de azért külsőleg elég sok közös van bennük.

Az emlékmást az amerikai premier után nem sokkal Magyarországon is bemutatták, ahol nagyjából 560 ezer néző volt rá kíváncsi. Ami mai szemmel egészen durva szám, de sajnos a fasorban sincs az év legnézettebb filmjének, a Nicsak ki beszélnek az 1 millió nézőjéhez képest. (Más blockbusterek abban az évben itthon: Vissza a jövőbe 2., Drágám, a kölykök összementek, Ghost, Pretty Woman, Vaklárma, Szellemirtók 2., Tango és Cash, Papa, én nő vagyok!)

A korabeli magyar kritika szinte teljesen elzárkózott attól, hogy Az emlékmást valami olyasminek tekintsék, amivel érdemben lehet foglalkozni, és csak a klasszikus Schwarzenegger/ölésfilm-tengelyén határozták meg, hogy már megint itt van valami butaság Hollywoodból, amit aztán sokan megnéznek. Egyedül a Filmvilágban jelent meg egy olyan elemzés, ami rátapintott a kettős mivoltára:

Az emlékmás című film egyszerre az, ami és a kommersz filmcsinálás és filmnézés paródiája; egyszerre a leginfantilisabb mese és rafinált filozófiai játék

- írta róla Szilágyi Ákos egy évvel a premier után, 1991 augusztusában.

A pénzügyi siker mellett azonnal jött a szakmai is: 1991-ben a technikai stáb a kiemelkedő speciális effektusokért külön Oscar-díjat kapott. Egy werkfilmben később elmondták, hogy a mutáns Kuato működtetése annyira jól sikerült, hogy voltak, akiket sikerült meggyőzni, hogy egy igazi sziámi ikerpárt találtak a filmhez.

A filmet Magyarországon az Intercom forgalmazta, ezt a céget pedig maga a film producere, Andy Vajna hozta létre azért, hogy a rendszerváltás után legyen forgalmazója a hollywoodi szuperprodukcióknak. Vajna akkor Az emlékmás bemutatója miatt el is látogatott Budapestre, ahol a Magyar Hírlap újságírója készített vele egy rövid interjút, amiben már az első kérdés is világbajnok:

- Úgy tudom, a saját Boeingjén érkezett?-

- A saját repülőmön jöttem, ami nem Boeing.

Vajna egyébként már itt azt mondja az interjúban, hogy az Intercom akár magyar filmet is készíthet, ha annak jó a forgatókönyve, de erre 1997-ig várni kell, ez lesz majd A miniszter félrelép.

Az emlékmás viszont nem maradt az évtizedforduló relikviája, Schwarzenegger maga is ezt adta a 2012-ben megjelent önéletrajza címének. Ugyanebben az évben jelent meg a film remake-je, egy teljesen kilúgozott, értelmét vesztett adaptáció, amiben Colin Farrell vette át Quaid szerepét, és ami egy percet sem tölt a Marson, és egy másodpercig sem foglalkozik azzal, hogy a főszereplője nem teljesen komplett. Mert ha ezeket kivesszük, akkor tényleg nem marad semmi, csak egy ezerszer látott akciófilm. De ha ezeket belerakjuk, akkor valami olyasmi lesz, amit azóta csak talán az Eredet című Christopher Nolan-filmnek sikerült reprodukálnia.

(Borítókép: Columbia/TriStar Pictures / IMDb)