Majdnem kiirtották, de visszatért a magyar erdők gyönyörű fantomja

Nincs még egy olyan egyértelműen és vitathatatlanul csodálatos trendje a magyar filmnek, mint amilyen a természetfilm műfajának huszonegyedik századi reneszánsza. A 2011-es Vad Magyarország mindenkit megdöbbentő mértékű siker volt – a játékfilmeket is legyőzve lett a legnézettebb magyar film a mozikban, a tévés és online megtekintésekről már nem is beszélve –, amitől úgy kezdtek kinőni a földből az újabb és újabb, egyértelműen a Vad Magyarország által kitaposott úton haladó magyar természetfilmek, ahogy egyik visszatérő, fontos szereplőjük, a gombák eső után. (Itt írtunk a Vad Szigetközről, itt a Vad Kunságról, itt meg a Vad Balatonról.)

A Vad Magyarország operatőre, Mosonyi Szabolcs hamar külön utakra indult a rendező Török Zoltántól, magával vitte a szinte márkanévvé váló „vad” jelzőt is, és azóta – a nézők legnagyobb szerencséjére – más, tehetséges követők is megjelentek, három éve készült el például a Török-Mosonyi párostól független Gemenc – Az árterek világa című film. És most bemutatták végre Mosonyi új természetfilmjét, a Vad erdők, vad bércek – A fantom nyomában-t, amely az első olyan márciusi bemutató volt, vagyis lett volna, amelyet már nem tartottak meg tavasszal a járvány és a mozibezárások miatt. Így viszont az első film lett, amelyet az újranyitott mozik a műsorukra tűztek.

És bár a mozinézők visszacsábítását az olyan nagyszabású blockbusterektől várják, mint az újra és újra eltolt bemutatójú Tenet című Christopher Nolan-film, és egy természetfilmet klasszikus értelemben nyilván nem is lehet összehasonlítani az ilyenekkel, de 

Mert azokat a nézőket, akiknek legalább minimális fogékonysága van a természet iránt, épp úgy a székbe szögezi, elkápráztatja és lenyűgözi ez a film, épp úgy visszatartják miatta a lélegzetüket, mint egy akármilyen látványos akciófilmtől.

A Vad Magyarország ugyanis nemcsak azt mutatta meg, hogy lehetséges fél évszázaddal a Gyöngyvirágtól lombhullásig után érdekes magyar természetfilmet készíteni, hanem azt is, hogy a technika fejlődése felbecsülhetetlen értékű, mindennél hatásosabb fegyver a természetfilmesek kezében. Ha valaki csak egy kicsit is jól tudja felhasználni a megtöbbszörözött hatótávolságú teleobjektíveket, a spéci akciókamerákat, a drónokat, a víz alatt is szuperközeli felvételekre alkalmas kamerákat, az már önmagában olyan jeleneteket eredményez, hogy ezek puszta egymásutánja akár mindenféle körítés nélkül is hevesebb szívdobogást okozhat a természetbarátoknak bármilyen Hollywoodban tesztelt hatáskeltő eszköznél.

És Mosonyi Szabolcs nem csak egy kicsit tudja jól használni ezeket a technikákat. Noha nem is ez az elsődleges témája, hanem az a bizonyos címbe foglalt fantom, már pusztán az fantasztikus élmény, ahogy nagyszerű képminőségben, a hatalmas vásznon hangolódnak a párosodásra pofozkodással és verekedéssel a hím és nőstény mezei nyulak; ahogy a szerencsésebb békák már eleve az ugráló nőstény hátán lovagolva érkeznek a pataknál a párzóhelyre; ahogy az angolnákra emlékeztető ingolák a patak medrében a szájukkal pakolásszák nagy szakértelemmel a köveket; ahogy milliméteres közelségben látjuk, hogyan falja fel a levelet a hernyó, az elhalt fakérget meg a szarvasbogár lárvája; ahogy az elevenszülő foltos szalamandra a kamera előtt szüli meg az utódját, amely rögtön nekiáll vadászni a patak apró élőlényeire; ahogy a gyönyörű, élénk kékszínű kisasszony-szitakötők apokaliptikus sci-fik alienjeire hasonlítva harcolnak egymással a levegőben; ahogy a szirti sas fiókája a feltámadó szélben a fészke fölött egy helyben lebegve gyakorolja a repülést, vagy ahogy ösztöneinek engedve széttárt szárnyaival védi még az anyja elől is a fészekbe hozott táplálékát, míg rá nem jön, valójában mennyivel kényelmesebb, ha hagyja, hogy az anyja etesse meg vele; vagy ahogy a gombaszerű, de valójában egysejtű, protoplazma-testtel rendelkező nyálkagombák mozognak egy felgyorsított felvételen.

És mindez csak a körítés az Északi-középhegység élővilágát bemutató filmben, amelynek valódi témáját az országból az eurázsiai hiúz utáni nyomozás jelenti. És tényleg a nyomozás a jó szó, mert Mosonyi és forgatókönyvíró-társa, Bagladi Erika játékfilmes dramaturgiát használnak: eleinte nyomolvasásból, elhagyott szőrcsomókból, a felfalt préda maradványaiból, lábnyomokból következtetnek az állat mozgására, és – akár a Tartuffe című színdarabban – csak hosszú-hosszú késleltetés után mutatják be végül a címszereplőt, a gyönyörű és fenséges hiúzt, amelyet rejtőzködő életmódja miatt és azért neveznek fantomnak a filmben, mert az ember mostanra szinte teljesen kiirtotta az országból.

És a játékfilmes dramaturgia remekül működik is: Mosonyiék képesek elérni, hogy végül már a pillanatokon belül prédává váló szarvasokat mutatva lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy megjelenjen a rég beharangozott címszereplő, hogy aztán az utolsó tíz percben már tényleg ő legyen a főszereplő, a sikeres párkeresés, a játszadozó, majd már önállóan vadászó, de az elejtett nyúllal még plüssállatként játszó utódok lenyűgöző képeivel. Remekül felépített film ez, amelyben a hatáskeltés eszközéül szolgáló késleltetés egyúttal a hiúzoson túl egy másik, teljes értékű természetfilmet mutat meg a nézőknek.

A Vad erdők, vad bércek hatvan perc alatt természetvédőt csinál bárkiből, vagy ha netán azt nem is, de biztosan a hiúzok rajongójává és ügyük támogatójává tesz minden nézőt. Hogy a magyar erdők többi rejtőzködő, de a kamerákkal most elénk csalt lakójáról szalamandrától a vízirigón át a sasokig már ne is beszéljünk.