Én csak egy átlagos terhes férfi szeretnék lenni!

Mesterséges megtermékenyítési folyamaton átmenni valószínűleg amúgy sem egyszerű dolog, hát még ha az apa, a spermadonor ismeretlen. Mindez azonban sétagaloppnak tűnik ahhoz képest, amikor ezt az egészet két transznemű viszi véghez, két nőnek született férfi, akiknek van petefészkük és méhük, tehát alkalmasak a megtermékenyülésre és a gyermek kihordásra is, ezt azonban nem nőként, hanem férfiként szeretnék véghez vinni és megélni egy angol kisvárosban.

Merthogy ők már lelkükben, testükben férfiak, férfinevük van, annak tekintik magukat, tesztoszteront kapnak – kivéve persze közvetlen a reprodukciós eljárás megkezdése előtt –, emiatt szakálluk nőtt, szőrzetük van, és a konditeremben is ráerősítenek a férfias testalkat–széles váll–dagadó bicepsz szindrómára. Mindezt hathatós eredménnyel.

A legnehezebb ebben a filmben az, hogy amit a néző, az úgymond átlagember képtelenségnek, adott esetben elfogadhatatlannak vagy netán istenkáromlásnak tart, attól 

Merthogy az egy dolog, hogy senkivel nem tudja megosztani érzelmeit, mert senki nem érti meg, min megy keresztül, hiszen a többség magából kifordult ötletnek, nonszensznek tartja, de közben újonnan nyert, kemény munkával kiküzdött identitását is elveszíti, mert a terhességi folyamat során nyilván újra kikerekedik a csípő, keskenyebb lesz a váll, nincs tesztoszteron, visszaszorul a hőn áhított férfiasság.

Beáll egy lágy, nőies, semmihez sem fogható gyönyörű állapot, ami azonban csak nőként gyönyörű, ő viszont már férfi. Kész káosz, érzelmi hullámvasút, pokol az egész, szóval főhősünk megutálja önmagát, márpedig így nehéz gyereket várni.

Mindezt megéli egy olyan partner mellett, aki szinté queer identitású, szintén nőből lett férfi, ő az, akivel jár a kellemetlen és megterhelő kezelésre, akivel közösen fizetik a méregdrága számlákat, közös otthont terveznek közös ággyal, és ő lesz a társszülő, a másik apuka.

Át is kell rendesen javítani az összes űrlapon és hivatalos dokumentumom az anya szót apára, és ez már csak a megviselés-hadjárat x-edik faktora, arról nem szólva, hogy az idevágó szókészletet (ld. kismama), kulturális mítoszt és erre épülő piaci folyamatokat sem lehet újraszabni.

A maga nemében a két férfivá vált nő egymásra találása és közös gyermekvállalása idilli állapotból indul. A szülő apa el is mondja, mennyire jó, hogy ilyen sokféleképpen, sokféle dimenzióban tudnak egyesülni. Ezt ugyan nem fejti ki, de nyilván úgy érti, hogy nőként, férfiként, queerként, identitásváltóként, s még az is lehet, hogy mint nő a férfival vagy mint férfi a nővel. 

ott van abban a pillanatban is, amikor kiderül, hogy a terhességi teszt eredménye pozitív. Mély szeretet és elfogadás kell hogy lakozzon benne, hogy a természet sokszoros csavarását, mesterséges megerőszakolását nemcsak elfogadja, de szeretettel támogatja is...

A sajátosan „idilli” pillanat azonban csak egy ideig tart, hiszen egy idő után a másik apuka, a fekete bőrű, trinidadi születésű fiú kiszáll, elmegy, nem csinálja tovább. Rájön, hogy mégsem akarja.

Annyi minden mocoroghat ilyenkor az emberben, még egy gyönyörűnek tetsző kapcsolatban is rengeteg kérdés vetődik föl egy ilyen folyamat során: ki vagyok és mit akarok, ki a másik és mit akar, ki akarja jobban, meg tudunk-e birkózni a társadalom rosszallásával vagy minimum kérdésfeltevéseivel, és egyáltalán, ki milyen szerepet visz ebben az egészben. És ez irányváltással, megzuhanással járhat.

Amikor a szülésre készülő apa egyedül marad, akkor vetődik fel talán a legkínzóbb, leginkább erős morális kérdés: vajon a gyermekemnek nem teszek-e rosszat a saját önzésemmel, hogy apaként leszek az anyja, illetve anyaként az apja? Hogy vajon őt nem rekesztem-e ki ezzel valamiből vagy nem fosztom meg valami olyantól, amit a többi gyermek megkap? Talán ez a film legfontosabb kérdése.

Az apa, aki gyermeket hoz világra, elviszi a folyamatot egészen a szülésig.

akinek újra kell gondolnia saját nyitottságát talán arra a konklúzióra jutva, hogy bizony mégsem volt olyan nyitott, mint gondolta. Merthogy az apa egyre növekvő hasa bizony szőrös, és a látványra mindenkinek más és más a zsigeri reakciója.

A férfi azonban nemcsak testében, de arcvonásaiban is elnőiesedik, helyesebben visszanőiesedik a terhességi folyamat alatt, ami ellen ugyan lázad és gyűlöli magát ezért, pedig csak annyi történik, hogy a természet újra kezébe veszi a karmesterpálcát.

Az anya együtt szül fiával, biztatja, buzdítja, segíti a vajúdásban, tapintható a köztük lévő szeretet és intimitás. Kevés ilyen elvárásmentes, önzetlen anyai szeretettel találkozni, az ember ilyenkor ezt is alaposan felülvizsgálja magában.

A szülés után az apa újra elkezd tesztoszteront szedni, újra férfiasabbá válik, újra mély a hangja. Ekkor talál önmagára, ekkor talál haza igazán: megszületett a gyermeke, de önmaga testéhez, s ezáltal lelkéhez is hazatalált. A gyermeket éppúgy szereti, mintha anyjaként szeretné. Végigment a kálvárián, megmutatta a világnak, hogy ilyen lehetséges.

Ezen a ponton válik a főszereplő szülővé, apává és férfivá, s ekkor jövünk rá, hogy bár a természetet csak megerőszakolva lehet akarattal felülírni, a bennünk lévő akarat is a természet része. Így akkor lehetünk csak igazán önmagunk, ha nemcsak azok lehetünk, akik vagyunk, hanem aminek tekintjük magunkat. Mert a mássá lenni akarás, az ez iránti zsigeri vágy is a természettől fakad.

Idén online rendezik meg a Budapest International Documentary Festivalt. A BIDF programjában 2021. március 1. és 10. között 30 versenyfilm tekinthető meg.

(Borítókép: Az apa, aki gyermeket hoz a világra című dokumentumfilm Jeanie Finlay rendezésével. Fotó: bidf.hu)