Három prostituált, akinek izgulni kéne az életéért, de nem könnyű

2021.03.28. 11:01

A nagy pénzrablás hatalmas siker lett, amit mi sem bizonyít jobban annál, hogy az eredetileg két évados minisorozat a pozitív fogadtatás után kapott még három másikat. Az ötödik, egyben záró évad várhatóan idén ősszel érkezik a Netflix kínálatába. Álex Pina, aki írta, gondozta producerként és rendezte a sorozatot, egyik alkotótársával, Esther Martínez Lobatóval most egy spanyol bordélyház három örömlányának kalandjait hozta el a platformra.

A két sorozatban egy közös vonás van, végig tartja a feszültséget. Ám míg A nagy pénzrablásban az az izgalmas, hogy az előre megálmodott mesterterv mellett a karakterek hogyan tudnak reagálni a hirtelen változásokra, ebben a történetben szinte csak csapongó ambíciók, következetlenség és impulzív cselekedetek vannak. De nézzük az alaptörténetet.

Adott egy spanyol klub, amit egy bűnöző üzemeltet. A hely olyan, akár egy börtön; a trükkökkel és csalással, hamis munka ígéretével odacsábított lányok árulják a testüket. Ezeket a nőket fizikai bántalmazással, lelki terrorral, a családtagjaik testi épségét fenyegetve kötik a klubhoz, bár a jelenetek legnagyobb részében a három főbb női karaktert leszámítva úgy tűnik, hogy ezzel a sorssal mindenki elégedett. Majd egyik este, mikor a főnök egy tollal szétszurkál egy lányt, aki távozni akar, a nő két barátnője rohan a segítségére, aminek a vége, hogy egyikük a férfit úgy fejbe vágja, hogy az eldől, és teste a vértartalma jelentős részét kezdi a padlóra bocsátani. A három lány pedig elmenekül.

Innentől kezdve a sorozat két síkon fut. Az egyiken a klub vezetőjének hűséges és vérszomjas emberei a lányok után erednek, így egy folyamatos menekülés és üldözés veszi kezdetét. A másik síkon viszont a főszereplők múltjából kapunk jeleneteket, és főleg ezek a villanások mélyítik el a személyiségeket, illetve a szereplők egymás közötti viszonyait, nagyjából a sorozat értékét is ezek a visszatekintések adják.

Viszont a sorozattal több probléma is van.

Az egyik, hogy a stílus egyértelműen hajaz Tarantino filmjeinek hangulatára, viszont olyan, mintha ezzel meg is elégedtek volna az alkotók. Mintha a jól kidolgozott és bejáratott tipikus tarantinós elemeket felhasználva akarták volna megúszni a kemény munkát, amit a neves filmrendező például sosem spórol ki saját filmjeiből: a jól megírt történetet.

Ez a sztori összevissza csapongott, nem volt rendesen felépítve, hiába tartotta sokszor a feszültséget, még ezzel együtt is közelebb járt az unalmashoz. Egész egyszerűen középszerű volt a történet, nem volt benne semmi kreatív, semmi eredeti. Végig a felszínen mozgott, és nem volt hajlandó semmit sem kifejteni vagy mélyebben beleengedni a nézőt.

Pedig a hozzávalók miatt ez lehetett volna egy kifejezetten zseniálisra kifőzött történet is, az alapanyagok is minőségiek voltak, mégis maradtak gyorséttermi szinten. A sorozat tizenhat éven felülieknek ajánlott, talán kevés olyan produkció van Netflixen, aminél ennyi mindenre hívják fel a potenciális nézők figyelmét: erőszak, szexualitás, meztelenség, nyelvezet, függőséget okozó szerek, szexuális erőszak. Szinte érthetetlen, hogy ha már ennyi dolgot bevállaltak, amitől karikás tartalommá válik a produkció, akkor ezekkel miért nem éltek jobban?

  • Mélyszegénységből érkező lányok, akik egy jobb élet reményében eladják magukat.
  • Nők, akik naponta tíz, tizenöt emberrel vannak együtt, a pénz legnagyobb százalékát mégsem ők kapják meg, hanem a strici, akinek rejtélyes számolások miatt mégis folyamatosan tartoznak.
  • A vendégek különleges igényei, a lélektani háttere annak, miért akar valaki száz dollárért megalázni egy másik emberi lényt.
  • Milyen az, mikor kikapcsol az agy, hogy a test ne lázadjon fel.
  • Mi történik a lélekkel, ha mindezt annak tudatában éli át az ember, hogy tudja, ha nem teszi meg, az életével, vagy ami még rosszabb, a családja életével fizet érte.
  • És milyen az, mikor normálissá válik savba merítve embert ölni.

Ezen pár felvetés mind érintve volt a Túl a vörös kanapén című sorozatban, mégsem éltek a lehetőséggel, hogy akkor már bele is menjenek, pedig ezek mind fontos témák, hiszen egy olyan világban élünk, ahol ezek létező dolgok, ahol embereknek ez nem csak az esti netflixes kikapcsolódás, hanem a valóság.

A készítők inkább az üldözés és menekülés kapcsolatából következő feszültségre építettek, amivel nem is lenne baj. Viszont azzal, hogy a fent említett témákat mind súrolták, okoztak egy katyvaszt, amivel szinte elbagatellizálták a jelenségek súlyát. Valószínűleg olyan rengeteg dolgot akartak belerakni, hogy nagyot üssön a sztori, hogy pont az ellenkező hatást érték el a túlzsúfolt történettel.

Sajnos ezek miatt a dolgok miatt pedig elérték, hogy egyik főszereplő lánynak sem lehet igazán drukkolni, talán az őket üldöző stricik a legizgalmasabb karakterek, de lehet, hogy csak azért emelkednek ki, mert minden más annyira érdektelen.

Persze azért akadtak erős momentumok is a nyolc rész alatt. Amit szépen építettek fel, az a klub emberkereskedő stricijeinek megbeszéléseit ábrázoló jelenetek voltak. Érdekes módon erre kellő figyelmet szenteltek az írók, és nagyon jól is tették, mert a legerősebb kiegészítő eleme lett a sorozatnak. Ezeken a meetingeken azt lehet hallani, milyen taktikával próbálják befűzni a lányokat a bizniszbe, és hogyan érdemes bánni azokkal nőkkel, akik egyedül maradtak a világban, hogy azt érezzék, mindent meg kell tenniük, amit kérnek tőlük, hogy úgy gondolják, szeretik őket, viszont mindezt pont annyira érezzék, hogy emellett ne kanászodjanak el, és megmaradjon a félelemből fakadó engedelmesség is azokon a napokon, mikor a többi dolog épp nem működik.

A három főszereplőn keresztül nyilván sikerül több dologba belelátni, viszont a sorozat ebbe a nyolc részbe akkor is túl sok dolgot zsúfolt, amit nem fejt ki, viszont így a fókusz mindenről lepattan. Pont ezért a történet ebben a formában nem igényelte, hogy sorozat készüljön belőle. Egy másfél órás film bőven elég lett volna, még úgy is, hogy az első évad csak nyitott kérdésekkel zárult, és a sztorinak semelyik része nem ért véget az évaddal.

Igazából úgy lett vége, mint egy sima epizódnak, amitől egyrészt biztosak lehetünk a folytatásban, másrészt ez is erősíti a kérdést: miért kellett ezt sorozat formátumba írni, ha viszont így tettek, miért nem csináltak egy ütős évadzáró részt, amiben bizonyos szálakat elvarrnak, viszont emellett nyitnak egy-két újat, hogy a nézőt visszacsábítsák?

Minden döntés mögött zavart lehet érezni, ami azért is furcsa, mert a La Casa de Papelnél, azaz A nagy pénzrablásnál pontosan ezeket a hibákat nem követték el, és ezért volt annyira sikeres és élvezhető az a történet, szemben a Túl a vörös kanapén sztorijával.



  • Bérelnék
  • Bankszámla