Mutálódó vírusok, kihaló társadalmak: mindenki a túlélésért küzd

2021.04.18. 18:29

Ennek az írásnak az is lehetne a mottója, amit Dr. Moreau mond H. G. Wells 1896-ban megjelent művében, a Dr. Moreau szigete című regényben:

A természetbe való elmélyedés végül oly lelkiismeretlenné teszi az embert, aminő maga a természet.

A regénybéli doktor ugyan nem mutánsok teremtésével kísérletezett, hanem különféle állatok testrészeiből operált össze új, szörnyszerű lényeket. A vágy, hogy az ember beleszóljon a természet vagy a teremtés rendjébe, mindig, minden történeti korban jelen volt. Már az ókori istenábrázolások, a mitológiai lények leírása is állattestű, emberfejű vagy embertestű, állatfejű külsőt kölcsönöztek az imádni valónak, a rettenetesnek.

A Bibliában négyarcú, négyfejű (ember, oroszlán, bika, sas) lények a kerubok, a mesékben haltestű sellők, patás szatírok élnek a vizekben, az erdők mélyén. Victor Frankenstein, Mary Shelley a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című, először 1818-ban kiadott regényében pedig már odáig merészkedett, hogy holtak testrészeiből varrt új emberi lényt, amit elektromos árammal keltett életre.

Nem mindegy azonban, hogy isteni lények vagy tudós kísérletek szemtanúi vagyunk-e. Talán nem véletlen, hogy míg az előbbiek esetében az emberiség megengedőbb, elfogadóbb, hiszen ami az embertől függetlenül teremtetett, az hasonlatos magához az emberhez. De amikor a Homo sapiens sapiens beleavatkozik a természet rendjébe, ott már előkerülnek az erkölcsi kérdések. Nem véletlen, hogy Frankenstein is azt mondja összevarrt lényének, hogy ő csak jót akart, de a nyomorúság faragott belőle démont.

A mutáció, az élőlények változása azonban mindig is velünk élő, jelen lévő folyamat volt, és ma is az. Mutáción ma többnyire a sejt örökítőanyagának, a DNS-nek a megváltozását értik, ami kihat a létformára, a lét formájára.

A filmek világában ezért is olyan népszerű a mutáció, a mutánsok ábrázolása, mert ha erre nem egy emberléptékkel is generációkon átívelő folyamatként, hanem hirtelen bekövetkező változásként tekintünk, ahogyan például ez a vírusok esetében tetten érhető, akkor máris kiváló muníciót ad a rettegéshez, a rettegtetéshez. A mutánsok ugyanis többnyire nem éppen szerethető lények, bár ilyenre is akad példa, lásd a képregények világából átmentett Tini nindzsa teknőcök történetét, ahogyan a mutáns páncélosok valójában az emberek barátai – már amennyiben a gonoszság elleni küzdelmet annak tekintjük.

És ebből a szempontból vajon hová soroljuk az X-Men sorozat történeteit, ahol a mutánsok hol gyűlölt pusztítók, máskor meg az embernél is erkölcsösebb humanoidok? Esetükben persze inkább egy intoleráns világ és a társadalmakba rendeződött ember problémáit látjuk viszont. Vagyis a mutáns szó könnyen behelyettesítő rasszra, fajra, másságra.

A Kaptár film ötlete, majd az erre épült sorozatok összessége egyenesen az életben maradásról szól, a mutánsok elleni küzdelem egy földönkívüli-invázióhoz hasonlatos, és ebben a világban úgy tűnik, csak egy mutánsokon felülemelkedő, evolúciósan kiemelkedő mutáns tud győzedelmeskedni. A történet alapfélelme: egy vírus mindent megváltoztat. Vagyis az üzenet az, hogy a változás elkerülhetetlen, de alkalmazkodás nélkül a változás csupán a kihalás előhírnöke.

A legenda vagyok című filmben is egy vírus pusztítja az embereket, illetve akiket mégsem, azok mutálódva, hordákba gyűlve éjjel vadásznak minden olyan lényre, amely más, mint ők. Egy tudós, akire nem hat a vírus, próbál ellenszert találni, amivel a mutáció visszafordítható, de mindez megint csak abból szemszögből értelmezhető, hogy mi történik akkor, ha a megszokott világ képe és faji összetétele megváltozik.

A vírusos filmek tárháza amúgy szinte kiapadhatatlan, a teljesség igénye nélkül néhány: Az Androméda-törzs (1971), Vírus (1995), 12 majom (1995), 28 nappal később (2002), Az ember gyermeke (2006), Fertőzés (2011). Tematikájukban mind hasonlóak: az emberiség léte az emberi hibák és tévedések miatt veszélyben forog. Elszabadult laborvírusok megváltoztatják az embert, előhozzák belőle az éhes zombit, a vadállatot, vagy éppen terméketlenné teszik, szaporodásra képtelenné.

Vannak azonban olyan alkotások is, amelyekben a mutánsok az áldozatok. Ilyen a Penge című film, amelyben egy fényben járó vámpír küzd a sötétben járó vámpírok ellen. Itt lényegében nem az ember a fontos, hanem az emberre csak mint két lábon járó vérkonzervre tekintő vámpírok társadalma, melynek tagjai a túlélésért küzdenek. Ennek legtökéletesebb ábrázolása talán egy amúgy a tetszési indexe alapján nem túl erősre sikeredett 2009-es film, a Daybreakers – A vámpírok kora vagy az akciókban sokkal gazdagabb Underworld sorozat.

Mutánsos filmekben valóban gazdag a mozgóképtörténet, de ez is csak azt mutatja, hogy az embereket foglalkoztatja az, hogy a külső és a belső tulajdonságaink alapjaiban határozzák meg létformánkat. Minden, ami ettől eltér, az félelmet keltő lehet. De az is lehet, mindez csupán a teremtés következménye, ahogyan Dr. Moreau is mondja Mikes Lajos fordításában:

A növények nem éreznek kínt; az alsóbb állatok, lehet, hogy például már a csillaghalak is, szintén nem éreznek kínt. Már most minél értelmesebbek az emberek, annál értelmesebb módon törekszenek saját boldogulásukra, s annál kevésbé van szükségük arra, hogy czélul tűzzék maguk elé a veszedelmekből való szabadulást. Oly czéltalanná vált dologról nem tudok, amelyet a fejlődés előbb-utóbb teljesen ki nem irtott volna. Igazam van? S a kínérzet szükségtelenné válik.



  • Hírek
  • Csok