Ez történik, ha valakinek holnap meg kell válni az életétől

Itt valami súlyos tévedés van, kérem szépen. Mármint abból a szempontból, miszerint A potyautas című film a Netflixen sci-fi volna. Mert tény, a sztori egy Mars felé száguldó űrhajón játszódik, de 1961. április 12. óta az már nem fantasztikus, hogy az ember elhagyja a Földet.

Oké, oké, ettől még a film simán értelmezhető tudományosként, de amióta az ember tüzet rak, a máglyarakás nem éppen számít fantasztikusnak. Már a Holdra küldött szondák is az életünk részei. Az ember ráadásul birkát is klónozott, haldokló szívet cserélt dobogóra, vagyis rohamosan szűkül a sci-fi birodalma, de az mondjuk még ma is izmos sci-fi lenne, hogy a 3D-vel nyomtatott hasnyálmirigy emésztőenzimet vagy inzulint is termel.

A Potyautas űrhajójának száguldása a képernyőn pedig fantasztikus élmény, de az ehhez szükséges tudás és technológia régóta ismert és rohamosan fejlődik.

Vagyis mindaz, amit Joe Penna rendező A potyautasban alkotott, nem több egy modern kori görög drámánál. Színházban is simán eljátszható volna. Világűr sem kell hozzá. Ráadásul a film alapötletét adó szituáció a legkevésbé sem sci-fi, jóllehet a zsáner előszeretettel fogyasztja az ilyen típusú morális témákat.

Például azt, hogy mi történik akkor, ha valakinek fel kell áldoznia önmagát a többiekért. Kétezer évvel ezelőtt erre az ideára egy egész vallás szerveződött, aminek mára nemhogy egyháza, de önálló állama is van. És Graham Greene is remek regényt írt A tizedik címmel arról, hogy mi történik akkor, ha a foglyoknak maguk közül kell kiválasztani azt, akit másnap kivégeznek.

Penna filmje azonban mindjárt az elején megbukik, mert – és ez nem spoiler, mondom azoknak, akik most a szívükhöz kapnak, mert leírom, hogy – egy potyautasra bukkannak az űrhajón. Ja, hogy ez a film címe is, persze... De mindez olyannyira életidegen, erőltetett módon történik, amitől az ember szája mosolyra fakad. Kicsit olyan ez ugyanis, mintha az Alien című filmben a lény már akkor a Nostromo fedélzetén utazna, amikor teherszállító űrhajó még nem is landolt a Zeta 2 Reticuli rendszer LV-426 számú holdján. (Pedig ebből milyen remek időutazós szörnyes sci-fit lehetne írni...)

A filmben ugyanis a potyautas (Shamier Anderson) egyszerűen kizuhan egy szerelvénydobozból, ahová, ugye, teljesen véletlenül, akaratán kívül került, ráadásul úgy, hogy még a panel ajtaját is magára zárta. Aha... Ám ha egy történet elejének hitelessége billeg, attól a sztori vége lehet tanulságos, de itt az áldozatvállaláshoz szükséges alapszituáció megteremtése (négy főre már nem elegendő az oxigén a Marsig) olyannyira esetlen és művi, hogy ha a sci-fi zsáner személy volna, alighanem kikérné magának ezt a megalázást.

Bezzeg, ha a rendező ismerte volna az István, a király című rockoperát, és a legdrámaibb pillanatban a film négy szereplője közül az egyik hirtelen felugrana, és dalra fakadna, mondván

Valakinek holnap meg kell válni az életétől

Mondd, te kit választanál?,

akkor az legalább vicces volna. Poént ebben a filmben nem kell várni, tanulságot is csak annyit, hogy ami nem feltétlenül sikeres, az még lehet látványos.

Vagyis ha valaki szeretné megtudni, Joe Penna hogyan értelmezi és mutatja meg az áldozatvállalást valahol a Föld és a Mars között, az ki ne hagyja ezt a filmet. Ha pedig érteni is szeretné, hogy az áldozatvállalás kérdése miért fontos, az olvasson mitikus, bibliai történeteket, vagy vegye le a polcról Graham Greene A tizedik című regényét.