Strici is, meg nő is, meg valóság is

2021.05.03. 21:30
Alig egy hónapja debütált a Netflixen a franciák egyik, ha nem a leghíresebb (sokak szemében leghírhedtebb) bordélyőrjéről, Fernande Grudet-ről szóló film. A Madame Claude című műsor (merthogy Grudet ezen a „művésznéven” futott) az 1960-as évek Párizsába, valamint egy keménykezű, mégis megtört nő életébe enged betekintést.

A stricinek is mondható Madame Claude története nem városi legenda, hanem egy hús-vér nő életútja – 2015-ben, 92 éves korában meghalt. Madame Claude Párizs legfelkapottabb bordélyházát vezette, kuncsaftjai között olyan hírességek fordultak meg, mint Marlon Brando vagy John F. Kennedy. A habzsi-dőzsi azonban nem tartott örökké: Madame Claude élete szinte zuhanórepülés az Eiffel-torony tetejéről egészen a párizsi csatornák mélyéig.

Madame Claude (Karole Rocher) egy kamaszként teherbe esett édesanya, de abból is a hanyagféle; üzletasszony, de abból is a keménykezű; és szerető, de abból is a szerethetetlen. Egy nő, aki első ránézésre puszta kézzel képes megfojtani egy kétméteres gazembert, aztán hagyja, hogy a saját „alattvalója” döngölje őt a földbe. Hataloméhes karakter, aki nemcsak a „lányai” és a mocskos pénz, de a patriarchátus fölött is uralkodni kíván, mégis saját maga ellen harcol.

Az ifjú Sidonie (Garance Marillier) érkezésével borul a bili, na meg a bordélybéli hierarchia, Claude azonban a lány arrogáns személyisége ellenére is (vagy talán éppen azért) amolyan anyafiguraként a szárnyai alá veszi az újdonsült jövevényt. A magabiztos külső tragikus múltat – és prostituáltként hasonlóan fájdalmas jelent – sugall, mégis mintha Sidonie lenne az, aki az önmaga szerint már kiégett és érzéketlen Claude-ban tartja a lelket.

A sokkal inkább a főnökasszonynak, mintsem magának megfelelni vágyó Sidonie teljesen lenyűgözi a Madame-ot, és míg a bizonyítási vágy mindkettejük szemében ott csillog, a fiatalos lendület néha többet ér, mint sok év tapasztalata...

Van az a mondás, pontosabban téves elgondolás, miszerint két nő között soha nem szövődhet igazi barátság, hiszen a féltékenység mindig nagyobb, mint az egymás iránt érzett szeretet. Ez a film megdönti az állítást, még ha a prostituált-életvitelre, a kapzsiságra, az erőszakra és a külsőségekre felhúzott történetszál éppen az ellenkezőjét is sugallja.

A boldogtalan sorsokból csak az együtt töltött „csajos” idő, például egy közös nyaralás lehet a menekvés. Na meg persze az egymással szembeni őszinteség, ami a legtöbb filmbéli prostituáltból – amolyan önvédelmi húzás gyanánt – hiányzik. A főszereplőkből legalábbis biztosan...

Van itt minden: vér, könnyek, üvöltés, verekedés, hajcibálás, pohártörés, dúlás-fúlás és a többi. Aki azonban szexfilmre számít, annak csalódnia kell – mivel ezek a nők nem élvezetből, sokkal inkább megélhetésből teszik azt, amit, a szexjelenetek sem érzékiek vagy hivalkodók, sokkal inkább monotonok és robotszerűek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a részek unalmasak, csupán azt, hogy a szexjelenetek nem egy élvhajhász szemüvegén keresztül, hanem reális nézőpontból lettek felvéve. 

Ha egyetlen kifejezéssel kellene jellemezni a filmet, biztos a „tough love” jelzőt lehetne ráaggatni. És hogy miért? Elég csak Sidonie zárójelenetére gondolni, ahol fény derül azokra az elfojtott gondolatokra, kérdésekre és kimondatlan szavakra, amelyek a nézőben végig ott kavarognak, a karakterek mégis féltek feltenni maguknak vagy kimondani. 

Sylvie Verheyde érzelmi hullámvasúthoz fogható filmje korhű környezetben, korhű kosztümökbe bújt színészekkel dolgozik, mégis olyan, mint egy mai mozi. A 60-as, 70-es években járunk, ennek ellenére megannyi modern zene és kifejezés emlékezteti a nézőt arra, hogy Madame Claude csupán néhány éve távozott az élők sorából, a lányai pedig máig élnek (már amelyik túlélte a prostituáltlétet). Az idő múlásával a karakterek többé-kevésbé megöregednek, és bár a sminkmester kicsit több erőfeszítést is tehetett volna az idősödő Claude arcán végzett munkába, a hófehér hajjal a lényeg azért átjön... 



  • Hírek
  • Csok