A magány egyenlő a haldoklással Kocsis Ágnes új filmjében

2021.06.07. 10:42

A Pál Adrienn és a Friss levegőt után már nagyon vártuk Kocsis Ágnes új filmjét, a Covid-járványra is közvetetten reflektáló alkotást, az Édent. Persze a rendezőt ismerve most sem gondoltunk paradicsomi állapotokat bemutató történetre, nem is igazán tudni, a cím mire is vonatkozik. Vagyis valószínűleg átvitt értelemben arra a csupa fém, csupa sötétség, csupa hideg steril, leginkább űrállomásra emlékeztető, belvárosi lakásra, ahová Éva, a főszereplő hét éve van bezárva, mert allergiás a radioaktív, az elektromos, az elektronikus és mindenféle sugárzásra, kemikáliára és egyáltalán mindenre, a bennünket körbevevő világra. Nem fóbia ez, vagy mondvacsinált, kényszeres allergia, hanem nagyon kemény, fulladásos rohamokkal járó pánikbetegség, ami miatt a beteg csak szkafanderben mehet ki a külvilágba, még az erkélyre se léphet ki, az üvegen innen nézi, ahogy szegény madarak nekiütköznek az ablaknak, és elhullanak.

De hát milyen élet szkafanderben metrózni, sétálni, szánkózni vagy koncertre járni,

azon keresztül látni, szagolni, érezni, beszélni, és ezek még a felemelő pillanatai Éva mindennapjainak, hiszen az idő nagy része a szobában telik szemlélődéssel, fémtárgyak készítésével és önmarcangolással.

Nyomasztó, sötét tónusú, mégis szép, megejtő és emberséges Kocsis Ágnes filmje, és mondanám, hogy felemelő is, ha nem az lenne a vége, ami. De valahol mégis felemelő.

Az Éden középpontjában az alaphelyzeten túl az a pszichiátriai vizsgálat áll, melynek keretében a terapeutának az a feladata, hogy kiderítse, az állapotáért bírósághoz forduló felperes környezeti ártalmak hatására betegedett meg, vagy pedig már alapból hordozta magában a pszichés zavarokat. Az ilyen kiderítése a világ egyik legnehezebb, manipulációktól sem mentes feladata. A beteg nagy szerencséjére egy lelkiismeretes pszichiátert kap, Andrást, aki nem pusztán néhány hét alatt akarja megírni a jelentését jó pénzért, hanem komolyan ki akarja vizsgálni az esetet, ami ráadásul emberileg is elkezdi érdekelni.

A film a témaválasztás időszerűségén és globális jellegén túl számos erényt mutat fel, s ezek közül 

AZ EGYIK LEGFONTOSABB A TERAPEUTA-BETEG KAPCSOLAT ÁBRÁZOLÁSA, MELYET BÁRMELYIK PONTON EL LEHETNE RONTANI, DE KOCSIS ÁGNES NEM RONTJA EL.

Viszont bemutatja azt, hogy ez a viszony, bármivé alakul is (vagy nem alakul), mivel vizsgálódásának célja a lélek legmélye, egyszerűen nem lehet mentes – különösen ha ellentétes neműekről van szó – az intimitástól, az egymáshoz való közel kerüléstől, különösen ha a felek igazán elköteleződtek a másik, illetve az eset megismerése mellett. 

Kocsis ugyanakkor ezt nem a sztereotípia, hanem a törvényszerűség oldaláról mutatja be olyan finom eszközökkel és ritmussal, hogy a film végére valójában a kiinduló problémából az emberi tényezőre vált a fókusz, arra, hogy a gondozóknak éppolyan szükségük van gondozottaikra saját maguk meglátásához, megértéséhez, mint azoknak rájuk, sőt. Az eset ráadásul itt ügy is, a környezetvédelem kontra gonosz multik soha le nem futó ügye, melynél nagyon nem mindegy, milyen eredmény születik. A két szereplő kapcsolata akkor fordul át más minőségbe, amikor az Éva által reszelni kezdett répát András reszeli tovább. A film csúcsjelenete pedig az, amikor hangversenyre mennek, a lány ül a MÜPA-ban a védőfelszerelésben, és a zene hallatára annyira elérzékenyül, hogy majdnem le kell venni a szkafandert. De az abba beszorult tekintet így is visszaadja, mit tesz az emberi lélekkel a zene.

A lány fiútestvére, Gyuri is érdekes karakter, akiről első látásra úgy tűnik, feláldozza magát a húga ápolása, életben tartása érdekében, de 

elég hamar kiderül, e nélkül a „feláldozás” nélkül nem lenne értelme az életének.

A három, fókuszban lévő szereplő, a bezártan élő lány, az egyedül élő terapeuta, aki esténként iszik, és felemás viszonyban van tízéves kislányával, valamint a ki tudja, miért, saját élettel nem rendelkező báty valahol mind magának való, magányos és sérült teremtés, akinek szüksége van valakire ahhoz, hogy alapvető élethelyzete, sérülése megszűnjön, csak van, amelyikük tud róla, és van, aki csak menet közben jön rá. De eddigre már a konkrét vizsgálattól, esettől és élethelyzettől eljutunk a magány kérdéséig, melyre vonatkozóan több kulcsmondat is elhangzik a filmben.

Például amikor a terapeuta megkéri az egyik szomszéd lakót, hogy hangosan hallgasson zenét a házban, hogy a semmilyen elektronikus berendezést használni nem tudó páciense is részesüljön a zenehallhatás élményében, a szomszéd megkérdezi, a lány haldoklik-e. A terapeuta azt mondja: nem, csak nagyon magányos. Mire a szomszéd úgy reagál, hogy az tulajdonképpen ugyanaz. Vagy a film elején, amikor Éva azt mondja a pszichiáternek, hogy az embert mindig arra tanítják, oldjon meg mindent egyedül, mert így lesz életképes, de ez valójában egy helytelen, tévútra vezető tanítás, mert ezáltal nem lesz szükségünk a másikra, és elfelejtünk kapcsolatban élni.

A magyar–román–belga koprodukcióban készült alkotás egyik legnagyobb erénye a két főszereplő, Éva (az ismert horvát színésznő, Lana Barić) és András (a belga rocksztár, Daan Stuyven) finom, hiteles és jól felépített játéka, előbbihez külön hozzátesz, hogy Für Anikó a magyar hangja, ami nem pusztán magyar hang, egyenértékű színészi játék is egyben.

A film végére, illetve még hamarabb is realizáljuk, hogy minden nagy mozi végül is a szeretetről szól, arról a felismerésről, hogy egy ölelés, egy érintés többet ér minden elhúzódó terápiánál, hogy az egyén jólléte fontosabb a kezelés sikerénél, hogy a szeretet és a boldogság többet ér minden elméletnél, önmagunk megőrzésénél vagy az őrizkedő távolságtartásnál. Olyannyira, hogy ha ebből egy icipici cseppnyi adódik, ha egy percre is megtapasztaljuk, az már életünk legboldogabb pillanatává válik, amibe bele kell halni. Főleg, ha előtte hét évet éltünk bezárva, a világtól elvágva, magunkra zárva.