Ilyen a lóháton megélt boldogság

2021.07.15. 21:12

Azt mondják, a pásztor ember nem beszél feleslegesen, ezt a bőrömön tapasztaltam a Hajszra és cselőre című dokumentumfilm bemutatóján: a vetítést követően megkérdeztem pár csikóst, hogy azt kapták-e vissza a filmtől, ami miatt belementek a forgatásba.

A válasz „igen” volt, így minden további fejtegetés feleslegessé vált.

Dokumentumfilmekre szükség van, szerencsére itthon is sorra kerülnek moziba olyanok, amik korunk problémáit boncolgatják. A Hajszra és cselőre is ilyen lett.

Bodnár V. Róbert rendező és Seres Péter producer többször dolgozott már együtt, így agyuk meglehetősen egy rugóra jár. Pár éve kitalálták, hogy le kéne utazni az Alföldre, és bemutatni azokat a hortobágyi pásztorokat, akiknek személyazonosságuk alappillérét képezi a csikós, vagy gulyás lét. Akik nem rendezvényekre járnak lovastrükköket bemutatni, és nem szórakoztatás céljából csattogtatják a karikás ostort, hanem életük mindennapjaival konzerválják a múlt egy sokak által elfeledett szeletét.

Sokan gémeskutat sem láttak még életükben, maximum környezet- vagy természetismeret tankönyvek illusztrációit tudják csak felidézni, nem tudnak különbséget tenni gulyás, kondás, juhász vagy csikós között. Ezek az ismeretek másodpercek alatt megtanulhatók, viszont a Hajszra és cselőre nem ezért lett jó és fontos film.

A dokumentumfilm első fele gyógyír a léleknek. A rohanó világ, az elgépiesedés, az állandó stressz, folyamatos jelenlét a social platformokon, a teljesítési kényszer a szülőknek, iskolában majd később a munkahelyen; a hortobágyi tájat nézve, elmerengve a pásztorok mondatain, hirtelen értelmetlenné válik mindez.

Sőt, mindemellett a háttérből, a tudatunk legmélyéről a csontjainkba költözik egy érzés, hogy az emberiség nagy része elveszített a világgal, önmagával, a természettel, az időjárással és a csenddel szinte minden valódi kapcsolatot.

Hiszen persze, elkaphat minket egy hirtelen jött zivatar, elmehetünk túrázni a hegyekbe, megtapasztalhatjuk a csöndet a tévé kikapcsolása utáni pillanatban, beszélgethetünk hajnalig egymással a neten, és másodpercek alatt értesülhetünk a világ összes híréről. De a valódi pillanatokat, az egyszerűség szépségét és a puszta létezés tudatának boldogságát ezek nem tudják visszaadni.

A valódi pillanatok a hiányára döbbent rá ez a film, mikor hosszú percekig egy csikóst látunk, aki a naplemente kíséretében pirítja bográcsban a slambucot, majd a jól megérdemelt vacsora végeztével a koromsötét éjszakának énekel.

Csikósnak születni kell. Ha nem szereti az ember ezt az életet, esélye sincs. Ez többször is elhangzik a film alatt, és a szereplőkön visszaköszön ennek az életformának a tisztelete, szépsége, nehézsége.

Ennek tudatában nem csoda, hogy alig pár csikós és gulyás maradt, akik nemcsak eljátsszák, hanem valóban élik ezt az életet. Léteznek még nagy pásztor dinasztiák, akik generációkon át örökítik tovább a szakma szeretetét, de egyre kevesebben maradtak. Az idősek visszavonulnak, a fiatalok pedig fogyatkozó számban követik felmenőik hagyományait.

Miután Bodnár V. Róbert és Seres Péter elhatározták, hogy a Hortobágyon forgatnának, és bemutatnák ezeket az embereket, nem várt kihívásokkal találkoztak.

Az ötlettől a megvalósításig három év telt el. Bonyolult volt igazi pásztorokat találni, akik megszólalnának nekünk, eleve kevesen vannak, illetve fizikailag és mentálisan is nehéz volt őket megközelíteni. Azzal kezdtük, hogy leutaztunk Hortobágy akkori alpolgármesteréhez, aki adott nekünk pár nevet, hogy egyáltalán kik azok az emberek, akiktől tudunk informálódni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kimentünk a pusztába, és megpróbáltuk megkeresni őket. Volt, aki szóba sem állt velünk. Majd megtaláltuk azokat, akik tényleg régi pásztordinasztiák sarjai, de, ha az utódaik más utat választanak, akkor ez a szakma velük fog kihalni. A filmnek ez is lett a célja, megmutatni őket, és konzerválni ezt a világot, mert lehet, hogy ez el fog tűnni.

– mesél a kezdetekről Bodnár V. Róbert.

A stáb egy helyi szálláshelyen aludt. Volt, hogy a forgatást éjjel kettőkor fejezték be, így az is kihívást jelentett, hogy egyáltalán megtalálják a haza vezető utat. Ott a sötét igazán sötét, a szél is másképp fúj, a meleg is máshogyan meleg, és bár városi zaj nincs, de a helyi hangok fel tudják zavarni az éjszaka csöndjét. Ahhoz, hogy a pásztorok igazán megnyíljanak nekik, kicsit eggyé kellett válniuk az ottaniakkal.

Eleinte azért küzdöttünk, hogy elfogadják azt, hogy mi tényleg valami értéket szeretnénk létrehozni. Mikor ez megtörtént, akkor megpróbáltunk jól viselkedni, hogy lássák, mi nem akarunk beavatkozni ebbe a világba, pont, hogy a maga valóságában szeretnénk megmutatni, ahogy kinézett régen, és ahogy még kinéz. Majd mikor elfogadtak minket és a terveinket is, kialakult egy kölcsönös tisztelet, ez a bizalom pedig olyan történeteket és plusz információkat adott a filmhez, ami miatt kijelenthetem, hogy kicsivel több is sikerült, mint ami az eredeti koncepció volt.

A film értelemszerűen a pásztorokat helyezi középpontba, a gondolkodásukat, örömüket, történeteiket. Édesen-ízesen beszélnek, néha a mi fülünknek viccesen-nyersen.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a sok hímsoviniszta poén mennyire van rendjén a mai világban. Aaz ehhez hasonló mondatok, mint a „Lóba, asszonyba nem lehet megbízni, még akkor sem, ha kicsi.” olyan tréfák, amik beleivódtak a pásztorlétbe, és a mai csikósok bántó szándék nélkül dobálták ezeket a mondatokat. Az is természetesnek tűnik, hogy mikor valaki az élete kétharmadában egyedül van a pusztán, nem követi, hogy 2011-ben miről píszi viccelődni.

Szerencsénkre a díszbemutatón el tudtuk kapni az egyik csikós, Bordás Ádám feleségét. Dóri képviselte nekünk a női narratívát. Bár őt is bosszantják ezek a mondatok, megnyugtatott, hogy akiket ő ismer, azok nem gondolják őket komolyan, csupán ebben szocializálódtak. Dóri és Ádám elhozták két és fél éves kisfiukat is az eseményre. János saját csikós ruhájában, kalapjában és a számára készített ostort szorongatva jelent meg. Anyukája elmesélte, hogy az öltözetet nem ők erőszakolják rá, fiuk ragaszkodik ehhez, így bárhová mennek, szinte mindig a kék ingre esik a választása.

A Hajszra és cselőre egyszerre szól egy gondolkodásról, amit elvesztettünk, és a hagyományok őrzéséről. A film július 8-tól megtekinthető a mozikban.



  • Tippek
  • Hírek