„Ki a csöcs az a Nagy Imre?” – húszéves a Moszkva tér című film

2021.09.20. 11:44

Velem mi van? Semmi. Most például kurva éhes vagyok, úgyhogy mindjárt beugrok a Mekibe kajálni. Nyomok egy kergemarhás burgert sült krumplival. Lehet, hogy megeszi az agyamat, de legalább nincs benne csalamádé.

Ezzel a pár mondattal ér véget a Moszkva tér című film, miközben a teret mutatja a kamera, ahol hangyaként sürgő emberek haladnak át a képernyőn, az ég pedig fokozatosan csavarja le a napfényt, amitől éjszakába borul a táj, hogy a felkapcsolódó neonfényekkel legyen teljes a filmben lefestett korkép.

A Moszkva tér egy gyöngyszem az ezredfordulóból, ami a rendszerváltás időszakában mutat be pár fiatalt, akiket a politikánál sokkal jobban érdekel egy másféle változás: éppen felnőnek, leérettségiznek, elkezdik a nagybetűs életet. A káosz nemcsak a korszakot uralta, hanem a tinik érzéseit és gondolatait is.

A Moszkván vártuk a bulicímeket minden szombat este. Itt gyűlt össze mindenki a környékről, aki kicsit is jó fejnek képzelte magát. Az a nap csak azért volt más, mert akkor volt a tizennyolcadik szülinapom. Emlékszem, pont olyan varrott West Coast csizmára vágytam, mint amilyen a Rojálnak is volt. Arra rohadtul buktak a csajok. Nekem meg még nem volt csajom soha. Szóval itt indul a sztori: 89. április 27-e van

– ezzel a narrációval indul a történet, és végig Petya sztoriját kísérjük a következő másfél órában, egy élménydús estétől kezdve, egészen egy hirtelen jött, vágytól fűtött párizsi éjszakáig.

Húsz éve mutatták be, azóta rengeteg minden változott, a Moszkva is Széll Kálmán, eltűnt a Gomba, ahová 18 éven felüliek jártak italozni, és ami mellett a fiatalabbak gyülekeztek, hogy megbeszéljék, aznap este hová, kihez mennek házibulizni. A film mégis a mai napig érvényes, pontosan azért, mert egy olyan érzést ragad meg, egy olyan szeletet emel ki az életből, amin mindenki átesik vagy átesett. Miközben ha nagyító alá vesszük a teret, bizonyos elemek sosem változnak, például még mindig népszerű az a mondat, ami évtizedekkel ezelőtt ivódott be a köztudatba:

Találkozunk az óra alatt!

Török Ferenc diplomafilmje ekképp konzerválta az időt ezzel az alkotással, örök nosztalgiát idézve azokban is, akik sosem voltak budai tinik. Mégis, úgy növeszt bennünk szárnyat a vágyaknak ennek a pár fiatalnak a története, mint ahogy ők törtek utat a határba hamis vonatjegyekkel.

Az a kettősség, hogy a világ történéseihez képest jelentéktelen a sorsunk, viszont saját életünkben a legapróbb csalódás is könnyen fordul mély drámába, egy olyan érzés, ami nagyjából pont tizennyolc év körül karolja át az embert, hogy elkísérje élete végéig. Egy idő után ez a gondolat barátságos társsá válik, aki mindig figyelmeztet, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk a velünk történteknek, vagy pont ellenkezőleg, ha elvesznénk a világ forgatagában, próbál visszaterelni saját narratívánkhoz. De mikor először köszön be ez a felismerés, hogy apró porszemek vagyunk, az inkább fojtogató és rémisztő.

Az éjjel végigjárt házibulik, a kiszivárogtatott érettségi tételek, hátizsákkal külföldre szökni, autót venni és egyből összetörni, ezek mind annak jelei, mikor az ember a gondtalan szabadságba menekül, hogy ne kelljen szembenéznie az elkerülhetetlennel: fel kell nőni.

A remekül megragadott hangulat mellett ez a kifejezetten jó értelemben vett közönségfilm szereplőinek is köszönheti hitelességét.

Karalyos Gábor, Balla Eszter, Szabó Simon, Csatlós Vilmos, Réthelyi András és Jávor Bence olyan fiatalokat játszottak, akiket mi is ismerünk, mert mi is ilyenek voltunk. Könnyű velük azonosulni, és saját életünkre asszociálni. Kovács Zsolt minden szerepéből kincset csinál, ahogyan tette ezt az osztályfőnökkel is, akit mindannyian kívánunk magunknak. Pápai Erzsi bár 2017-ben elhunyt, örökségül hagyta ránk a szívfacsaróan édesen Boci mamát, aki kacagva ül a Lada anyósülésén, és aki büszkén, de aggódva figyeli unokája nagykorúvá válását. Béres Ilona igazgatónője a bizonyíték arra, hogy valahol létezik egy csak iskolaigazgatók számára elérhető ünnepi beszédek gyűjteménye, így nincs olyan évnyitóra, évzáróra vagy ballagásra szánt beszéd, amit még ne hallottunk volna. Csuja Imrétől pedig bár autót nem szívesen vennénk, ha külföldön lecsuknának bolti lopásért, csak őt hívnánk.

A filmben a történelmi események végig a háttérben vannak jelen; hiába hal meg Kádár János, vagy temetik újra Nagy Imrét („Ki a csöcs az a Nagy Imre?” – teszi fel a kérdést Rojál), a szereplőket ezek az események nem foglalkoztatják. Ám nézőként is inkább merülnénk el a hullámmedencében, vagy ennénk kiflit napfelkeltét nézve a Szabadság hídon, amit ha épp nem tehetünk meg, hát nézzük meg a Moszkva tér című filmet, amitől garantáltan pofán vág a gondtalanság nosztalgiája.



  • Hírek
  • Hírek