Giccs és Párizs – a Szex és New York szánalmas kishúga

Vannak olyan alkotások, amik egyértelműen kimerítik a guilty pleasure fogalmát. Bűnös élvezet szeretni őket, mert tudjuk, hogy amit látunk, valójában rossz, ettől függetlenül mégis nézzük. Az Emily Párizsban című Netflixes produkció is ebbe a kategóriába tartozik, azzal a különbséggel, hogy az élvezeti értéke megdöbbentően alacsony.

Mégis hatalmas népszerűségnek örvend, aminek oka talán a pandémia, ami annyira sok stresszt és szomorúságot generált, hogy az embereknek nagyobb lett az igényük pár óra erejéig mellőzni a gondolkodást, és valami színes, ezáltal vidámnak ható dolgot nézni.

Az első évad finoman fogalmazva is egy nyáltenger volt, egy tartalom nélküli cukormázas süti. Trendi ruhák, üres párbeszédek, felszínes kapcsolatok és komolytalanul ábrázolt felnőtt élet. Ezt a szintet sajnos a második évadban is tartották. Kaptunk egy romantikus vígjátékot, ami se nem romantikus, se nem vicces, de legalább készítettek hozzá egy folytatást, és a további évadok is előre borítékolhatók.

A sorozatnak van egy erős Szex és New York utánérzése, ami nem véletlen, ugyanis mindkét produkciót Darren Star jegyzi. A Szex és New York a maga idejében forradalminak számított, hisz kitalált karakterei először beszéltek nőket érintő valódi, ám tabusított kérdésekről, problémákról. Ettől függetlenül annak a szériának is számtalan hibája akad, melyek az Emily Párizsban történetében is fellelhetők.

Mindkét sorozatban adott egy női főszereplő, aki munka címen bohóckodik valamit, amitől szakmailag vérprofiként van kezelve. Carrie szökőévente kiizzadt magából egy felszínes cikket, Emily pedig úgy használja a közösségi médiát, hogy attól a valódi marketingesek a falra másznak.

Carrie mindig fontosabbnak érzi saját problémáit és boldogságát, ez Emily esetében sincs másképp, bár nála inkább a baráti lojalitás és őszinteség hiánya zavaró. A nevetségesen kevés munka gyümölcseként pedig minden nap egy új designer darabot kapnak elő a gardróbszekrényből, hogy állandó szórakozással, palizással és kacagással töltsék a munkaidőt.

A Szex és New York folytatása az első két rész alapján úgy tűnik nem tudta azt a szintet hozni, amit a rajongók vártak tőle, a sorozat „kishúga”, (legalábbis érzetben) pedig csak a hibáit tudta eddig leutánozni. Viszont néha ennyi is bőven elég a sikerhez, főleg, hogy a maga műfajában a streaming platformokon nincs sok versenytársa Emilynek, így nem csoda, hogy az első és a második évad is egyből felkerült a napi toplistákra, hiszen az emberek szomjazzák a könnyed történeteket.

Az első évad végén ott hagytuk magára a sztorit, hogy Emily, ha nem is könnyes, de más testnedvektől átitatott búcsút vesz attól a francia cheftől, aki nem mellesleg egyik első párizsi barátnőjének (Camille Razat) pasija (Lucas Bravo). Ez pedig annyira jól sikerül, hogy a srác végül úgy dönt, marad, ezzel pedig felrajzolja a szerelmi háromszög klisékből, felszínességből és kiszámíthatóságból álló oldalait. A történetről sokat nem lehet elmondani, és nem a spoiler veszély miatt, hanem mert nyolc részen keresztül alig halad, ám ami mégis beleesik a cselekmény fogalmába, az előre megjósolható.

Az első évadot sok kritika érte azzal kapcsolatban, hogy az alkotók a franciákat sztereotip módon ábrázolták, ebből a folytatásra visszavettek, cserébe egy angol és egy ukrán karakteren keresztül láthattunk bele az amerikai előítéletekbe, legalábbis ami a briteket, vagy a kelet-európaiakat illeti.

Ám Alfie (Lucien Laviscount), Emily nyelviskolai csoport társa nem tett rosszat a sorozatnak. Emily és Alfie kapcsolata feltárja azt az élethelyzetet, mikor elmúlik a külföldre költözés kezdeti kultúrsokkja majd varázsa, és az ember két part között találja magát. Nem úgy él és érez, mint a helyiek, viszont otthona is távolinak és idegennek hat már. Ebben a kicsit apátlan és anyátlan érzésben pedig szinte törvényszerű, hogy olyan emberrel találjuk meg a közös hangot, aki hasonló dolgokon megy keresztül.

Bár Lily Collins tehetséges színésznő, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy Emilyt életre keltse (ami sikerül is neki, a karakter korlátait inkább az írók egyszerűsítették le), két mellékszereplő is sokkal érdekesebb figurának bizonyul az örök naiva főhősnőnél. Az egyik Mindy (Ashley Park), Emily barátnője és újdonsült lakótársa (ez a kapcsolat már sokkal inkább nevezhető barátságnak, mint ami Camille és Emily között alakult), aki utcai zenészként próbálja feldolgozni élete egyik legnagyobb beégését. Mindy hátteréről és múltjáról elég sokat tudhattunk meg, ettől lényegesen érdekesebb követni élete eseményeit. Emellett a színésznő rengeteg egyéni időt kap, ahol teljes számokat tud végigénekelni, a sorozatban született is egy dal, amit a rajongók eléggé megkedveltek.

A másik karakter, aki kisugárzásával könnyeden lopja el a figyelmet Emilyről, az Sylvie (Philippine Leroy-Beaulieu). Az első évadban is izgalmas volt a karaktere, a másodikban viszont a szigor mellett személyisége lágyabb és bohémebb oldalát is felfedték.

Összegezve a második évadot elmondható, hogy nem történik benne szinte semmi, viszont néha ennyi is elég a mentálisan fáradt elmének. Nem bűn élvezni az Emily Párizsbant, lehet is, csak mielőtt rákattintunk a lejátszásra érdemes tudatosítani magunkban, hogy nem várunk csodát sem mondanivalót, csak üresnek ható perceket. Mivel minden eleme kiszámítható, és a gondolkodás terhét leveszi a nézői vállakról, ez a széria azok számára lehet tökéletes, akik szeretnének meditatív állapotba kerülni, és legalább pár óráig nem csinálni semmit.