Továbbra is zseniális az Eufória

2022.03.08. 17:15

Az Eufória első évada nagyító alá vette a tinilét nehézségeit, a második évaddal árnyalta és mélyítette a megismert karakterek lelkivilágát. A folytatás továbbra is zseniális, simán célba ér a legjobb sorozatok listájának élén. Nem csoda, hogy az HBO elmúlt tizennyolc évének legnézettebb produkciója lett, persze csak a Trónok harca után.

Vigyázat! Az Eufória függőséget okoz!

Ironikus, hogy ezzel kell kezdeni a második évadról szóló beszámolót, hisz a központi karakter drogproblémái hangsúlyos szerepet kapnak a történetben, pont a függőség árnyoldalaira irányítja a figyelmet. Ám akármennyire addiktív, érdemes megjegyezni, hogy nem hibátlan sorozatról beszélünk, logikai és karaktervezetési bukfencekkel tarkított történetről van szó, tehát aki belekezd a szériába, számoljon azzal, hogy lesznek zavaró elemek a sztoriban. Viszont minden hibájával együtt is megéri felülni az Eufória-vonatra.

Az első évad nyolc epizódja hasonlóan épül fel; mindegyik részben valamely főbb karakter gyerekkorába pillanthatunk be, illetve az adott epizódok hangsúlyai az ő irányába tolódnak el. Úgy tűnt, a második évad is ezt a sémát fogja folytatni. Rögtön a közönségkedvenc Fez (Angus Cloud) fiatalkorát mutatták meg, a még nagyon is aktív nagymamájával (Kathrine Narducci), akitől Fez – illetve rejtélyes körülmények között mellé került fogadott öccse, Ash (Javon Walton) – igazi gengszterkiképzést kapott. Majd a rész egy hatalmas házibuliba fordul, ahol beemelték az évad egyik új szereplőjét, Eliotot (Dominic Fike), illetve megalapozták az egyik fő szerelmi szál irányvonalát is.

Hangsúlyosabb visszaemlékezést ezen kívül egyedül Cal (Eric Dane) kapott a harmadik rész elején, de az cserébe emlékezetes lett, és önmagában is kisfilmértékű jeleneteket kaptunk. Az első évadban még démonizált karakter hirtelen a romantikus főhős szerepében találja magát, akinek múltbeli személyes tragédiája boldogtalan és elfojtásokkal teli életre ítélte. Az ő történetétől pedig Nate (Jacob Elordi) szála is érthetőbbé és fájóbbá válik.

Ebben rejlik az Eufória fő erőssége: nincsenek egyértelműen negatív vagy pozitív hősök. A visszaemlékezésekkel megmutatják, hogy a karakterek milyen hatásokra reagálva építettek fel magukban védekezési mechanizmust, miként alakultak ki bennük mentális betegségek vagy tetteik milyen múltbéli cselekedetekre ismétlődnek. A sorozat megmutatja, hogy a szereplők milyen hatásokra döntenek úgy, hogy inkább a drogok elsőnek ölelő, majd egyre inkább fojtogató ölelésébe menekülnek, vagy hogy milyen kóros szeretethiány vezet ahhoz, hogy az első jó szóra szerelembe essenek, hogyan alakul ki az apakomplexus, vagy akár azt, hogy egy meghatározó gyerekkori csalódás milyen hatással lesz a felnőtt párkapcsolatokra.

Az Eufória feltárja, hogy mitől csúszhat el valaki erkölcsileg elítélendő útra, ám nem relativizálja a negatív cselekedeteket, csak a mögötte lévő miértekre keresi a választ.

Pozitív változás az előző évadhoz képest, hogy Rue (Zendaya), akit otthagytunk magára az első szezon végén, hogy függőségét – amelyet ideiglenesen Julesra (Hunter Schafer) tudott irányítani – visszafordította a drogok irányába, ezen az úton pedig rohamsebességgel indult el a lejtőn a szakadék felé. Míg az első évadot részben jogosan érhette az a ritka, hogy romantizálja a drogfogyasztást, a másodikban erről már szó sincs. Rue karaktere kifejezetten bicskanyitogató üzemmódba kapcsol, akit csak lehet, elmar maga mellől (beleértve minket, nézőket is), és olyan mélyre süllyed, hogy kiútnak közelebb látja, hogy tovább ássa magát, mint hogy visszamásszon a fény felé. Önpusztítását fájdalmas nézni, egyre veszélyesebb helyzetekbe sodorja magát. Furcsa logikai bukfenc igazán szembetűnően itt áll be a sztoriban, kezdve egy komikus üldözési jelenettel egészen egy bőrönd elhanyagolt sorsáig – de utóbbihoz biztosan visszatérünk a harmadik évadban, ha nem, az megbocsáthatatlan hiba.

Mivel az epizódrészek nem követik az első évadban felépített struktúrát, az alkotók formailag is merészebben kezdtek kísérletezni. Ettől a második évad mindegyik epizódja eltérő hangulatot, stílust és közlési formát ragad meg, bizonyos részei már-már művészfilmes magasságokig emelkednek.

Ebben kimagasló az utolsó két epizód, amely Lexi (Maude Apatow) színdarabja köré épülve járja körül a baráti társaság múltjának és jelenének pillanatait. Az évad nagy kedvence – legalábbis a közösségimédia-posztok és -kommentek alapján – egyértelműen Fez és Lexi karaktere, illetve kettőse. A botrányoktól kicsit visszahúzódó Maddy (Alexa Demie) is elsöprő favorit lett a sorozat rajongói körében. Persze nem cserélte reverendára a kivágott, falatnyi ruhákat, de viselkedése a szimpatikus felé kezdte tolni a mérleget, főleg azok után, hogy önálló entitásként és nem valakinek a barátnőjeként definiálta saját magát. Bár a sorozatban felsorakoztatott problémákat erősen felnagyítják az írók, ha egyénekre lebontjuk őket, mindenkinél nagyon realisztikus képet kapunk, ez Maddy és Nate kapcsolatára is igaz.

Kate és Ethan (Barbie Ferreira, Austin Abrams) kettőse a háttérbe szorult, bár utóbbi színész jutalomjátéknak is betudható feladatot kapott az utolsó két részben, de a karakterek érezhetően parkolópályára kerültek. Ahogy Jules is egy jelentéktelen mellékszereplő súlyát foglalta el a második évadban, ami meglepő lehet, főleg, hogy az elsőben Rue mellett neki volt a legjelentősebb szála.

A színészi munka továbbra is kiváló – nem lehet ennél rosszabb jelzőt találni semelyik szereplő alakítására sem. Labyrinth zenéje tökéletes elegyként egészíti ki Rév Marcell egyedi látásmódját és Sam Levinson néhol már abszurd, de annál izgalmasabb történetmesélését.

Összegezve: a második évad kilépett a tipikus coming of age történetből, és olyan alkotássá vált, amely művészi szinten és egyedi, eredeti hangon mesél, főként arról, hogy kezeletlen traumáink milyen irányokba ágazhatnak el és hogyan tehetik pokollá az életünket, azaz miként válhatunk saját magunk legnagyobb ellenségévé.



  • Hírek
  • Hírek