A Netflix űrhajósfilmje szerint régen minden jobb volt

Az Apollo-10,5 története 1969 tavaszán veszi kezdetét, amikor egy Stanley nevű kisgyerek éppen a társaival játszik az iskolaudvaron. A 10 éves srác éltanuló az osztályban, szóval elég eszes és tesiből sincs felmentve, de még őt is meglepi, amikor két öltönyös fickó állít be a NASA-tól, akik közlik vele, hogy szükségük van a segítségére. Ha igent mond, akkor Stanley előtt adott a lehetőség, hogy ő legyen az első űrhajós, aki a Holdra száll. Igen, Neil Armstrongék előtt, egy titkos misszió keretein belül.

Fotó: Netflix

A Netflix új filmjének egyik fele egy űrodüsszeia, annak a sztorija, hogy Stanley miképp végzi el a kiképzését, és válik asztronauta belőle. Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor rengeteget áldoz tehát a főszereplő fantazmagóriájára, de ha megnézzük a fennmaradó 45 percet, akkor megértjük, hogy miért. A 60-as évek végén ugyanis az emberek, legfőképp az amerikaiak teljesen meg voltak őrülve az űrutazásért, a tévéből és a rádióból is az ömlött mindenkire, hogy az oroszokat meg kell előzni, és az USA-nak muszáj elsőként a Holdra lépnie.

Linklater produkciója akkor működik a legjobban, amikor azzal foglalkozik, hogy Stanley-nek és családjának milyen élete volt anno, Houstonban, a NASA árnyékában. Könnyen észrevehető, hogy a rendező saját élményei inspirálták az ekkor látottakat, olyan részletességgel mutatja be a famíliát. Azt, hogy Stanley testvérei mit szerettek nézni a tévében, egyáltalán milyen műsorok mentek akkoriban. Kitér rá, hogy mekkora ünnepnek számított, amikor a helyi vidámparkba mehettek szórakozni, vagy éppen mennyire veszélyes volt, hogy pick-up kocsival, a platón utazva vitték ki a gyerekeket néha a szülők a tengerpartra.

Az amerikai kisvárosi hangulatot, és ezt a végtelenül retró közeget ritkán tudják úgy ábrázolni, ahogy Linklater most megcsinálta. Egyszerűen képtelenség nem végigmosolyogni, és sokszor magunkra ismerni az Apollo-10,5-ben.

Fotó: Netflix

Az Apollo-10,5 eredetileg élőszereplős film lett volna, és picit sajnálom is, hogy inkább az animációs tálalást választotta a készítő. Mert így félő, hogy sokan nem adnak majd esélyt Stanley sztorijának, mondván, kit érdekel egy újabb gyerekmese. Pedig ez nagyon nem az. Inkább egy nosztalgikus visszaemlékezés, ami azt sugallja, hogy régen minden jobb volt.

Nincs sok negatívuma a filmnek, de azok közt muszáj megemlíteni, hogy az Apollo-10,5 néha kicsit túl tömény, egy felmondott történelemleckére hasonlít, amikor egy picit is alábbhagy a nosztalgia és a feelgood. A helyzeten ront Jack Black narrációja, akiből a 90 perc végére egy kicsit túl sok lesz, hogy folyton nyomja a dumát. Ha azonban felveszi valaki a tempót, akkor nagyon jó filmélményt nyújt a Netflix újdonsága.

Richard Linklater új filmje a megvalósítása és az intim mesélési stílusa miatt szinte teljesen egyedi élményt nyújt. Egyedül az Amazon Prime 2019-es sorozata, az Undone hasonlít rá, érdemes azt is lecsekkolni, amennyiben valaki még többet akar kapni ebből a zsánerből. A végeredményhez a régi nagy slágerek is hozzátesznek, megduplázzák a képernyő előtt mosolygással töltött perceink számát.

Élményszámba megy, hogy az Apollo-10,5 milyen érzékeny módon foglalkozik az emberi memóriával, és azzal, hogy jó pár évtized elteltével mennyire ködösen emlékszünk már dolgokra. Bizonyos esetekben még az is előfordulhat, hogy elhitetjük magunkkal, hogy gyerekkorunkban menő űrhajósok voltunk. Bár, ehhez az is kell, hogy olyan fenomenális képzelőerőnk legyen, mint Linklaternek. (8/10)

Az Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor szinkronnal és magyar felirattal elérhető a Netflixen.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!