Pajor Tamás: Nagyon nem mindegy, hogy min tudunk nevetni

2022.09.20. 14:48

Rendhagyó filmkritikával, recenzióval találkozik most az Index olvasótábora. Szerkesztőségünk ugyanis levelet kapott, feladója Pajor Tamás zenész és dalszövegíró, aki megírta, hogy megnézte a Szia, Életem! című filmet, és szeretné megosztani gondolatait erről az új magyar vígjátékról. Kérésének örömmel adunk felületet.

Thuróczy Szabolcs ismét nagyszerűt nyújt benne a simlis, rosszéletű, szavahihetetlen író megindult szívű, szeretetre méltó apává tételével. A kiadójától a kirúgás szélén álló fantasyregény-író tíz nap haladékot kap a pikszisben maradásra, de a határidő első napján egy trükk keretében csempészáruként kapja meg addig sosem látott gyermekét évekkel azelőtt teherbe ejtett tanítványától.

A jellemfejlődés ívéről elmondható, volt honnan és hova, de meggyőzően halad előre a tetőpontig. Hasonlóan a legtöbb ösztönös őstehetség gyerekszereplőhöz, itt sem tudni, hogy a kisfiút, Samut alakító Pásztor-Váradi Mórt hogyan lehetett megtanítani erre a kimagasló szerepjátékra.

Valószínűleg sehogy, egyszerűen tudta.

Samu fantáziavilága tolja el az egészet egy szürreális mesemondás irányába.

Tovább nem spoilerezek, általánosságban még csak annyit, hogy a mozi jó kategóriatágítás az abszurd felé, szépen felépített saját nyelvvel, amelyből nem is esik ki, pedig sok irányba elindul. A párhuzamos valóságok utalásai, történetszálai szellemesen és rafináltan folynak egymásba. Legnagyobb erénye számomra a műfajokon átvezetett organikus jellemfejlődés bemutatása, amely a végén már torokszorításba hajlik, anélkül, hogy elhagyná a belakott világot.

Ezzel a film anélkül is tanít, hogy külön szeretné. Az alkotók, a rendező Rohonyi Gábor, a rendező-forgatókönyvíró-mellékszereplő Vékes Csaba, valamint Geszti Péter, Ditz Edit, Major István és Roskó Péter producer kellemes magyar mozit alkottak.

És most jöjjön egy kis jelenségszemle, egy kis repülőgép-nézőpont. Miért egyidős velünk a komédia, és honnan van olthatatlan vágyunk a nevetésre?

Sejtbiológiai szintre nemesített bürokrácia

A humor a kizökkenés, az oda nem illés, a meghökkentés művészete. Nem múló népszerűsége pedig éppen kizökkent világunk – a nyolcvanas évek ikondokujával szólva Koyaanisqatsi – látlelete, mivel épp e kizökkentségből szeretnénk kizökkenni. A magyar nyelvben kifejezetten találó a szellemesség fogalma, mert jelzi, hogy a humor valahonnan a spirituális mélyrétegekből tör elő. Onnan, ahol a valóságértelmezést nem tudják megtéveszteni az ész alkotta félrevezető absztrakciók, a civilizációs, művi kategóriák. A szellemesség átrendezi a tárgyiasságot, a lényegtől megfosztott tényszerűséget, és új képet transzformál belőle, amelynek formai elemei rakoncátlanok, de sokkal igazabbul szólnak rólunk, mint bármely hivatalos duma. A szellemesség körberöhögi a mindent megmagyarázni hivatott, rugalmatlan, fejnehéz narratívát: a hivatalosságot.

Nem véletlen, hogy etnikai humorokról lehet értekezni, de állami, hatósági humorról már nem annyira. Angol, francia, amerikai vagy zsidó humor létezik – sőt városi is, például pesti, nehogy bárki megsértődjön –, de ez az adott néplelkekből nő ki, és nem a szervezetiségekből.

Létezésünk fájdalmas elaprózódása, súlyvesztett dologiasultsága az egyik legnagyobb technológiai vívmányunk, amely sejtbiológiai szintre nemesítette a bürokráciát.

Kérlelhetetlen intéznivalóink zord világában számlakivonatok, adónemek, tértivevények, kiadványok, áfa-visszaigénylések adathálójává töredezik a lélek. Agyunk a lényegtelenség fontosságában pörög, és mindezek értelmet hazudó keretrendszere a hivatalosság. Kezdetben nem így volt.

A hivatalosság néha oly messze merészkedik, hogy a humorra fogékony lelkekben már valós időben önmaga paródiája. Olykor egy-egy anyakönyvvezetői vagy rendészeti szöveghez már nem is kell hozzátenni, hogy jókedvünk legyen tőle. Feltéve ha nem mi vagyunk a célalanyok.

Távolban egy fehér bitorlás

A humor azért is okoz nevetést, mert a mű előadói magukra vállalják helyettünk a hülyék szerepét, és ettől beindul a rekeszizom. Máson nevetni pedig már könnyebb. Szórakozásra éhes létezésünkben széles tartományt követel magának az önirónia is, de a lényeg itt is ugyanaz: a humorista az áldozat, és benne kinevetjük magunkat.

Szóval akkor miért is jó nevetni? Miért ír felül lassan mindent például a stand up? A komédia egyidős a hazugsággal, az pedig egyidős velünk, és így, érett, agg korára komoly rangra emelkedett. Na de ezen belül is hol sűrűsödik legjobban a hazugság fekete lyuka?

Ott, ahol az érdek vérre megy, ahol hatalom van.

A mindenholi és mindenkori hatalom, a nagy konglomerátumok rendszere általában olyat tulajdonol, ami nem az övé. Legfőképpen az emberek lelkét. A nem is olyan távolban egy fehér bitorlás.

A forradalmak némileg humanizálták a hatalmakat, de ennek azért látványosabb eredményei vannak a kommunikációban, mint a mögöttes valóságban. Megjelent például a szóvivői szakma, és a tömegigény tengelyén a viccelődő politikusok is.

A szórakoztató hatalom azonban nem vicces, mert még rafináltabban juttatja érvényre érdekeit. Azért nem árt, ha tudunk rajta nevetni, persze nem feltétlenül azon, amin ő szeretné, hogy nevessünk.

A távlati kitekintés után pedig visszatérek elmélkedésem apropójához, a Szia, Életem! című igényes, kortárs vígjátékhoz.

Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy min tudunk nevetni. A Szia, Életem! szerethető, intelligens forrást ad ehhez. 

Pajor Tamás dalszerző, énekes, költő, producer, prédikátor



  • Hírek
  • Hírek