Pont egy ilyen vígjátékra volt szükségünk ebben a borús időben

2022.11.10. 19:35

Daniel Radcliffe a Harry Potter befejezése után minden követ megmozgatott azért, hogy végre ne a kis szemüveges túlélővel azonosítsa őt mindenki, amikor csak felbukkan valami új filmben vagy sorozatban. Bár az átállás nem volt könnyű, hiszen az Öld meg kedveseid című 2013-as film, melyben Allen Ginsberg költőóriást alakította, elég közepes lett... a most 33 éves angol színész végül mégiscsak rátalált az útjára.

A Roxfortból a kiutat Radcliffe-nek szemmel láthatóan a sötét humorú, polgárpukkasztó, egyenesen elmerottyant filmek jelentették.

Ebbe a kategóriába tartozott a Szarvak, melyben Daniel Radcliffe egy démoni szörnyeteggé vedlett át, hogy aztán 2016-ban, Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) című komédiában konkrétan egy beszélő hullaként térjen vissza a nagyvászonra. Emlegethetnénk még Az elveszett várost is, ahol a gyerekként felfedezett sztár remekül gonoszkodott, de őszintén szólva a Talpig fegyverbentől eltekintve a közelmúltban Radcliffe pontosan ezektől a vad szerepeitől kezdett el távolodni. A legnagyobb sajnálatunkra, egyébként.

weird al youtube screenshot
Fotó: Rotten Tomatoes Trailers / YouTube

Most ennek vége. Egy friss önéletrajzi produkcióban, a Roku Channelen november 4-én bemutatott Weird: The Al Yankovic Storyban prezentálta nekünk újfent a színész: még mindig az áll neki a legjobban, amikor a kamerák előtt önfeledten őrültködik. Úgy érezzük, Weird Al Yankovic rövid bemutatásra szorul, engedjék meg nekünk, hogy ezt gyorsan megejtsük, és megemlékezzünk a fickóról, aki a 80-as években volt iszonyú nagy sztár az amerikai zeneiparban. Öt Grammy-díjat kapott például, de a Billboard listáin is észrevétette magát, igaz utóbbi jó pár évtizedébe telt. Eredményeit azonban nem hétköznapi teljesítménnyel érte el Weird Al Yankovic, hiszen híres énekes és bandák, mint Michael Jackson, Madonna, vagy éppen a The Knack slágereinek szövegét írta át, humorral megfűszerezve. Vagy úgy is mondhatnánk, hogy parodizálta őket, az Irigy Hónaljmirigynél egy fokkal művészibb stílusban.

A történet nagyjából Ádámmal és Évával kezd, vagyis Al Yankovic gyerekkorát láthatjuk, ahogy a kissrác kénytelen szülei elől rejtegetni művészi beállítottságát, apja ugyanis legszívesebben elzavarná a gyárba fiát, mondván, majd ott megtudja, mi az a kemény munka. Aztán egy napon beállít hozzájuk egy házaló ügynök, a táskájában tangóharmonikával, Al pedig megérzi a muzsika hívó szavát.

A művészneve is utal rá, de ránézésre is kiderül, hogy Weird Al Yankovic egy fura csávó.

Bozontos haja, pornós bajsza és hatalmas napszemüvege van, hawaii mintás pólókban császkál mindenhova, és ha ehhez hozzáadjuk nem hétköznapi hangszerét, tényleg egy jelenségről beszélünk. Daniel Radcliffe élete teljesítményét nyújtja a főszerepben, tiszta erőből kisajtolja a maximumot Alből. A színésznek köszönhető, hogy amellett, hogy förtelmesen vicces figuráról van szó, néha-néha felsejlik az is, hogy a paródiazenéket gyártó Weird Alnek bizony hatalmas szíve is van titokban. Egy igazi álmodozóról van itt szó.

A Weird: The Al Yankovic Storyt nem csak a feketehumora miatt nem lehet önéletrajzi filmként komolyan venni. Hanem azért se, mert ahogy a zenész a popbizniszt anno parodizálta, úgy a Roku Channel újdonsága is hasonlóképp görbe tükröt mutat az olyan címeknek, mint a Rocketman, a Bohém rapszódia, vagy éppen az Elvis. Ez a film teli van olyan hatásvadász túlzásokkal, amiket ettől a zsánertől megszokhattunk: Al szülei a valóságban nem gyűlölködtek, mellszélességgel támogatták fiukat, de Madonnát se döngette meg Weird Al, és nyilvánvalóan Pablo Escobarral sem került összetűzésbe, a legvége, a nagy finálé meg úgy baromság, ahogy van.

Ettől függetlenül a totálisan fiktív részek is működnek a filmben egy ideig. Sőt, pont ezek miatt szakadunk annyira a röhögéstől a Weird: The Al Yankovic Storyn, miközben le-leállítjuk és hevesen guglizunk rá a tényekre. A mellékszerepekben Evan Rachel Wood a pop nagyasszonyaként zseniális, ahogy a DJ-menedzser, Alt felkaroló dr. Demento (Rainn Wilson) is próbálja lopni a show-t. Nincs könnyű dolguk, mert amikor Radliffe porondon van, egy pillanatra sem hagyja magát legyűrni. Nagy cameókból nincs hiány amúgy se, Lin-Manuel Miranda kórházi orvosként vendégszerepel, míg Conan O'Brien Andy Warholként, Jack Black pedig a nagypofájú Wolfman Jackként tűnik fel a színen.

Kicsit vérzik a szívünk, de valahogy pont az erre a filmre maximálisan jellemző, debil fárasztásból túl sok lesz. Kiégnek a humorreléink, és nagyon hálásak leszünk, hogy a játékidőt tekintve a Weird: The Al Yankovic Story nem éri el a 120 percet. Egy vígjátéktól ez a nagyjából másfél óra is tök oké, nem kell húzni, mint a rétestésztát.

Talán mondanunk sem kell, hogy az ehhez hasonló, totálisan elmerottyant vígjátékokkal manapság Dunát rekeszteni azt nem lehet. Régen voltak még olyan alkotások, mint a Superbad, a Szextúra, vagy éppen a Hot Rod, amik csúnyán kiégették az erre hajlamos nézőket. A Weird: The Al Yankovic Story ebből a szempontból hiánypótló. Óriási plusz, hogy még csak ismerni sem kell behatóan a főszereplőt, önmagában, kicsit inspiráló, de nagyon sokat hülyéskedő vígjátékként lehet élvezni a sztorit. Amin egyébként maga Al Yankovic is közreműködött íróként. Van egy sejtésünk, hogy az igazán elborult ötletek és momentumok neki köszönhetően kerültek bele ebbe a filmbe.

Ízelítőnek a végére mutatunk még egy feldolgozást Al Yankovictől, és akinek csak egy pillanatra mosolyra görbül a szája tőle, a filmnek is adjon egy esélyt. Mert a Radcliffe-féle verzió ezerszer ilyen agyament, felturbózott, eltúlzott. Minden hibája ellenére imádjuk, és kész.

8/10



  • Tippek
  • Bankszámla