Megtaláltuk a legbetegebb filmet a Netflixen

2022.11.30. 10:25
Charlie Kaufman egy igazi anomália Hollywoodban, a hozzá hasonló, szélsőséges művészeket nem igazán szokták felfedezni és elismerni még életükben.

Az írót azonban egy Oscarral és három BAFTA-díjjal is jutalmazták, ráadásul ezeket olyan elborult alkotásokért kapta, mint A John Malkovich-menet, amelyben a híres színész koponyája körül tehetünk utazást pár száz dollárért, az Adaptáció, benne a kettős szerepben brillírozó, válságban lévő forgatókönyvírót alakító Nicolas Cage-dzsel, de kötelezően megemlítendő az Egy makulátlan elme örök ragyogása is. Kaufman művei közül talán ez utóbbi a legismertebb idehaza, ebben Jim Carrey bújik egy Joel Barish nevű fickó bőrébe, aki éppen kitörölteti volt barátnője minden emlékét a fejéből. Vagyis inkább csak töröltetné, mert míg az orvosok dolgoznak az ügyön, ő tudat alatt felveszi a harcot ellenük.

Kaufman legutóbbi alkotását, a 2020 szeptemberében a Netflixen közzétett A befejezésen gondolkozom (Im Thinking of Ending Things) című drámát nemcsak íróként, hanem rendezőként is jegyezte. Egy dolog azonban nem változott: ismételten egy, a néző agyát megdolgoztató produkció lett a végeredmény. Ritka kincs, már abból a szempontból is, hogy manapság az ember már a moziba se tud úgy beülni, hogy egy-egy beszélgetős, lassabb jelenetnél mások ne villantsák az arcába a telefont. A 21. századi filmnézők egy bizonyos rétegének szemmel láthatóan csak az akció kell, a robbantás, lövöldözés, a huszonikszedik másodvonalas Bosszúálló, vagy éppen Henry Cavill tökéletes fogazata, amit akkor villant meg mosolyogva, amikor Superman kosztümjében több év kihagyás után visszatér egy annyira felejthető blockbusterben, hogy már a címére sem emlékszünk. (A Black Adamről van szó amúgy.)

Nos, A befejezésen gondolkozom végre egy olyan film, ami megköveteli a figyelmet. Ezúttal nem lehet ide-oda nézelődni, böngészgetni, esetleg főzőcskézni, vagy a telefonon trécselni közben, mert az ember nem kapja meg a teljes élményt.

Itt minden egyes mozzanat számít.

A történet főszereplője egy Fiatal Nő (Jessie Buckley), aki nemrég van együtt pasijával, Jake-kel (Jesse Plemons), így eléggé izgul amiatt, hogy közösen mennek látogatóba a fiú szüleihez. Az első fél órában az odaút áll a középpontban, ahogy a hóesésben végigszántanak ők ketten a kies úton a kocsijukkal, eközben verseket szavalnak, lamentálnak az élet nagy dolgain. Ez a szakasz az, amibe a legtöbb nézőnek valószínűleg bele fog törni a bicskája, a filozofálgatásba, a csendes elmélyülésbe, a visszafogott színészi játékokba, amiket Buckley és Plemons részéről láthatunk. Kaufman máris az elején jó adag türelmet követel meg tőlünk. Érdemes azonban bízni az alkotóban, mert nem sokkal ezután jócskán megjutalmaz minket a kitartásunkért.

Egészen pontosan egy frenetikus, beteg, felkavaró családi vacsorával, ahol bár lassan csoszog le a lépcsősoron az Anya (Toni Collette) és az Apa (David Thewlis), hogy köszöntsék fiukat és új barátnőjét, nekifutásból úgy felmossák velünk a padlót az öregek, mint annak a rendje. Legfőképp Toni Collette az, aki hátborzongató a szerepében (azok az idegesen hahotázó nevetések, Jézusom), de a Harry Potterben is látott Thewlis nagyszerűen játszik a színésznő keze alá. A bizarr körítéssel, látszólagos időugrásokkal pedig alaposan megcsavarja a dolgokat Kaufman, fejvakarásra késztetve minket, hogy itt ugyan mi a fene folyik valójában?

Főleg, hogy a háttérben behoz még a direktor egy látszólag a családtól különálló sztorit, benne egy magányos és végtelenül szomorú, öreg Karbantartóval (Guy Boyd), hogy aztán a szálakat úgy fűzze egybe, hogy az ember szíve megszakad rajta.

Félreértés ne essék, A befejezésen gondolkozom kiindulópontja egyszerűnek tűnik a Fiatal Nővel, aki épp azon agyal, hogy véget vet sehova sem tartó párkapcsolatának, de a második fele, a lezárás és a végén a nagy tanulság nagyon is komplexek. Elképzelhető, hogy sokan külföldi videókból néznek majd utána, konkrétabb válaszok és magyarázat után kutakodva, pedig némi agytornát követően viszonylag könnyen összerakható ez az erősen lehangoló puzzle. Szóval hadd dolgozzanak azok a tekervények.

Az elmúlt években a magányról, a depresszióról, a megbánásról, az elszalasztott lehetőségekről egy film se beszélt annyira meghökkentően, mint A befejezésen gondolkozom. Szerintünk a Netflix egyik, ha nem a legalulértékeltebb filmjéről van szó, ami valószínűleg azért, mert egy gondolkoztató, csendes dráma – némi misztikusnak szánt körítéssel… egyszerűen elveszett a streamingszolgáltató középgagyi akciókalandjai, lapos sci-fijei és vázlatosan összerakott karácsonyi filmjei között.

A befejezésen gondolkozom egy erősen megosztó film.

Egyesek szerint minden idők egyik legjobbja, míg mások siratják a rá kidobott két órájukat. Mi arra figyelmeztetünk mindenkit, hogy tessék nyitott hozzáállással leülni elé, a telefont kis időre letenni, és elmélyülni abban, amit a készítő mondani akar.

Értékes, kijegyzetelhető gondolatokból nincs hiány ebben a Netflix-filmben, amit a bizarr, elsőre élvezhetetlen, másodszorra már katartikus táncolós jelenet és a nagy beszéd sem tudtak elrontani. Kaufmannak a finisnél már tényleg elgurult a gyógyszere, és bár rezgett a léc, így is feltette az i-re a végén a pontot. Bravúr.

8/10

A befejezésen gondolkozom magyar felirattal érhető el a Netflixen.



  • Hírek
  • Hírek