Életem végéig forgatnék horrorfilmeket, csak ne kelljen megnéznem őket

Nem kérdés, hogy Demián Bichir napjaink egyik, ha nem a legismertebb mexikói–amerikai színésze. Az 59 éves sztár hazájában színházi színészként járta végig a ranglétrát, játszott Shakespeare- és Dosztojevszkij-darabokban, hogy aztán az Egyesült Államok és Hollywood felé vegye az irányt. Bár az elmúlt években olyan mozis nagyágyúkkal dolgozott együtt, mint Quentin Tarantino és Ridley Scott, sokak számára lehet ismerős Demian Bichir a tévéből, a 2013-as A hídból, amely a Broen című svéd–dán bűnügyi krimi amerikai feldolgozása volt.

Bichir saját bevallása szerint a horrornézésnél jobban csak a remake-eket utálja, mégis szerepet vállalt az Engedj be! című, 2022-ben bemutatott, tízrészes sorozatban, amely hazánkban teljes egészében a SkyShowtime-on elérhető. Ebben a színész egy olyan apukát alakít, akit különös kihívás elé állított az élet: 12 éves kislánya ugyanis egy vérszívó vámpír. Az Engedj be! egy svéd író, John Ajvide Lindqvist agyából pattant ki, majd 2008-ban kultfilm készült belőle, melyet később Chloe Grace Moretz főszereplésével az amerikai moziipar is adaptált. A Showtime által gyártott széria tehát nem az első feldolgozása a kultklasszikusnak, de kétségkívül a legmodernebb, amelynek főszereplőjét Amszterdamban, élőben faggattuk.

Exkluzív interjúnkban Demián Bichir többek között mesél

• a horrorfilmekhez fűződő iszonyáról,
• hogy megrázónak tartja-e egy gyerekvámpír látványát az Engedj be!-sorozatban,
• hogy az Oscar-jelölés miképp változtatta meg az életét,
• és hogy miért tart minden gyerekszínészt zseninek.

Több ismert horrorfilmben felbukkant az elmúlt években, mint mondjuk Az apácában és az Alien: Covenantban. Nézőként milyen a viszonya a horrorral?

Nem rajongok érte, nem vagyok egy nagy horrorfogyasztó. Forgatni szívesen forgatnék életem végéig horrorfilmeket, csak ne kelljen megnéznem őket. Egyszerűen képtelen vagyok élvezni, hogy egymás után jönnek a jumpscare-ek, a vérnyomásom meg az egekben. Fizetni pláne nem vagyok hajlandó a mozijegyért, hogy a pénzemért cserébe a frászt hozzák rám.

Az Engedj be! filmes feldolgozásait azért megnézte?

Csak az eredeti svéd filmet láttam, az amerikai feldolgozást nem. Mielőtt szerepet kaptam a Showtime sorozatában, ennek az egy horrornak – saját magamat is meglepve – már évek óta a rajongója voltam, így pláne lenyűgözött, hogy egy alig két órában elmesélt történetet Andrew Hinderaker [az Engedj be! showrunnere – a szerk.] milyen jó érzékkel adaptál tíz órába. Az alaposabb kidolgozásnak köszönhetően lett az Engedj be!-sorozat világa még a 2009-es filmhez képest is komplexebb, vonzóbb, izgalmasabb, sőt... szexibb!

Az Engedj be! egy ijesztő skandináv dráma volt. Ehhez képest a tévésorozat Amerikába, New Yorkba helyezi át a főszereplőket. Mit gondol, sikerült megőrizniük azt a sötét hangvételt, ami miatt John Ajvide Lindqvist regényének első filmes feldolgozását annyira imádta a közönség?

New York hangulata télen, az esti órákban kiválóan idézi meg Svédországot. Egy rendkívül karakteres városról beszélünk, ami szinte olyan, mintha élő, lélegző karakter lenne. Tudatos döntés volt, hogy rengeteget forgattunk sötétben, esőben, hóban, ezek a húzások hozzájárultak, hogy hangulatban közel maradjunk az eredeti Engedj be! stílusához.

Az Engedj be! cselekménye egy kislány körül forog, aki történetesen vámpír. Milyen volt az Eleanort alakító Madison Taylor Baezzel a közös munka?

A gyerekszínészek mindig hatalmas tehetségek. Felnőttként is nehéz néha, hogy az ember úgymond elvigye a hátán a show-t, 10-12 évesen meg pláne. Amikor egy ennyire nehezen emészthető drámáról van szó, mint az Engedj be!, úgy vélem, hogy a felnőtteknek különösképp nagy felelősség, hogy ne legyen semmilyen rossz hatása a fiatalabb színészekre a sorozatnak. Nemcsak Madison, hanem az ő jóbarátját, a társai által szekált és kirekesztett Isaiah-t játszó Ian Foreman is bámulatos volt. Soha nem volt egyikük miatt se csúszás vagy bármiféle fennakadás, a legnehezebb jelenetekben is ügyesen teljesítettek mindketten. Vérprofiként viselkedtek, azt kell mondjam.

Mit gondol, sokkoló nézőként egy gyerekvámpírt látni a képernyőn?

Nem, egyáltalán nem! Sőt, ez volt az egyik oka, hogy az eredeti sztori annyira felkapott lett. Nem lát az ember túl gyakran gyerekvámpírokat. Főleg ilyen tálalásban nem, amikor a horror mellett egy apa–lánya kapcsolat is kibontakozik a szemünk előtt. Az Engedj be!-tévésorozatban ezt különösen kihangsúlyozzuk, hogy vér szerinti kapcsolat van a főszereplők közül, míg a svéd filmben anno homályban hagyták a kérdést.

Amikor a bevándorlás kérdése előkerül, ott is sűrűn látunk apafigurákat, akik sáron, árkon-bokron keresztül cipelik a nyakukban a gyereküket, és képesek akár belehalni abba, hogy megpróbáljanak jobb életet biztosítani a családjuknak. Ezért is rezonál velem annyira Mark karaktere, aki apja és anyja egyszerre Eleanornak.

Hogyan emlékszik vissza A híd amerikai változatára?

Mindig nagyon örülök, amikor megemlíti valaki azt a sorozatot, mert egy, a szívemnek nagyon kedves élmény volt. Imádtam, és nagyon csalódott voltam, amikor két évad után elkaszálták. Az Egyesült Államok és Mexikó közötti kapcsolatról nem esik annyi szó, mint azt szeretném. Főleg annyira bátor, egyenes hangnemben, mint ahogy A híd is foglalkozott vele. Lehet, hogy pár évtized múlva csak a jövő archeológusai számára lesz érdekes, de a belerakott munkánk nem vész el. A film- és sorozatgyártás szépsége, hogy amit megcsinálunk, fennmarad, mindig elérhető lesz a kíváncsi szemeknek, és ez személy szerint engem megnyugtat.

A kertész című 2011-es filmjéért Oscar-jelölést kapott. Ezt az elismerést hogyan élte meg?

Természetesen megtisztelő, de ugyanakkor bizarr is, hogy mindössze öt név van azon a listán, akik közül kiválasztják az év legjobb alakítását. Pedig rengeteg kiváló színész van világszerte, rajtuk kívül is. Szerencsésnek érzem magam, hogy Argentínában, Bolíviában, Kolumbiában, Mexikóban és számos országban dolgoztam, és fenomenális arcokba ütköztem. Az ő nevüket viszont senki nem tudja, és mivel olyanokról van szó, akiknek nincs közük Hollywoodhoz, Oscar-jelölésre se számíthatnak, soha az életben.

Észrevette valaha, hogy másképp kezelik az Oscar-jelölése miatt?

Foglalás nélkül is könnyen kapok asztalt a kedvenc éttermemben, ha meghallják a nevemet. Komolyra fordítva a szót, nyilvánvalóan hoz ismertséget és egy csomó lehetőséget arra, hogy dolgozhassak. Manapság olyan korban élünk, amikor már az kiváltságnak számít, hogy az ember azért kapja a fizetését, amit imád csinálni. Esetemben ez a színészkedés, amit ráadásul nem is az anyanyelvemen, hanem angolul űzök főképp, ami különösen nagy szám.

Az Engedj be! (Let the Right One In) szinkronnal és magyar felirattal elérhető a SkyShowtime-on.