Advertisement

Megtépázta a lelkünket ez az új háborús film

2024.04.21. 21:04

Ha van napjaink szórakoztatóiparában ember, akinek a fantáziájával nehéz versenyezni, az Alex Garland. Az 54 éves író-rendező bár megválogatja a projektjeit, akármikor a készítői székbe ül, abból olyan film vagy sorozat kerekedik ki, amire érdemes odafigyelni. Ilyen volt az űrhorrorba hajló Sunshine és az Annihilation, vagy éppen a 2012-es Dredd, amelyért még azok is rajongtak, akiknek már akkoriban herótjuk volt a szuperhősöktől, és a két évvel később bemutatott Ex Machina sem volt kutya, ez utóbbi egy mély filozófiával és morális kérdésekkel megtömött hard sci-fi volt, a mindig remekelő Alicia Vikanderrel a főszerepben. Garland suttyomban hozott nekünk a Devs című sorozat személyében is egy olyan remekművet, ami hiába tornáztatja az agytekervényeket, senki sem beszél róla, és bár a direktor a Men című felkavaró horrorfilmjével picit mellényúlt, még így is nagyon reménykedni lehetett benne, hogy az A24 berkeiből érkező Polgárháború odaver majd.

És jó hírünk van, az április 18-án bemutatott Polgárháború odaver. Sőt, feltörli az emberrel a padlót, és olyan maradandó élményt ad, amire manapság már nem számítunk a háborús filmektől, mert úgy elsatnyult és fájóan alulreprezentálttá vált a műfaj, modern körítésben meg főleg.

A Polgárháború valamikor a nem túl távoli jövőben játszódik, egy felszabdalt Egyesült Államokban, ahol a diktátorként viselkedő elnök (Nick Offerman) hiába próbálta vasmarokkal fenntartani a békét, nem sikerült neki. Az USA-ban kitört a káosz, a polgárháború, és a lázadó civilek és a különböző militarista csoportosulások mindent elkövetnek, hogy véget vessenek az elnök rémuralmának. Ebbe, a feszültségtől szétpattanó helyzetbe dob bele minket a film, a Polgárháború nagy ötlete azonban, hogy nem katonák,

hanem fotósok és újságírók szemszögéből követjük végig az erőszakos hadszíntéri eseményeket, szerte az USA-ban.

A film főszereplője, Lee Smith (Kirsten Dunst) sem puskát, hanem fényképezőt szorít végig a kezei között, ahogy azon igyekszik, hogy dokumentálja a polgárháborúban zajló vérontást, az emberi kegyetlenséget anélkül, hogy ítélkezne vagy beleavatkozna. A Polgárháborúnak mint filmnek is az a hitvallása, mint főhősének, nem mond ítéletet egyik fél felett sem, nem bontja ki a politikai szálakat, a konfliktus fő okait, az előzményeit sem bővebben. Csak dokumentál, és nagyon jól is teszi, eszméletlenül különlegessé téve a végeredményt. Kirsten Dunst karaktere egy némiképp megfáradt, cinikus nő, akit Alex Garland rögtön az elején csak képekkel, pár rövid flashback segítségével humanizál, bemutatva, milyen horrort kellett eddig átélnie. Innentől pedig a legvégéig folyamatosan a torkunkban dobog a szívünk, mert ennek a kegyetlen filmnek még csak a bevezető szakaszában történik meg a dolog.

Lee mellett a másik főszereplője a Polgárháborúnak a Reuters újságíróját, Joelt alakító Wagner Moura, akit a tisztelt olvasó a Narcos Pablo Escobarjaként ismerhet, és itt egy olyan fickó bőrébe bújik a színész, aki csak temérdek alkohollal és láncdohányozva, na meg nyugtatókkal képes megőrizni a józan eszét annyira, hogy írni tudjon. Ők ketten azok, akik a megtépázott Amerikában útnak indulnak, hogy interjút készítsenek az elnökkel, lehetőleg még az előtt, hogy a szakadárok kézre kerítenék és megölnék az ország vezetőjét. Szóval a Polgárháború tulajdonképpen egy disztópikus road movie, egy olyan helyszínen, ami kísértetiesen emlékeztet a Walking Dead posztapokaliptikus látványvilágára. Persze Alex Garland inkább az általa írt, 28 nappal később című zombifilm látványvilágából merítkezik – lényeg a lényeg, hogy a tájkép minden képkockája hátborzongató, és világvége-hangulatot áraszt magából.

Lee-hez és Joelhez csatlakozik még a The New York Times veteránja, Sammy (Stephen McKinley Henderson), afféle bölcs nagyöregként, és lelkes újoncként Jessie (Cailee Spaeny), akinek a példaképe Kirsten Dunst figurája, hiszen a fiatal lányka hasonlóképpen befutott fotós akar lenni. Csakhogy a rutin és a tapasztalat hiányzik belőle. Ugyan mi sülhetne el rosszul?

A Polgárháború az a film, amiben minden szituáció rosszul sül el, de ez tartja folyamatosan mozgásban a cselekményt, és ennek köszönhető, hogy egy perce sem unalmas Alex Garland alkotásának. Legyen szó puskával hadonászó falusiakról, egy magányos mesterlövészről, aki mindenkit lepuffant, aki a szeme elé kerül, rasszista militaristáról (Jesse Plemons nézőrémisztő alakításában), ezeknek a sajtómunkásoknak egy perc nyugtuk sincsen. Amellett, hogy a Polgárháború folyamatosan pörög, zseniálisan ejti egyre extrémebb körülmények közé a karaktereket, akik megjárják a frontvonalat, és még a Fehér Házba is bemerészkednek. Velük tartunk persze mi is, mert Garlandnak összejön a bravúr, hogy ott érezzük magunkat a polgárháború poklában.

A hangdizájnja ennek a filmnek valami fenomenális, minden puskalövésnek ereje van, sokkol, mintha egy lőtéren mi magunk lőnénk. Néha pedig olyan váratlanul dördülnek el ezek a lövések, hogy összerezzenünk tőlük. Már csak e miatt az aspektusa és húzása miatt díjakra számíthat a Polgárháború, ritkán borzongat csak a hangjával ennyire egy ilyen háborús dráma. Adjuk hozzá, hogy a fényképezés is művészies, remek beállításokkal, elképesztő igényességgel, és az a tény, hogy mindössze 50 millióba került az egész tokkal-vonóval, újabb bravúr Alex Garlandéktől. A zenék jól illeszkednek a látottakhoz, kellően keménykedő dallamok csendülnek fel, és aláhúzzák a kegyetlen, reménytelen hangulatot.

Mivel A24-filmről van szó, és az A24 mindig valami különleges üzenetet is beleszuszakol a produkcióiba, a Polgárháború esetében is felmerülhet a kérdés, hogy ugyan ebben az esetben mi az. Nos, bár a felszínen tényleg egy háborús drámáról, thrillerről, road movie-ról van szó, végeredményben mégiscsak egy szerelmes levél ez az újságíráshoz, a riporteri munkához, emlékeztető, hogy legyen bármilyen horrorisztikus a világ, valakinek dokumentálnia kell azt: le kell fotóznia, meg kell írnia. És mindezt ilyen esetekben csak a legnagyobb őrültek teszik meg, akik szerelmesek a hivatásukba.

Kirsten Dunst hatalmas revelációja a filmnek, brillírozik egy ilyen megtört szerepben. Eszünkbe sem jut, hogy ő volt anno Pókember barátnője, komoly drámai színésszé nőtte ki magát 41 éves korára ő is. Karrierje egyik legjobbját, ha nem a legjobbját hozza a Polgárháborúban, és gyomorba vágó, ahogy a pályakezdő fotóst játszó Cailee Spaeny-féle Jessie-t okítja. Nemcsak arra, hogy mi a feladata a polgárháború kellős közepén fotósként, hanem arra is, fiatal naiv sajtósként hogy lehet képes majd rá, hogy túlélje a fegyveres összecsapásokat. Mert bár a fotósokon és újságírókon a hangsúly, mint a már említett Wagner Mourán, aki újfent emlékeztet minket, hogy milyen jó színész, itt – ahogy fentebb említettük – megy az öldöklés rendesen, tankokkal, puskákkal, rakétákkal, minden, ami kell. A halál ebben a filmben minden sarkon ott lopakodik, és bármikor bárkit magával ragadhat.

Távolabb nem is állhatna a Polgárháború egy agyatlan akciófilmtől.

Itt a párbeszédek ügyesek, stílusosak és frappánsak, van mondanivaló, és az író részéről van üzenet. De hát Alex Garlandről van szó, aki lehet, hogy kiszeretett a filmrendezésből, de még így is fölé tud emelkedni az átlag politikai indíttatású háborús filmeknek. Úgy, hogy igazából direktben nem is szól egy szót sem az aktuálpolitikáról.

Pont ennek köszönhető, hogy a Polgárháború mindenki számára élvezetes lehet, egy univerzális háborúellenes film ez, amiből előbb vagy utóbb egészen biztos, hogy kultuszfilm lesz. És megérdemli, mert ritkán mondunk ilyet, de tökéletes. Megkerülhetetlen. Kötelező néznivaló kategória.

10/10

A Polgárháború jelenleg is látható a magyar mozikban.

Aranyköpések

Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben

MEGVESZEM
Frontvonal

Átfogó elemzések, világátalakító kérdések és jövőképek egy kötetben.

MEGVESZEM