Tanítani kellene, hogyan cseszték el ezt a horrorfilmet

2025.01.21. 21:04

A farkasemberek története unásig játszott alapötlet, mégis a nemezisüknek számító vámpírokhoz képest még így is jócskán hátrányban vannak a bundás szörnyek. Ez a hátrány azonban nemcsak a filmek számán, hanem azok minőségén, büdzséjén, az irántuk való érdeklődésen és popkulturális súlyukon is meglátszik. A legújabb, címében sokadik Farkasember is kicsit ebbe a „futottak még” kategóriába tartozik, ami óriási csalódás, tekintve hogy a megközelítés jó volt, az első fél óra alapján pedig bőven akadt potenciál az alkotásban.

Már az is a film sikere ellen dolgozik, hogy amikor beírja valaki a netes keresőbe, hogy „farkasember”, lendületből három művet dob fel a világháló, amiből egy klasszikus, egy sztárparádé, egy pedig most jött ki a mozikban. Az eredeti, 1941-es igazi kultfilmnek számít, valódi gótikus horror, annak minden korabeli velejárójával. A 2010-es az eredeti sztorit megtartva némileg átírt változatban jelent meg, kicsit egy B kategóriás Az Álmosvölgy legendájának formáját öltve. Persze ezt kevesebb poénnal, több pszichológiai tényezővel és egy-egy igazán jó színészi pillanattal tarkítva kapjuk olyan legendáktól, mint Anthony Hopkins, Hugo Weaving, Emily Blunt, vagy a főszerepet játszó Benicio Del Toro.

A mostani változat – ami a Universal Pictures és a Blumhouse égisze alatt került a mozikba – történetében már frissebb, a karakterek eltérnek, akár a megközelítés is, viszont a végkifejlet némi párhuzammal szolgál a korábbi alkotásokhoz képest. A film kezdete rögtön elővetíti a végeredményt (pláne ha az ember megnézte a trailert), ennek ellenére mégis lendületesen indul. Azonban ezt a lendületet lépésről lépésre fojtja meg sok-sok apróság, amelyek előbb a horrorjelleget irtják ki, majd a pszichológiai drámának veszik élét. Ez egészen addig fajul, amíg a film egyfajta tanmesévé nem válik arról, miként lehet fokozatosan feltölteni hibákkal, végül pedig teljesen elveszteni egy olyan filmet, amelyiknek minden esélye megvolt arra, hogy intenzív, izgalmas és (ha történetében nem is, de) megközelítésében rendhagyó farkasemberes sztori legyen.

Kis család az erdő mélyén

A történet alapja klisé némi fűszerrel. A fiatal Blake Lovell apjával kettesben él az oregoni erdőségben, ahol a zord természeti viszonyokhoz szokva igyekeznek túlélni. A fiatal Blake hamar megtapasztalja a vadászat és a különféle túlélési praktikák alapjait, de tart édesapjától, így felnőve elhagyja a családi farmot. San Franciscóban kezd új életet, ahol megházasodik és születik egy lánya. Egy idő után mégis visszatérni kényszerül az atyai birtokra, és úgy dönt, elviszi magával feleségét és gyermekét is. 

Eleinte kezdi összehozni a családot a közös idő, de a boldog óráknak hamar vége szakad, amikor egy vadállatszerű lény ered a nyomukba. Egy alkalommal ez a szörny megsebzi Blake-et, aki lépésről lépésre kezdi elveszíteni emberi mivoltát, miközben családja reménytelenül küzd a szeretett apáért és férjért, harcolva a túlélésért az őket üldöző szörny árnyékában.

Magában semmi extra vagy egyedi sincs a sztoriban, kivéve két dolgot. A legtöbb farkasemberfilmmel ellentétben itt a történet zöme 24 óra leforgása alatt történik, ami már önmagában ránt egy keveset az átváltozási metodikán, továbbá ennek a bemutatása is egészen egyedi. Sok film próbálja láttatni a farkassá váló férfi szemszögéből a dolgokat, de most nem egy gyors bekattanást, hanem egy lépésről lépésre történő leépülést nézünk végig,

amiben komoly pszichológiai próbát kell kiálljon a család mindhárom tagja.

Ebből kiindulva akár még egy igazán érdekes, érzelmileg súlyos és intenzív film is születhetett volna, de sajnos nem ez történt. A kiszámíthatatlanságra való törekvést – ami apróbb rendezői és írási húzásokon, eltolt jump scare pillanatokon, vagy szándékosan a várttal ellentétesen bemutatott eseményszálakon látszik igazán – elveszi, hogy a végkifejletet nagyjából a trailer alapján kitalálja a néző.

Ilyen horror, olyan horror, semmi horror

A pszichológiaihorror-jelleget néhol a színészi játék, másutt a menekülési jelenetek vagy misztikusnak szánt elemek gyengítik, egy túlélési horrorhoz pedig túlságosan vontatott a cselekmény. A testhorrorjelleg – bár remek párost alkothatna a pszichológiai horrorral – leginkább csak a film ellen dolgozik, ráadásul nem elég visszataszító ahhoz, hogy ebből az alkotás bármit is nyerjen.

Ami igazán érdekes, hogy az átváltozás előrehaladott szakaszaiban sem feltétlen jut eszünkbe, hogy Blake bántaná a családját. A film második felére olyannyira jól belénk sulykolja az alkotás, hogy az apa meg akarja védeni szeretteit, hogy tényleg elhisszük, és meg sem kérdőjelezzük eltökéltségét. Pedig az is lehetett volna egy út, hogy a film szándékosan vezesse félre a nézőt, és ezzel okozzon meglepetést, de nem így lett. A koncepció inkább egy biológiai átalakulást mutat be, és

a farkasemberlétet egy fertőző betegség eredményeként kezeli, ami szintén izgalmas forma lehetett volna, de csak felszínesen sikerült bemutatni.

Mindez azért rossz, mert maga a látványvilág szép, a forgatási helyszín egyenesen gyönyörű, az atmoszféra immerzív. Az operatőri (Stefan Duscio) és rendezői (Leigh Whannell) munka nem kiemelkedő vagy korszakalkotó – egy-egy animáció pedig inkább a rossz értelmében ijesztő –, de vannak szép ötletek, amelyek időről időre reményt adnak a nézőnek, hogy nem érdemes temetni a filmet, még feltámadhat hamvaiból.

Leépülés

Mindezt tovább erősíti Benjamin Wallfish zenéje, amely szintén ízlésesen hozzátesz az atmoszférához, miközben a színészi játékokban is vannak remek pillanatok. Christopher Abbott remekül hozza az apa fokozatos leépülésének különböző szintjeit, miközben a film elején a hétköznapi élethelyzetekben is olyan természetességgel mozog, mintha tényleg csak őt kapnánk el egy-egy pillanatra saját lányával és feleségével.

Pszichológiai szempontból jól megírt karakterekről beszélünk, de nem egyszerű őket játszani, amire Julia Garner a legjobb példa, aki Blake feleségét, Charlotte Lovellt alakítja. Nála tetten érhető a tökéletes, intenzív, hiteles pillanatoktól, a teljes karaktervesztésig minden, de Christopher Abbott-tal remekül működnek együtt a vásznon. Ugyanez igaz a lányukat, Gingert alakító Matilda Firthre, aki eleinte érzelmes és szép párost alkot az apját játszó Abbott-tal, de játéka a film második felére szétesik. 

Ennek a dinamikai jellegnek talán az lehet az egyik oka, hogy Christopher Abbott igazán finom és profi mimikával és színészi eszközökkel tud érzéseket átadni, de onnantól, hogy egyre több maszkírozáson esik át (a film ebben inkább az 1941-es eredetire hajaz), ez a játék lassacskán megszűnik.

Ez a váltás azonban elsősorban nem az ő karakterén érződik (hisz ez is egy lépcsőfok lehet az elállatiasodásban), hanem partnerein. 

Összességében nézve hatalmas csalódás a Farkasember című film, hiszen az első 30-40 perc még biztató, de a mintegy 100 perces alkotás második fele fokozatosan veszíti el a nézőt, holott a színészgárda és az alapötlet igazán jó, volt benne sok lehetőség, de az a temérdek apróság, amelyek sok kis gödröt képeztek a film előtt, lassacskán kisiklatták a művet, és egy kultikus horror helyett egy kevésbé vaskos pszichológiai drámát kapunk.

Ez nem vesz el a művészek és alkotók egyéni teljesítményeiből, de összértékben sajnos a Farkasember messze van az ikonikus film kategóriájától. A zsáner szerelmeseinek egy megtekintést megér, mert igyekszik új perspektívát beemelni a szörnyvilágba, de valószínűleg nem 2025 sikersztorijáról beszélünk.

5/10