Így néz ki Jude Law Vlagyimir Putyinként az orosz elnökről szóló filmbenSós Bálint Dániel Minden Rendben című filmjét 2025. február 14-én, telt ház előtt mutatták be a 75. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ráadásul a kiemelkedő, 21:30-as idősávban. A másfél órás alkotást a magyar és külföldi kritikusok is méltatták. A film magyarországi sajtóvetítését március 11-én tartották, a közönség pedig március 20-tól láthatja az alkotást a hazai mozikban.
Mit tenne, ha gyermeke súlyos balesetet okozna, és ön lenne az egyetlen szemtanú? A Minden Rendben film tragédia egy nemrég megözvegyült apáról, Sándorról (Hajdu Szabolcs), aki súlyos morális dilemmába keveredik. Döntenie kell, hogy vállalja-e az igazság terhét és Dénes (Sáfrány Ágoston) életét romokba döntő következményeket, vagy hazudja-e el a tettet, ami a fiú lelkivilágát torzítja el egy életre. Apai ösztönei utóbbiba hajszolják bele.
Sanyi és Klári (Háy Anna) egy párt alkot, de mindkettőjüknek van gyermeke az előző kapcsolatából. Sanyinak két fia, Klárinak egy lánya. Egy mozaikcsalád születésének lehetünk szemtanúi, ám az idill hamar véget ér, amikor a fiatalabb, dühproblémákkal küzdő fiú súlyos balesetet okoz, a kislány pedig élet-halál között lebeg.
Végre egy film, amelyben nemcsak a tettest (és a hibást), hanem az áldozatot is az utolsó pillanatig keressük. A rendező folyamatosan váltogatja, hogy kinek a szemszögéből mutatja be a tragédiát – meg úgy en bloc a történéseket –, ezáltal pedig kérdőjeleket, bizonytalanságot és frusztrációt hagy a karakterekben és a nézőkben egyaránt.
A film mozgatórugóját adó balesetet nézőként sem látjuk tisztán, hiszen a jelenet gyors, kaotikus és messziről fotózott.
Sodródunk az árral, sodródunk a karakterekkel, akik felváltva kerülnek elénk ebben a feszült pillanatban, és nem tudjuk, kire nézzünk, mit gondoljunk, csak azt, hogy valami nem stimmel…
A jelenet aztán nagyjából két perc után lelassul, kicsit tisztul a köd, és kiderül, hogy a tragédiát Dénes okozta, az apa legalábbis így „tálalja” a helyzetet. Ezt csak a nézők tudják, és ők is csak az apa és fia közötti gyors szóváltás miatt, a férfi ugyanis a többi szereplő előtt balesetnek állítja be az egészet, mintha a fia mit sem tehetne az esetről.
Sós Bálint Dániel eléri, hogy úgy érezzünk empátiát a tragédia valódi okát elhallgató apa és fiú iránt, hogy közben a balesetet szenvedő kislányt és lelkileg összetört anyját szinte el is felejtjük, és önkéntelenül is a háttérbe szorítjuk őket. A rendező mintha csavart volna egyet a sztereotip megközelítésen, és a rossz ember iránt tett volna minket érzékennyé és törődővé.
Igaz, ahogy halad előre a történet, és megismerjük a szereplők lelkivilágát, rájövünk, ebben a filmben valójában nincsenek jó- vagy rosszfiúk, és talán bűnösök sem, kizárólag áldozatok. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a személyes traumája és tragédiája, na meg az őrjítő bűntudata.
A film erős morális kérdéseket vet fel, és az első perctől az utolsóig gondolkodásra kényszerít. Bár a film leírása úgy szól, hogy az apa morális dilemmába keveredik, igazából kiskamasz fia, Dénes az, akire igaz ez az állítás. Az apa ugyanis azonnal tudja, melyik oldalt választja, döntése mellett pedig végig kitart.
És talán emiatt lehet kijelenteni, hogy a film főhőse valójában Sanyi, nem pedig Dénes.
Mert bár hiába a gyerek az, aki meginog, az ő belső vívódásáról vajmi kevés derül ki – apjáéról viszont annál több. Pedig ő az, aki látszólag tudja, mit akar. Amikor pedig meghiúsul a terve, és kiderül az igazság, a rendező csavar egyet a sztorin, és még véletlenül sem az történik, amire előzetesen számítanánk.
A mellékszereplők – a nyomozókat alakító Szamosi Zsófia és Sodró Eliza, valamint Sanyi egyik barátját alakító Friedenthal Zoltán – nem sokat ad hozzá a történethez, legfeljebb annyit, hogy még inkább elbizonytalanítják az eleve bizonytalan apát és fiát.
Az apa-fiú kapcsolat bemutatása kiemelt szerepet kap a filmben, és a generációs traumák érzékeltetése is tökéletesen működik mindkét szereplő esetében. Azt is érdekes megfigyelni, hogyan viselkedik Sanyi az idősebb, és hogyan a fiatalabb gyermekével. A toxikus maszkulinitás témaköre végigvonul a filmen, ami bár mindkét főhősre jellemző, egyiküket sem viszi előbbre az életben, sőt.
A film végig fekete-fehér, ám ez a megoldás néhol annyira sötét képi világot eredményez, hogy az ember legszívesebben rákönyökölne a fényerő gombra – kár, hogy egy moziban erre nincs lehetőség. A képek hol zavarosak, hol túlságosan élesek és sterilek, mintha ezzel is egyfajta bizonytalanságot sugallnának.
A brutalista hatás szinte végig érezhető a filmben: Budapest épületein kívül a belső jelenetekben is érezhető.
Az egyszerű, mégis szigorú és monumentális formák hihetetlen minimalizmussal párosulnak vizuális téren. A puritán, érzelemmentes formavilág mintha ráragadna a szereplőkre is, akiknek az egymáshoz való kapcsolata legalább olyan rideg, mint a környezet, amiben mozognak.
A hanghatások is hasonlóan erőszakosak és élesek. Hirtelen sikolyokból, ordításokból, dörömbölésekből, kifakadásokból és káromkodásokból nincs hiány. A párbeszédek, bár legtöbbször valóságosak és hitelesek, néhol kicsit bénán hatnak az adott környezetben, ám sosem lépik át azt a határt, hogy kínosan csengenének.
A film alapvetően életszerűen mutat be egy tragédiát, bár ebben nem lehetünk teljesen biztosak, hiszen ahogy a karakterek, úgy valószínűleg mi sem tudnánk, mi a helyes és reális megoldás, ha hasonló helyzetben találnánk magunkat. A Minden rendben – ahogy a címe is utal rá – azonban pozitív kicsengéssel zárul, talán egy kicsit túlságosan is pozitívval. Nincs hatalmas lezárás, nincs nagy tanulság, inkább csak sejtetés és egy tökéletes végszó.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon