Testileg-lelkileg felőrölt minket az HBO zombisorozata, mire a végére értünk

Az elmúlt években jó pár elmélkedést lehetett olvasni arról, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy egy videójátékból épkézláb adaptáció készüljön? Láttuk, hogy megugrották ezt a meglepően magasra rakott lécet olyan sorozatok, mint a Fallout és jelen cikk tárgya, a Last of Us. Ugyanakkor kaptunk bődületesen rossz, már-már értékelhetetlen adaptációkat: ilyen volt az Egy Minecraft film, a Borderlands és a Resident Evil. A válasz az első mondatban feltett kérdésre egyébként nem annyira nehéz, mint sokan gondolnák. Tessék az írószobába olyan írókat ültetni, akik vettek már a kezükbe kontrollert, tudják, ismerik az alapanyagot, és képesek a játék hangulatát úgy papírra, majd képernyőre ültetni, hogy a tősgyökeres, gyakran morcos kisgyerek módjára viselkedő rajongóknak is megfeleljen a végeredmény.

A Last of Us hatalmas előnyből indult, köszönhetően annak, hogy Neil Druckmann személyében a játék dizájnere vette kezelésbe az HBO posztapokaliptikus sorozatát, mellé pedig egy tévés körökben igencsak elismert, szintén nem tehetségtelen szakember csatlakozott, a Csernobilt jegyző Craig Mazin. A második évadra halmozottan igaz, hogy gamerek készítették, hiszen Druckmann beemelte maguk mellé a Naughty Dogból írótársnak még Halley Grosst, de érdemes vastagon aláhúzni, hogy

Azok után, hogy a második évadot az HBO-nak hála egyben ledarálhattam, mindenféle kétely nélkül tudom kijelenteni, hogy ez a hét epizód a drámai műfajban fénypontja eddig a 2024/25-ös szezonnak, remek új szereplőkkel és kiforrottabban teljesítő régi arcokkal viszi tovább a két esztendeje megkezdett tragikus felnőttmesét. A Last of Usnak lehet, hogy nem volt célja, de mire a hetedik, évadzáró rész elől felálltam, konstatáltam magamban, hogy a posztapokaliptikus lélekrombolást tekintve ez az új Walking Dead, sőt, még az AMC klasszikusának legerősebb pillanatait is túlszárnyalja időnként.

A továbbiakban spoilerekkel folytatjuk.

A második évad első része közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol az előző etap fináléjában otthagytuk Joel és Ellie párosát. A csempész nagyot hazudik fogadott lányának, és újfent elhallgatja a tényt, hogy Salt Lake Cityben lemészárolt egy félkórháznyi személyzetet csak azért, hogy a cordycepsvírusra immunis tinédzsert megmentse a biztos haláltól. Ekkor ugrunk az időben 5 évet, hogy megváltozott körülmények között folytatódjon a sztori, és bár fessen bármilyen jól a tévéképernyőn a páros főhadiszállása, Jackson, Wyoming,

Amit a körítésről el lehet mondani, hogy a hólepte kisváros épp úgy néz ki, mint a videójátékban. Ez, hogy a Last of Us régi ismerősnek mutatja magát, még mindig nagyon jól áll a sorozatnak. És csak halmozza a néző örömét, hogy a színészek úgy tűnik, mostanra még inkább belejöttek a dolgukba. Különösképp igaz ez Bella Ramsey-re, akit sok kritika ért amiatt, hogy nem igen emlékeztet külsőleg a játékbeli Ellie-re, az új évadban azonban a Trónok harcában felfedezett fiatal színész az első etaphoz képest jóval kedvelhetőbbé teszi Ellie-t.

Hebrencs, meggondolatlan, és túl nagy a szája, mégis sűrűbben felfedezhető benne az, ami miatt Ellie-t a valaha volt legjobb videójátékos főszereplők között emlegetik.

Valami hasonlót csinál meg Pedro Pascal, akit sose gondoltam olyan tehetségesnek, mint amennyire felkapott (Trónok harca, Narcos, Fantasztikus Négyes, A Mandalóri, és a többi...) – ám most végre a chilei–amerikai sztár cizelláltan képes villantani Joel megtörtségéből, elfáradásából.

Druckmann és Mazin kvalitásait jelzik, hogy a központi duó körül nem csak a világot terjesztik ki ügyesen a videójátékhoz képest, hanem remek mellékszereplőkkel, példának okáért egy iszákos pszichológusnővel (Catherine O'Hara), és az ő férjével, a tragikusan, tényleg elképesztően tragikusan járt Eugene-nel (Joe Pantoliano) turbózzák fel a második évadot.

Az új főszereplők közül egyértelműen lopja a show-t a Dinát alakító Isabela Merced, aki Ellie szerelmének lazább, optimistább, viccelődőbb verzióját hozza el nekünk, s aki beleáll abba, hogy egész Jackson előtt smárolja le a Bella Ramsey-féle, nyíltan leszbikus főhőst. Ez a vonal az új évad fináléjáig nagyon erős marad, ahogy Seattle-t megjárják a szerelmesek, és kiegészülnek a Beefből ismert, Young Mazino-féle Jessevel... a botcsinálta triumvirátussá avanzsáló túlélőkért rendesen lehet szorítani.

Főleg, hogy az új, a természet által visszahódított nagyvárosban eszement szektások és vérszemet kapott militaristák is balhéznak. Mindkét csoportosulás kegyetlen módszerekkel operál, és ha mindez nem lenne elég, minden sötét sarkon kitartóan hörögnek a zombik, akik okosabbak a máshol megszokott, csoszogó társaiknál. Nem elég, hogy rohannak a Last of Usban, most már taktikáznak is, ami halmozottan veszélyes ellenségekké teszi őket.

Aki játszott a Last of Us Part II-vel, tudja, hogy jön egy tragikus, megkerülhetetlen és feldolgozhatatlan fordulat, ami bosszúhadjáratra készteti Ellie-t. A csavar, anélkül, hogy túl sokat spoilereznék, olyan hamar jön az évadban, hogy arra számítok, nagy kiborulások lesznek miatta. Ezen a szálon a friss szereplőként csatlakozó, Abbyt alakító Kaitlyn Dever még a vártnál is letaglózóbbnak bizonyul, még úgy is, hogy belőle irtó keveset kapunk a hét rész során. Izmos kidolgozott test most nem jellemzi Ellie nemezisét, de ennek ellenére hozza Kaitlyn Dever kisujjból azt az elemi erőt, ami miatt Abby olyan megosztó karakter volt mindig.

Seattle hiába hoz magával eszméletlenül feszült összetűzéseket, mégis a Last of Us második évadából Jackson ostromát emelném ki utólag nagyon, amely újfent a Walking Dead legjobb pillanatait idézte meg bennem. Iszonyúan sok pénzt tapsolhatott el rá az HBO, és ennek megfelelően egészen eposzi méreteket ölt az itt játszódó vérontás. Nyilván mozis szintet nem ér el, de majdnem.

Több zombi, több akció, de a dráma is megmaradt

Druckmann és alkotótársai ezúttal nagyobb hangsúlyt helyeztek az élőhalottakra, ami elsülhetett volna rosszul, hiszen ennek a zsánernek a halála a túlzott akcióorientáltság és a háttérbe szoruló emberi dráma. Bár valóban sok zombiharcot hoz el az új évad, az alkotók ügyesen hajtják a saját malmukra a vizet, és többet megtudunk a növényi alapú vírusfertőzésről akkor, amikor a cordyceps és hatása áll a középpontban. Valamint, a lényegi része a Part II adaptációjának nem meglepő módon így is az Ellie–Abby-szembenállás, nem annyira direkten, mint amire számítottam, de eszméletlenül gyomorba vágóan így is.

Csak a hab a tortán, hogy a Last of Us második etapjában újfent egy csomó olyan helyszín bukkan fel, amitől kirázott a hideg, felismertem a Part II-ből azokat a lokációkat, ahol jó néhányszor fűbe haraptam Ellie-t irányítva. Ezekre a készítők megint maximálisan odafigyeltek, hogy a gamereknek adjon ilyen tekintetben pluszt a sorozat, a PTSD-met kihozták rendesen a Seattle-ben játszódó snittek.

Azzal kapcsolatban, hogy merre haladhat majd tovább a már berendelt harmadik évadban a Last of Us, egészen erős elképzeléseim vannak. Bár érződik, hogy mindössze egy fél évadot kapunk ezúttal, Neil Druckmann és írótársai az utolsó jelenetben elmés módon utalnak rá, hogy mi lesz a továbbiakban. Merész, ha az, amire gondolok, és egyértelműen megosztó. Ez az a pont, amikor visszakanyarodok oda, amire már utaltam: a Last of Us új évada sokaknak kiborító lesz, de senkit ne tántorítson el a tény, amikor a hisztiző nézők majd bejelentik, hogy ők bizony kiszállnak.

Nemcsak egészen mesteri posztapokaliptikus dráma, hanem színtisztán mesteri dráma, amit a Last of Us ebben a hét részben leszállít, és megerősíti bennünk, hogy nem véletlen, hogy az HBO egyik jelenlegi zászlóshajója és húzócíme. Nem tökéletes, mert vannak benne üresjáratok, laposabb dialógusok, és Bella Ramsey is helyenként túlzottan elüt a videójátékos Ellie-től a személyiségét illetően, de átiratként még így is pokolian közel áll a tökéletességhez.

9/10

A Last of Us második évadának nyitórésze már elérhető a Maxon szinkronnal és magyar felirattal, a folytatás hétfőnként érkezik. A teljes második évadot az HBO-nak köszönhetően láttuk.