Az Oscar-díjas rendező újfent betalált, filmje szívszorító mese

Talán még olvasóink is emlékeznek 2011 egyik legjelentősebb mozis alkotására: A némafilmesre. Michel Hazanavicius rendezőként Oscar-díjat kapott érte, valamint az alkotás elhozta a legjobb filmnek járó díjat, a legjobb jelmeznek és zenének járó elismerést, ráadásul alakításáért Jean Dujardin is megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó szobrot. Hazanavicius azóta csupán maréknyi történetet vitt vászonra, rendre a legkülönfélébb zsánerekben. Most egy animációs filmmel rukkolt ki, ami a francia író, Jean-Claude Grumberg művén alapszik.

A legértékesebb áru mintegy nyolcvan perces történet, és a második világháború idején játszódik. Középpontjában az a szeretet áll, amit a legkülönfélébb emberekben ébreszt egy kisgyermek, függetlenül attól, hogy az ő vérük, vagy sem. Hazanavicius filmje különleges, immerzív, látványvilágában, hangulatában egyszerű és egyedi. Bár a film a vége felé kezd zavarossá válni, eredeti üzenetén ez mit sem csorbít, valódi ereje másban rejlik. 

A történet szerint egy szegény favágó és felesége az erdő szélén él. A férfi napközben a többi favágóval dolgozik, az asszony pedig főz és rőzsét gyűjt. Gyermekük nincs, bármennyire szerettek is volna, de míg a férfi ebbe beletörődött, a felesége továbbra is gyermekáldásért imádkozik. 

Otthonuktól nem messze van egy vasúti sínpár, azon mindennap áthalad a vonat, nagy tehervagonokkal. Eleinte nem tudni, mit szállítanak a szerelvények, ám egy napon, midőn az asszony rőzsét szed, hallja közeledni a vonatot. Imádkozik, hogy valami értékes, használható hulljon alá a robogó kocsikról, és legnagyobb meglepetésére, miután a gőzös elhaladt, egy kisgyermek sírását hallja meg.

A történetben épp az a csavar, hogy az események a második világháború idején zajlanak, így a favágónak és feleségének minden döntését jól át kell gondolnia, ha magukat és gyermeküket meg akarják óvni a fanatikusoktól és menekültektől hemzsegő világban. 

Behúz

A film vizuálisan egyszerű, ám intenzív látvánnyal dolgozik. Olyan animációs stílusra épít, amilyennel mozivásznon ritkán lehet találkozni a multiplexekben. Az alkotók jól terelik a figyelmet, jól irányítják a fókuszt, közben olyan, mintha a rajzfilmek és tájfestmények világa mosódna össze. Külön érdekesség, hogy a francia szinkronszínészek, akik a főbb szerepeket alakítják, küllemre hasonlítanak animált karaktereikhez.

Írás szempontjából szinte végig egy szálon halad a cselekmény, az alkotók nagyon ritkán bontják többfelé a történéseket, ezzel még jobban behúzva a nézőt. Dialógusokból szintén nagyon kevés van, azok többsége is inkább prózai, már-már lírikus, vagy épp ellenkezőleg: durván egyszerű és célratörő. Ezek az elemek jelentősen hozzátesznek ahhoz, hogy a nézőt berántsa a film, elveszítjük időérzékünket, és amikor már kezd terhessé válni a történet komótos építkezése, nos akkor

A karaktereket egyszerűre formálták, legtöbbjük egy-egy archetípus. Talán az egyetlen szereplő, akinek valóban jelentős a fejlődése, az maga a szegény favágó, aki végtelen zárkózottságából és konokságából áldozatkész apává válik.

Mint világháborús alkotás, nem meglepő, hogy több karaktert is elvesztünk a történet folyamán, így a végeredmény abszolút happy end. A film vége felé akadnak olyan jelenetek, amelyek erősebb nyomást akarnak gyakorolni a nézőre, bemutatva a háború borzalmait. Mégis, ezeknek egy része inkább kontraproduktív: eltaszítja a nézőt, és falakat épít a film és közönsége közé, ahelyett, hogy megértést, együttérzést vagy épp szeretetet adna át, amit korábban megtett. Ennek ellenére a film mégsem szakad szét, mindössze a vége veszít az erejéből.

A kétszeres Oscar-díjas filmzeneszerző korábban olyan művekhez írt dallamokat, mint A Grand Budapest Hotel, A víz érintése, az Argo, A király beszéde vagy épp Benjamin Button különös élete. A szerző most is remek munkát végzett, hibátlan érzékkel keveri a népzenei elemeket és motívumokat a 20. századi kortársa zene és a klasszikusok világába. Feladata kiemelten fontos volt, hiszen a kevés dialógus miatt jó pár jelenetben a szereplők meg sem szólalnak, testbeszédüket és mimikájukat csupán a zene erősítheti. 

Aktuális

A főszerepeket Jean-Louis Trintignant (a narrátor), Grégory Gadebois (a favágó), Dominique Blanc (a favágó felesége) és Denis Prodalydés (a sérült katona) szinkronizálja. Jól alkalmazkodnak rövid soraikhoz, kellően átadják a karakterek személyiségét.

Az eredetileg 2024-ben debütált alkotást – amit a hazai multiplexekben néhány napja vetítenek – Cannes-ban mutatták be először, a versenyprogramban is szerepelt. Azóta több fesztiválon és díjátadón is megfordult.

a profi alkotói gárda értékes, magas minőségű művet hozott létre. Mindössze két nagyobb hibája van: az egyik a vártnál és szükségesnél lassabb építkezés, a másik pedig a lezárás, amely inkább cél-, mintsem közönségorientált, így nem tudja fenntartani azt a katartikus állapotot, amit a játékidő alatt többször is megközelít. Ennek ellenére értékes, izgalmas és szép történetet varázsolt vászonra Michel Hazanavicius és csapata, ami különleges színfolt a mai mozis alkotások között, a jelenlegi, háborús helyzetben pedig több mint aktuális. 

7/10