Zseniális évaddal tért vissza a Netflix sorozata, ez már sci-fi a javából

Az elején, még 2011-ben, amikor a Channel 4-on futott, azt lehetett gondolni, hogy a Black Mirror megmarad az Alkonyzóna által inspirált, szűk körben ismert réteg sci-finek, ám a produkció látványosan berágta magát a mainstreambe. Nyilván köze lehetett a dologhoz annak, hogy a harmadik etaptól kezdve a Netflixre költözött a széria, és bár sokak szerint a legmélyebb pontjait a streamingszolgáltatónál érte el a Black Mirror, azért mégis, a mai napig izgalommal tölti el az embert, ha visszatér a sorozat. Főleg akkor, ha azt a tényt nézzük, hogy a folytatásra néha 3-4 évet is várni kell.

A Black Mirror próbálkozott már mindennel, beleszállt gyomorforgató körítéssel a politikusokba, Miley Cyrust is csatasorba állította, és feltérképezte a science fictiont elvontabb, köldöknézős, valamint látványos, akciódús oldaláról is. Valamint azt se felejtsük el, hogy a világvégét lelkesen jósolgató hatodik évadban erősen horrorba hajlott Charlie Brooker alkotása.

Utóbbi, vagyis az ijesztgetős vonal jócskán megosztotta a rajongókat, pont ezért volt már időszerű, hogy a Netflix sorozata visszakanyarodjon az alapokhoz, a technológiával átitatott társadalomkritikához, ami az első évadoktól jellemezte a Black Mirrort. Brooker megtette, amit megkövetelt tőle a „haza”, és az jól is sült el. Bár az április 10-én debütált hetedik évadnak megvannak a maga mélypontjai,

Az évadnyitó rész, ami a Common People címre hallgat, rögtön beleáll abba, hogy napjaink óriáscégei hogyan használják ki saját felhasználóikat. Elég az online videótárakra gondolni, amelyek most már jóárasított, de cserébe reklámokat tartalmazó csomagokat kínálnak, vagy a YouTube-ra, ahol legalább két hirdetés állja utunkat, amikor épp rákeresnénk, hogyan kell újraéleszteni valakit.

A Common People maximumra tekeri a téteket, elvégre a főszereplő, a Rashida Jones-féle Amanda egyszer csak összeesik az iskolában, ahol tanít. S mint kiderül, a nála felfedezett agytumorra nincs is gyógymód. Csakhogy nyilván feltűnik a színen egy öltönyös porszívóügynök, aki felajánlja a nő párjának, Mike-nak (Chris O’Dowd), hogy visszahozzák az életbe szívszerelmét. Minden szép és minden jó addig, amíg a szerelmesek el nem hagynák a várost, ahol élnek, mert akkor kiderül, hogy van itt turpisság, nem is kevés. Amandáéknak váltaniuk kell a nagyobb csomagra, ha utazni, rendesen élni szeretnének. Ha pedig nem teszik, a nő majd a tanórák közepén harsogja öntudatlan állapotban a sáros cipőjű gyerekeknek a Nike-reklámokat.

Rashida Jones és Chris O’Dowd egy rettenetesen tragikus, és több szempontból aktuális, hétköznapi, életszagú és mégis high-tech sztorit hoznak el nekünk. Csak hab a tortán, hogy a Common People felszínesen, de bírálja az OnlyFans-jelenséget is, emlékeztetve, a vérszemet kapott multik mellett milyen elfajzott szegletei vannak az online világnak.

A Bete Noire, vagyis azt ezt követő második epizód egészen más vizekre evez, ebben a felvonásban a Siena Kelly által játszott Maria kap maga mellé egy régi ismerőst kollégának, mégpedig Verity (Rosy McEwen) személyében. A Bete Noire úgy válik egy multiverzumos sztorivá, és forgatja ki egyszerre a Mandela-effektust, némi paranoid, thrilleres hangulattal átitatva, hogy még mi, a tévé előtt ülve is elkezdünk izzadni hősnőnkért. Ez az a pont a Black Mirror hetedik évadában, amikor újabb dolog válik nyilvánvalóvá, Charlie Brooker bár visszatért arra, hogy napjaink társadalmát és technológiai vívmányait kritizálja, az évad első felének központi szereplőjévé egyértelműen a nőket teszi.

Minderre ráerősít a Hotel Reverie című felvonás, amelyben egy, az 1940-es években bemutatott nagy klasszikust, egy fekete-fehér kosztümös romantikus filmet újítanak fel a sztori szerint, mégpedig a mesterséges intelligenciát komolyan bevetve. Issa Rae alakítja azt a hollywoodi sztárt, aki – dacára annak, hogy fekete nő – elnyeri a remake férfi főszerepét, Brandy Friday pedig, mint a Mátrixban, úgy találja magát mesterséges környezetben. Körülötte pörög a film, senki sem tudja magáról, hogy nem igazi, csakhogy egy kiborított kávéspohár, és némi technikai malőr ahhoz vezet, hogy Brandy és a régi kor emulált filmsztárja, az Emma Corrin által játszott Clara között szárba szökken egy könnyfakasztó leszbikus dráma. Vontatott, hosszú rész, talán nincs is a Black Mirror legjobbjai között, mégis megmozgatja a néző agytekervényeit a Hotel Reverie. Csak azt sajnálom, hogy nem valami ismertebb klasszikust dolgoztak át benne, mert úgy még nagyobbat üthetett volna az old school film netflixesítése.

Ismerni kell hozzá Charlie Brooker szakmai életét, és úgy még nagyobb poén az új évad negyedik epizódja, a Plaything, ha valaki tudja, hogy

A PC Zone tiszteletét teszi ebben a felvonásban, hiszen a főszereplő, Cameron Walker ennek a lapnak dolgozott fiatalkorában, s mintha Brooker egy kicsit a saját elmeállapota miatt is aggódna, amikor az idős Walkert, az immár Peter Capaldi által játszott verziót őrült hobóként ábrázolja. Ez a rész egy kicsit a videójátékokra reflektál, hogy miképp kelhet életre egy játék, hogyan veszítheti el magát benne teljesen egy gamer, és bár a vége túl nyitott, nem beszél túl optimistán az iparágról. A Plaything érdekessége, hogy a Black Mirror interaktív filmből visszahozza Will Poulter karakterét, akitől újfent borsódzik az ember háta, és annak ellenére, hogy nem direkt folytatás, eltölt egy kis nosztalgiával. Azokat meg pláne, akiknek volt anno Tamagocsijuk.

Ha már nosztalgia, az ezt követő Eulogy című felvonás egy idős, magányos férfi szemén keresztül mesél egy kicsit arról, hogy milyen érzés megbánással és a kihagyott lehetőség tudatával álomra hajtani valakinek a fejét minden este. Paul Giamattiról eddig is tudtuk, hogy iszonyúan tehetséges drámai színész, itt viszont a Téli szünet című film marcona pedagógusa konkrétan egyedül viszi el a hátán a sztorit, amely szerint az általa alakított Philip egy napon telefont kap arról, hogy exbarátnője, Carol meghalt. Hogy segítsen a családnak a megemlékezésben, Philip egy, a fülébe beszélő, magát nőnek álcázó (Patsy Ferran) mesterséges intelligencia, na és néhány fénykép segítségével idézi fel a közös emlékeket. Szentimentális, szívszorító, és bár nekem időbe telt, hogy elkapjon érzelmileg, úgy 30-35 perc után elérte azt a hatást, amit a készítők becéloztak.

Az évadzáró USS Callister: Into Infinity, ami a maga majdnem 90 percével a Black Mirror eddigi leghosszabb része, egy 2017-es epizódnak – a Star Treknek egészen konkrétan görbe tükröt mutató – USS Callisternek (4×01) a közvetlen folytatása. Ebben a Pingvinnel mennybe ment Cristin Milioti tér vissza, hogy legénységével egy olyan videójátékban próbáljanak életben maradni, amelyet éppen a mikrotranzakciók tesznek tönkre. Nincs könnyű dolguk, hiszen még egy hipertérugrás is pénzbe kerül, ezért valódi játékosokat kell fosztogatniuk. Igen ám, de a USS Callisteren szolgálók digitális másolatok, akik miatt a jól tejelő videójátékot akár le is kapcsolhatják – itt jön képbe a játékot birtokló Callister Inc. könyörtelen CEO-ja, akit Jimmi Simpson játszik tenyérbemászó módon, és aki képes lenne arra, hogy az öntudattal rendelkező karaktereket akár ki is nyírja.

A USS Callister nem szimpla Űrszekerek-paródia, mert annál mélyebben beletenyerel morális és filozófiai kérdésekbe, például az alkotók istenkomplexusába is, egyszersmind eljátszik azzal a kérdéssel, mit jelent embernek lenni, honnantól számít valaki annak. Elgondolkodtató, méltó fináléja egy olyan évadnak, amely egy picit felidézi bennünk a Black Mirror legszebb napjait. Vannak benne megingások, de azért bitang erős évadról beszélünk, ami az esetleges újabb etapokkal kapcsolatban reménnyel tölti el az embert.

Ezt az audiovizuális novelláskötetet megint jó volt olvasni, Charlie Brooker messze áll attól, hogy kiégett, megfáradt alkotónak bélyegezzék. Épp ellenkezőleg, úgy tűnik, a mester most lendült csak bele.

8,8/10

A Black Mirror hetedik évada szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.