A könyvelő 2 már akkor ikonikus volt, amikor még le sem forgatták

Vannak filmek, amelyek önmagukban ikonikusak. Alighanem azért, mert valamit nagyon eltalálnak: életérzést, igazságra való törekvést, szórakoztatóak, izgalmasak, s még az is lehet, hogy egészen ősi ösztönt idéznek meg, és a végén feloldozásélményt adnak – bármi alól is. Ilyen film volt 2016-ban A könyvelő. Profi munka. Hentelős, megbotránkoztatós, igazságtevős. De mi történik akkor, ha egy ikonikus film folytatódik? Ez a kritika erről szól.

Ikonikus a négyzeten. Gavin O’Connor rendezőnek sikerült az, amire nem minden film második része képes. Egészen kiváló. Francis Ford Coppola Keresztapa-trilógája, vagy éppen George Lucas Star Wars-trilógiája óta tudjuk, hogy a második rész még jobb is lehet, mint az első. Igaz, A Birodalom visszavág esetében már más, Irvin Kershner volt a rendező, nem beszélve a harmadikról.

O’Connor és az ő gyermekei

Ebből a szempontból O’Connor érdeme különösen jelentős, mert

A könyvelő 2 más, és mégis ugyanaz, mint az első rész. Ez ugyanis már nem csupán megmutatja, hanem ki is bontja a két testvér (Christian és Braxton) kapcsolatát, humort visz a párbeszédekbe, azok kellő ritmusban kopognak, a hentelést viszont olyan szenvtelenre veszi, hogy az már szinte megbotránkoztató. Mert képtelenség elhinni, hogy a gyilkolás éppen olyan nettó munka volna, mint amikor a pék kenyeret süt, a pilóta leteszi a repülőgépet, a gyári munkás meg ráteker egy fedelet az uborkás konzervre. Pedig az. Annak, akinek ez a munkája. Leírva ez talán még durvábban hat.

Persze, a film alkotói ügyelnek arra, hogy senki ne gondolja úgy, hogy a hentelés az jó dolog. Annak ugyanis oka van. Nem is egy. Mert ott van mindjárt Christian (Ben Affleck), aki továbbra is érzelmek nélküli életet él, és bármit tesz, kétségünk sem marad, hogy ő minden reggel egy másik dimenzióban ébred. Rezignált, hűvös, s ha nem volna ennyire okos és kegyetlen, talán nem is volna benne semmi izgalmas. A filmben Christiant szinte végig sikerül megtartani karakterében, csupán a történet végén engednek neki némi feloldozást – ám ha valami, talán éppen ez az, amivel vigyázni kellene, hiszen ő éppen a szenvtelenségtől és a kirobbanóan magas IQ-tól izgalmas.

Brax (Jon Bernthal) viszont elsőre – vagyis másodjára – nézve is nagyvilági figura, ráadásul emberi: neki könnyei és mosolyai is vannak. Mégis olyan könnyedén öl, ahogyan más egyetlen mozdulattal kinyit egy uborkás konzervet. Nyers, bárdoltan sármos megjelenésű, ő az, aki nem csupán tud, de mer is élni. Neki aztán mindegy, hogy a törvény melyik oldalán áll, hiszen aligha érzékel bármit is abból, amitől egy társadalom hasznosan működik. Olyan ő, aki inkább elvenni szeret, semmint adni – de mindez csakis addig van így, amíg rá nem ébred arra – jé, Braxnek lelke is van –, hogy az élet így is, úgy is unalmas, kivéve, ha a napokat megtöltjük izgalommal.

Ez csak film, de lehetne valóság is

Valami azonban nincs rendben a tesókkal. Kiderül, hogy ők a legkevésbé sem hétköznapi hősök, s még az sem biztos, hogy lehet-e, kell-e őket hősnek nevezni. Legjobban ugyanis az a megállapítás illik rájuk, hogy ők önnön életük főszereplői. A könyvelő 2 ebben nagy mozgásteret biztosít számukra, és kiderül, hogy nem is élnek nagyon másként. Spoilerezés nélkül: alighanem csakis a családi kötelék tartja őket össze, és ugyanakkor egymástól távol.

Ha jobban belegondolunk, őket nem a közös cél tartja meg és egyben, hanem az eszköz, amelynek segítségével bárhol és bármit képesek megtenni. Illetve… és innentől kezdve az ő sorsuk lehetne akár érdekes is, ám ebben a történetben valahol mindenki sérült.

Azt nem áruljuk el, hogy Chris és Brax mivel vagy mi ellen küzd, hiszen erről szól a film, ám azon érdemes elgondolkodni, hogy miközben bármit és bárkit képesek megmenteni, egyre távolabb kerülnek attól a világtól, amire azt mondják: polgári.

Látvány a moziban

Örök vita dúl arról, hogy az igazi, önfeledt polgári lét vajon a szabályokhoz való igazodást is jelenti-e, vagy éppen az azoktól való távolodást, ám A könyvelő 2 esetében ilyenekre még csak gondolni sem érdemes. Itt ugyanis csak egyféle szabály van:

A film története amúgy nem annyira unikális vagy egyedi, mint az első részé, mégis van benne valami, amitől azt mondjuk, hogy na, ebben aztán van parázs, szunnyadó erő. És leginkább azért, mert ez a világ alighanem minden egészséges felnőttől és gyerektől távol áll. Távol, és mégis, amikor a filmet nézzük, élvezzük minden percét. 

Élvezzük, mert szépen forgatták, Seamus McGarvey remek munkát végzett, a vágó, Richard Pearson érzi a dinamikát, ahogyan azt a rendezői koncepciót is, hogy egyes jelenetek – még akciófilmhez mérten is – szinte a végtelenbe nyúlnak. Ettől viszont pont olyan mértékben válik lüktetővé, hogy azt még el lehet viselni, sőt alighanem ez alkalmas arra, hogy számos hentelős jelenetet ellensúlyozzon.

A filmben hangsúlyos szerepet kap az AI, annak használata csak fokozza az élményt, hogy ez bár hentelős, mégis furmányos.

A könyvelő 2-t muszáj látnia minden olyan rajongónak, aki nem ájul el önnön rajongásától, ahogyan attól sem, hogy a filmbéli emberélet lényegében csak akkor ér valamit és bármit is, ha a másiknál jóval gyorsabb és okosabb vagy.

A könyvelő 2 nem jobb vagy rosszabb, mint az első része, hanem más, és mégis ugyanaz. Remek mozi.

7,5/10