Gyönyörűen depresszív világvége-sorozattal jelentkezett a Netflix

Mióta a modern meteorológia méri, mindössze három alkalommal rögzítettek hóesést Argentína fővárosában, Buenos Airesben: 1918-ban, 1928-ban és 2007-ben. Pont ezért sokkolja le annyira a Netflix új sorozata, az április 30-án bemutatott Az eternauta főszereplőit, amikor annak ellenére, hogy tombol a nyár, erőteljesen havazni kezd. Juan (Ricardo Darín) és barátai csupán egy esti kártyázásra gyűltek össze, ám a közös program valami váratlanhoz vezet, hőseink kénytelenek ugyanis hirtelen farkasszemet nézni a halállal, azzal, hogy szerencsétlenebbül járt embertársaik milliói halnak meg az időjárási változástól.

A toxikus hó csak a kezdet Az eternautában, ahhoz képest, hogy egy mindössze hatrészes szériáról van szó, egészen beteg fordulatokkal rakták teli az alkotók az első évadot. Az alapanyag, ami rendelkezésükre állt, mondjuk, az nagyon erős volt, Héctor Germán Oesterheld 1957-ben megjelent képregénye, amely Argentínában az ellenállás szimbólumává vált. A sztori egészen egyértelműen lázadt fel a totalitárius rendszerek ellen, ez vezetett a füzetek írójának 1977-es elrablásáig. De nemcsak Héctor Germán Oesterheld, hanem mind a négy, a Montoneros névre hallgató, baloldali gerillacsoportosuláshoz csatlakozott lánya az argentin militarista diktatúra áldozata lett, egyiküket sem találták meg soha többet.

Hogy Az eternauta miért is szól a lázadásról, az sokáig nem derül ki, de a Netflix saját gyártásának, legalábbis az évadkezdő epizódoknak ez a legnagyobb erősségük, nem rágják a szánkba, hogy mi ez az egész. Juannal és a többiekkel jövünk rá, hogy a főszereplők beszorultak a már említett kártyázásnak otthont adó, egyébként mániákus gyűjtögető Tano (César Troncoso) házába. Se ki, se be, aki kiteszi a lábát az utcára az meghal... A történet igazából jó kiindulópont lehetne egy olyan posztapokaliptikus sci-fihez, mint a Silo, ehelyett azonban fél óráig sem tart, és azt látjuk, hogy Juannak védőruhát eszkábálnak a jóbarátok, aki aztán felkerekedik a pillanatok alatt kihalttá vált metropoliszba, hogy megtalálja szeretteit.

Láttuk már a világpusztulást sokféleképp, a The Last of Usban megdöbbentően realisztikusan fest, ahogy a környezet elkezdi visszahódítani a felhőkarcolókat, és minden zöldell a háttérben. A The Walking Dead hörgéssel és császkáló halottakkal tölti meg Atlantát, aminek ugyancsak van egy sokkoló hangulata. Ezekhez képest Az eternauta, ha lehet ilyet mondani, akkor még feljebb tekeri a reménytelenséget és a depressziót.

A Netflix új sorozata szügyig bele is gázol abba, hogy odakinn folyamatosan veszélyben van az ember. Az egyik jelenetben idős házaspár hajol ki az ablakon és esik össze csöndeden, a másikban buszba szorult, leendő áldozatokat látunk, akik hangosan visítoznak, egy harmadikban Juan arra kénytelen rájönni, hogy a lánya odakinn ragadt valahol, és nem exnejével van. Ám gyorsan megérezzük, hogy ez a fajta, egyszerűbb és a néző lelkének kizsigerelésére építő történetvezetés nem töltene ki hat rövid epizódot sem, és szerencsére Az eternauta a negyedik részére el is engedi a gyeplőt, ami addig visszafogta a lovakat. Innentől spoilerekkel folytatom!

Ekkor dobják be az alkotók, hogy valójában itt egy űrlényinvázióról van szó, óriásbogarakkal, megszámlálhatatlanul sok ujjal riogató, telepatikus lényekkel, időutazással. Komolyan, a hasonszőrű Falling Skies utólag irigykedhet, hogy a komplexitásnak még csak megközelítő lépcsőfokára sem volt képes fellépni. A science fiction zsánerének klasszikus, sokat látott húzásait rakják bele Az eternautába. A slusszpoén? Hogy a papíron fura egyveleg működőképesnek is bizonyul, mert onnantól kezdve, hogy letisztul a kép, és rájövünk, hogy

Az évad második felében válik világossá, hogy miért tartják erősen politikai jellegű sci-finek Az eternautát. A forgatókönyvírók, Bruno Stagnaro és Ariel Staltari a képregényt nem ismerőknek is teljesen világosan felírják csupa nagy betűkkel a képernyőre, hogy a megmaradt emberek a lázadók, a családjukba és a közösség erejébe kapaszkodó forradalmárok, míg az űrlények az ellentmondást nem ismerő szörnyetegek, akik a hatalmukat, hadseregüket, szervezettségüket kihasználva tesznek tönkre mindent, csak hogy céljukat elérjék. Hogy megbolonduljon teljesen ez a sztori, még megkapjuk ráadásnak, hogy Juan egy több tíz, több száz életet megélt időutazó is egyben, aki az elején mindössze látomások formájában kap utalásokat, majd a későbbiekben már elég konkrétan.

Nem lehet hangsúlyozni, hogy a legtöbb esetben az ilyen műfaji egyvelegek totális csődöt szoktak mondani, és bár nyilván a CGI-szörnyetegek nem nyerik majd el a realisztikusabb sci-fik rajongóinak a tetszését, azok jó szórakozást lelhetnek Az eternautában, akik, mondjuk, szívesen olvasnak Kafkát, Lovecraftot, esetleg Stephen Kinget, merthogy egy picit olyan, mintha a weird horror-science fiction nagyjaitól szemezgetett volna a sorozat. Mindezt ugyanakkor remekül teszi, olykor a fényképezéstől esik le az ember álla, máskor a zenék szolgálnak brutálisan erős hangulati aláfestésként. A számunkra ismeretlen színészgárdának persze idő kell, hogy belejöjjön, de a végére sokkolnak a halálesetek, rosszul esik, amikor egy-egy karakterről kiderül, hogy agymosott, és a főhős, Juan sorsáért is izgulni kezdünk.

Az eternauta a keménykedéseivel úgy traumatizál, mint a posztapokaliptikus műfaj nagyjai, és bár sose lesz belőle az új The Last of Us, a második évadot én személy szerint tűkön ülve várom, mert ennél őrültebb már nem lehet a végeredmény – vagy mégis?

8/10

Az eternauta szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.