Ennél sokkolóbb háborús filmet még soha nem láttunk

Már a Polgárháború című filmmel szépen egymásra talált Alex Garland és Ray Mendoza párosa, akik közül előbbi írta és rendezte a 2024-ben mozikban debütált akcióthrillert, amelyben fotósok és újságírók szemével láttunk egy olyan USA-t, amelyik elkezdte felfalni saját magát. Akkor Ray Mendoza katonai tanácsadóként működött közre, ám a két szakember kooperációja mostanra magasabb szintre lépett, május 6-án a digitális platformokon nézhetővé vált Warfare című filmjük, amelyet Garland és Mendoza közösen írt és rendezett, és az általuk feldolgozott sztori több szempontból is különleges, személyes jellege miatt különösen megrázó néznivaló.

A Warfare az iraki háborúban szolgált veteránok visszaemlékezései, vallomásai alapján készült, és a film középpontjában álló, rettenetesen szerencsétlenül járt Alpha One-szakasz egyetlen misszióját meséli el, valós időben bemutatva. Azét az Alpha One-ét, amelynek tagja volt a társrendező Ray Mendoza, aki maga is háborús veterán, így közvetlen közelről, a saját bőrén tapasztalta meg 2006-ban, hogy

Persze a háttér Alex Garlandre jellemző módon direkt ködösen hagyott, a katonák céljáról szinte semmit nem tudunk meg a filmből, akik a kezdőjelenetben egy régi videóklipre marhulnak és táncolnak önfeledten, aztán hirtelen váltás, és azt látjuk, ahogy az Alpha One már nyomul befelé Irakban egy ártatlannak tűnő helyi család házába. Amit hirtelen és könyörtelenül bevesznek, berendezkednek, és indul az idegek csatája, a megfigyelés, rejtőzködés, míg a helyi ellenállók fegyvert nem ragadnak, és egy olyan hiperrealista módon tálalt vérontás veszi kezdetét, amely az egyik, ha nem a legsokkolóbb háborús filmmé teszi a Warfare-t, amit valaha láttunk. Pedig a modern háborús darabok közül én a legtöbb elé leültem. A túlélő, az Amerikai mesterlövész, a Guy Ritchie által rendezett A szövetség is ütöttek, de olyan gyomrosokat közelről sem voltak képesek kiosztani, mint Alex Garlandék újdonsága.

Ritkaság, amikor egy, a 2000-es évek hadviselését bemutató háborús film ennyire messzire megy. Alex Garland és Ray Mendoza rendezése már az első fél órában egyre feljebb tekeri a feszültségmérőt, épp addig a pontig, hogy mi, nézők is majdnem elpattanunk, de arra a háromnegyed órára, ami azt követően játszódik le, hogy az Alpha One megmentésére érkező egyik tankot a szakadárok egy rögtönzött robbanószerkezettel felrobbantják… nos, arra nem lehet lelkiekben felkészülni. Mindenféle pátoszt és háttérzenét nélkülöző naturalista horrorba megy át a Warfare, azaz szakadnak a lábak, végtagok, és a szerencsétlenül járt katonák úgy üvöltenek fájdalmukban, hogy azt egyhamar én biztos nem fogom tudni elfelejteni.

Klausztrofób ez a film, még akkor is, amikor a katonák éppen ki-kimerészkednek az utcára, mert igazából egy lélegzetvételnyi szünet nem engedélyezett számukra. Folyamatosan figyelniük kell, aztán megállás nélkül, könyörtelenül lövik őket, és a valós idejű történetmesélésnek köszönhetően a tévé előtt mi magunk is érezzük az idegek csatáját. Hogy mennyire hosszú 5-6 perc, mire befutnak a sebesülteket kimenekítő tankok. De ugyanígy a 24 receptjét követő megvalósításnak köszönhető, hogy minden egyes légi támogatás, az azt követő kirohanások és tűzpárbajok ennyire reménytelenek és adrenalindúsak. A Warfare-ben minden perc, minden mozdulat, minden hirtelen meghozott döntés számít. Ha pedig valaki rossz felé megy, könnyen az életébe vagy valamelyik végtagjába kerül.

A Warfare főszerepeire az alkotók napjaink szinte összes fiatal, szimpatikus férfi színészét összeverbuválták, az Alpha One-ban megtaláljuk az Eriket alakító Wil Poultert, aki legutóbb Adam Warlockot játszotta A galaxis őrzői 3-ban, itt pedig szakaszvezetőként igyekszik helytállni. Rajta kívül elszánt és tapasztalt mesterlövészt alakít A sógun Andzsin szanja, Cosmo Jarvis, de megtaláljuk még a netflixes Heartstopperből Kit Connort mint rémült szemű újoncot, valamint Michael Gandolfinit, az egykori „Tony Soprano” fiát. Na és ne feledkezzek el D’Pharaoh Woon-A-Tairól sem, aki már a Reservation Dogsban nagyon szerethető figurát hozott, itt meg előretolt repülésirányítóként segíti osztagát, ő az, aki a direktor fiatalkori énjét, Ray Mendozát játssza, és akinek a karaktere Elliotton, a mesterlövészen kívül az igazi nevén szerepel.

Mi lett volna, ha mindezt IMAX-ben, ne adj isten! nagyvásznon, moziban tehetem meg. Sajna a hazai forgalmazók úgy döntöttek, nem adják meg nekünk a lehetőséget, ami abból a szempontból is vérlázító, hogy minden középgagyi, feledhető, ZS kategóriás horrorfilmet behoznak heti jelleggel, mindenféle szégyenérzet nélkül. Az olyan modern háborús gyöngyszemek, katartikus néznivalók meg, mint a Warfare lemaradnak a kínálatból. Szégyen.

Most szólok, hogy a Warfare nagyon nem való mindenkinek, azok a sérülések, a főszereplő és az amúgy egészen megkedvelhető katonák jajveszékelései iszonyúan sokkolóak. Legalábbis velem mostanában nem fordult elő, hogy gyomorideget kaptam egy filmtől, és szinte remegő kézzel nyúltam a távirányító után. Zsigeri, idegileg megterhelő alkotás a Warfare, amely a néző szórakoztatását, kiszolgálását zárójelbe teszi, mindez ugyanakkor szükséges ahhoz, hogy háborúellenes háborús filmként megállja a helyét, és releváns művészeti alkotássá váljon. Merthogy a Warfare hasba rugdossa az embert, és nem is kér érte elnézést.

Alex Garland újfent nem mászik bele túl mélyen a politikába, ahogy a Polgárháború esetében sem tette, de pont ettől vésik bele magukat örökre az emlékezetünkbe olyan jelenetek, mint amikor a végén a civil iraki nő az otthonát megszálló, szinte elpusztító tengerészgyalogosok felé üvölti sírva, hogy „miért?”. A miértekre, ahogy ő nem kap választ, úgy mi sem. Ami jogos, nem Alex Garland feladata, hogy az okokról lerántsa a leplet, ő csak ad nekünk egy szeletet a modern háború borzalmaiból. Hangozzék bármilyen klisésen is, olyan szelet ez, amit nem nyelünk le egykönnyen.

Aztán a végén marad az üres utcakép. Pont olyan, mint a film elején, amikor az amerikaiak még ott se voltak. Most már nincsenek ott, eltűztek onnan az épületszaggató tankjaik oltalmában. Csak a vérontás emléke visszhangzik, na és persze minden résztvevőnek a fülében cseng a PTSD… évekig, vagy talán örökre.

Nem kérdés, hogy ami napjaink háborús filmjeit illeti, Alex Garland és amit csinál a zsánerben, megkerülhetetlenné vált. Durva belegondolni, hogy az író-rendező pályafutása A part című regénnyel kezdődött el, ami egészen más jellegű sztori volt, de már ott is látszott, hogy a zsigerileg őszinte íráshoz Garland nagyon ért. Most már segítői is vannak, Mendozával közösen alkottak valami olyasmit, amit mostanában megközelíteni sem fog senki más. De hogy az iraki háborúról ennyire kegyetlen filmet nem csináltak még, az holtbiztos.

És az sem utolsó szempont, hogy immár a valódi Elliott Miller – aki elvesztette emlékeit – is láthatja, mi történt Irakban, Ray Mendoza pedig részben azért csinálta meg a Warfare-t, hogy általa elmesélje bajtársának az Alpha One sztoriját, amit közösen átéltek. Ezért is lett a Warfare a veteránnak dedikálva.

10/10

A Warfare digitális platformokon elérhető, idehaza nem mutatták be a mozik.