Kőkemény börtöndráma jött a Netflixre az Eufória alkotójától

A Rosszfiú, a Netflixre május 2-án felkerült új, díjnyertes izraeli sorozat kezdése kísértetiesen emlékeztet az online videótár idei legnagyobb durranására, a Kamaszokra – már abból a szempontból, hogy a legelső jelenetek egyikében azt láthatjuk, amint egy 13 éves kissrácot, bizonyos Dean Sheymant (Guy Manster) kirángatják otthonából, és rendőrök, na meg a velük betoppanó gyerekvédelmis hurcolják el őt a fiatalkorúak börtönébe. Azoknak, akik sérelmezték, hogy a Kamaszokban nem mutatták túl sokat a gyilkossággal meggyanúsított főszereplő sanyarú hétköznapjait a rácsok mögött, jó híreim vannak.

Bár fél évvel előbb került képernyőre a Hot 3 nevű csatornán, a Rosszfiú jött, és most pótolja a Kamaszok által a nézői lelkekben hagyott hiányosságot, ráadásul kőkemény tálalásban. De mi mást várnánk az alkotó Ron Leshemtől, aki az Eufória eredeti, izraeli verzióját jegyezte, és letett általa egy olyan mérföldkövet az asztalra, melyben az amerikaiak is meglátták a lehetőséget, és megcsinálták belőle a popkulturális mérföldkőnek számító saját verziójukat Zendayával, amelyben Leshem executive producerként működött közre.

A készítők keretes szerkezetbe pakolták a Rosszfiú sztoriját, amely részben Daniel Chen visszaemlékezésein alapszik, a jelen és a múlt közötti ugrásoknak köszönhetően pedig tudjuk, hogy Dean karaktere élve kijött a börtönből, sőt a későbbiekben sikeres stand-upos lett belőle, aki traumáit beszéli ki a közönségének, nyilván humoros köntösbe öltöztetve.

A Netflix új izraeli sorozatát ez teszi komplexszé valamelyest, mert a gyerek Dean élményei picit sem viccesek a börtönben, inkább kegyetlenek és reménytelenek. Még szerencse, hogy a Guy Manster által játszott főhős mindenhez képes humorral hozzáállni, és néha, bár a drámai közegből kilógnak, kellenek is a vicces beszólásai ahhoz, hogy ténylegesen életben maradjon. Vagy éppen az, hogy megérezze, mikor kell tartania a száját, és érdemes engednie a hozzá hasonlóan elítélt, de nála sokkal veszélyesebb fiatal bűnözőknek.

A mai napig, ha börtönös sorozatokra gondolok, akkor A szökés jut eszembe, és csak részben azért, mert Michael Scofield annyira kedvelhető zsenigyerek volt benne. A Fox nagy klasszikusa tagadhatatlan módon azért is működött, mert annyi gyűlölhető rosszfiú volt benne, és itt sorolhatom John Abruzzit, a Zsebest, vagy akár a Fox River-i Nyolcak elfogására kinevezett Mahone-t. Hasonlóképpen a Rosszfiúban is hemzsegnek a rohadékok, csak éppen sokkal kevésbé képregényes ábrázolásban. A Netflix szériájában, amikor megfenyegetik, megverik, megalázzák Deant, azt a néző szinte a saját bőrén érzi.

Nyolc rész az egész, de a Rosszfiú nézése közben nem telik el olyan perc, amikor nem azon gondolkozunk, hogy vajon a legjobb barátját elvesztő, a többi fegyencnek parancsoló Freddie (Ishay Lalosh) szúrja hasba hősünket, vagy esetleg Dean kényszerű és mindenki által rettegett cellatársa, Zion Zoro (Havtamo Farda) veszi őt rá valami visszafordíthatatlanra. Ez utóbbi szál amúgy különösképpen jól működik a Rosszfiúban, hogy a börtön vezetői olyan helyre csukják Deant, ahova a veszélyes tinibűnözők nem merészkednek, és

Balhés, erőszakra hajlamos tinédzserekről ritkán beszélnek ennyire őszintén, az amerikai Eufória is néha csak súrolni merte azt a naturalizmust és realizmust, amit a Rosszfiú folyamatosan megüt. Öngyilkosság, gyilkosság, érzelmi terror, van itt minden. Sőt, egy nagyon toxikus anya-fia kapcsolat is kibontakozik előttünk, amibe beletenyerel a börtön anyáskodó igazgatója, a Liraz Chamami-féle Heli, aki néha megtévesztéssel, máskor túlzott kedveskedéssel igyekszik egyben tartani ezt az őrültek házát.

Abban egy kicsit elmarad az Eufóriától vagy akár a Kamaszoktól a Netflixre érkezett új izraeli sorozat, hogy a saját identitásában el-elveszik. Fura ötvözetet kapunk ugyanis, billeg a végeredmény a humor és a dráma tekintetében, nem dramedy, hanem valami furcsa egyveleg. Talán, ha az alkotók helyében lettem volna, visszább vettem volna a stand-upolós jelenetek számát, amik rontanak az összképen. Ám, a színészi játékot tekintve, főképp a múltbéli szálon első osztályú, amit látunk. És persze rettenetesen tragikus és húsba vágó, meglepő módon pedig

A Rosszfiú nem lesz akkora durranás, mint megérdemelné, de ahogy az Eufóriában, úgy ebben is bőven ott a potenciál, hogy egy nyugati remake által többekhez eljusson Dean sztorija, és akkor majd vissza lehet olvasni ezt a cikket. Mert mi szóltunk, hogy ez az izraeli sorozat rejtett kincs, nem csoda, és abszolút kiérdemelt, hogy a helyi Emmynek tartott Israeli Television Academy Awardson hét elismerést is elvitt, többek között a legjobb drámának, a legjobb rendezésnek, és legjobb írásnak járó szobrocskát.

7,9/10

A Rosszfiú szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.