Ön is úgy táncol, ahogy egy miniszter fütyül?

Úgy hisszük, láttuk már a befolyásolás összes arcát, de a hatalom a mai napig képes finom üzenetekkel rábírni a polgárt akaratára. Az őrület felé taszítják a társadalmat, az ember meghasonul, és olyat tesz, amiről korábban azt hitte, önszántából sosem volna képes. Ha valóban azt gondolja, pontosan érti, miként működik a propaganda, a befolyásolás, akkor mindenképp érdemes megnéznie a Goebbels, a manipuláció művészete című filmet.

Joseph Goebbels Hitler propagandaminisztere volt, de nem egy hétköznapi politikusról van szó. Dörzsöltségben, ambícióban, intelligenciában és kreativitásban (kis túlzással mondva: művészi érzékben) nem mérhető más nemzetek hasonló tisztviselőihez. Mellette az Egyesült Államok vagy épp Oroszország propagandaminiszterei leginkább lelkes amatőröknek tűnnek. Befolyásolni próbálják a polgárokat, de újra és újra elesnek a homokozóban játék közben. Velük szemben Goebbels – mondhatni – megreformálta ezt a műfajt.

A második világháború alatt és az azt megelőző időszakban a propaganda kiemelt fontosságú volt. Mindig is létezett ez a fegyver a politikusok kezében, amivel úgy küldenek minket háborúba, hogy éljenezve állunk a puskagolyó és közéjük. De ahogyan Goebbels fanatizálta a német társadalmat, igen kevesen tudták elérni a történelemben. A karrierjéről készült film még egy bibliai példázatnál is pontosabban, tartalmasabban és egyértelműbben fogalmaz arról, hogyan kell a népet birka módjára megvezetni, bevethető harcosokat teremteni a semmiből.

A történet alapvetően életrajzi dráma: Goebbels 1938–1945 közötti karrierútját mutatja be bukásaival és sikereivel együtt. A film szerint mindennél többre értékelte az igazságot, bármennyire is ellentmondásosan hangzik ez a kijelentés. Egy propagandaminisztert ismerünk meg, aki rengeteg információt és történést felnagyított, kidomborított, eltorzított, de közben fontosnak tartotta, hogy az embereket a valóság eseményeit felhasználva irányítsák.

Csupán annyira szolgálta az igazságot, amennyire az „igazság” szolgálta a náci pártot. Ráadásul saját és párttársai fanatizmusának köszönhetően alapból torz szemmel látta a világot, a Führerbe vetett hite pedig (még ha a rendszer minden döntésével nem is értett egyet) az utolsó pillanatig megingathatatlannak bizonyult. 

Olyan volt, mint egy lelkes rajongó, vagy egy alázatos gyermek, aki az apjának akar bizonyítani, de ambiciózus természete miatt várja a pozitív visszacsatolást. Kellett neki a vállveregetés, a köszönőlevél és a magasabb pozíció, de néha az is elég volt a gyümölcsnap helyett, hogy a vezérkari vacsorán Hitler jobbjára ülhetett az asztalnál, nem pedig az egyik utolsó széken kapott helyet. 

Fikcióba fecskendezett valóság

A Goebbels, a manipuláció művészete történelmi dráma, de valós eseményeken alapszik. Persze arról, hogy zárt ajtók mögött pontosan milyen diskurzusok folytak, illetve Hitler és propagandaminisztere között milyen bensőséges viszony élt, leginkább csak az alkotók fantáziája és szakértők spekulációja tud valamilyen képet festeni. Ugyanakkor a korabeli feljegyzések, beszámolók, beszédek és felvételek alapján rengeteg eseményt igyekeztek hitelesen, pontosan visszaadni. 

Gyakorlatilag az alkotás szövetének részévé válik a valóságos szál, az igazi Adolf Hitler és Joseph Goebbels 1940-es években rögzített pillanatai, amit aztán a színészek folytatnak, tesznek egésszé. Ehhez párosulnak a néhol tablószerű, máskor kimondottan intim képek, amelyek a pártrendszer és az egyén közötti távolságot, a kifelé mutatott és befelé megélt pillanatokat választják le egymásról. Beállításokkal, fényhatásokkal, díszlettel és kameramozgással. 

A történet alapvetően kronologikusan halad. Mintegy kétórás játékidejével hosszúnak tűnhet, de valójában nem az. A magánéleti problémáktól a pártpolitikai elemekig minden részlet fontos ahhoz, hogy pontos képet kapjunk Goebbels életéről és gondolkodásáról. Megértjük, hogy aki ilyen mélyen integrálódik a rendszerbe, annak valójában nincs már igazi kiút. Az efféle pártkatonának már csak a halál vagy a totális bukás marad,

Persze vannak, akik drasztikusabban állnak a kérdéshez, akár Claus von Stauffenberg, a híres, Hitler elleni merénylő, aki a Wolfsschanzéban próbálta el tenni láb alól a Führert. De egy robbantás vagy puskalövés, amit az adott vezető túlél, csupán erősebben üt vissza. A karcolásait büszkén mutogatva tudja még jobban megerősíteni küldetéstudatát, mondván, nemzetét újra naggyá teszi, az emberek pedig elkezdik egyre inkább isteni erővel és céllal felruházott teremtményként kezelni, elemelni a halandóktól, rajongani érte – persze ha a propaganda és a vezetők képesek gyorsan fegyvert kovácsolni egy ilyen esetből.

Egysíkú Hitler

A Goebbels-film erejét nem csak történelmi tartalma adja. Joachim Lang rendező, forgatókönyvíró és Klaus Fuxjäger operatőr, illetve Rainer Nigrelli vágó és Michael Klaukien zeneszerző minőségében igen magas művészi alkotást hozott létre. Mégis, a film nem működne, ha a színészek nem lennének képesek megugrani az alkotók által megálmodott szintet.

A címszerepet alakító Robert Stadlober kettős élményt nyújt. Ha az archív felvételekhez nézzük, mimikája és arcjátéka eltér az igazi Goebbelstől – bár arcberendezése sem kiváltképp hasonló –, de igyekszik a propagandaminiszter testbeszédét pontosan megidézni. Adottságaihoz mérten rétegzett és szép játékot kapunk tőle, a film nagy részében hitelesen adja át a kései náci birodalom második emberének történetét.

Rengeteg lehetősége lenne megmutatni, hogy miként változott a Führer 1938-tól 1945-ig, de nem él ezekkel. Játéka jobbára stagnál, ami összességében nem rossz, de Hitler hiába csupán mellékszereplő ebben a műben, a néző várja azt a jelenlétet és erőt, ami miatt maga Goebbels is már-már isteníti a náci vezetőt. 

A mellékszereplők többsége szintén nem kiemelkedő, de szerencsére nem is rossz. A Heinrich Himmlert alakító Martin Bermoser nihilizmusa visszataszító, ami remekül szolgálja a karaktert, plusz Franziska Weisz (Magda Goebbels) is hoz néhány erősebb és érdekesebb pillanatot. 

Didaktikus üzenet

Összességében a Goebbels, a manipuláció művészete egy igazán erőteljes korkép, ami most, ebben az ismét háború felé sodródó, gyűlöletben fuldokló világban pontos és éles látlelet. Az alkotás szempontjából mindössze egyetlen igazi gyengeséget tudok megemlíteni – ami voltaképp szintén nézőpont kérdése.

Addig fontosak a fekete háttérre fehérrel kiírt szövegek, amíg elmondják, hogy az elhangzó dialógusoknál a lehető leghitelesebb történelmi ábrázolásra törekedtek. Amikor azonban azt kezdik részletezni, hogy mi a céljuk a filmmel, kicsit túlzónak tűnik a dolog. A célt általában bele szokás fogalmazni a műbe, nem pedig a fülszövegben elmagyarázni.

Persze elfogadható érvelés, hogy lesz néző, akinek el kell mondani, hogy a film azért született, mert szerették volna az alkotók megmutatni, hogyan táncolunk a miniszterek füttyszavára, reklámplakátjaira és uszítására.

Arra gondoltam, hogy aki beül erre a filmre, annak nem feltétlenül kell elmondani ezt a részt. Mégis, Goebbelsnek van néhány olyan mondata az alkotásban a propaganda működéséről, ami igazolta, hogy miért kell kiírni ezt a pár sort. Filmművészetileg továbbra sem indokolt, de tartalmilag el lehet fogadni. Az pedig, hogy zene nélkül, némán úszik ki a film a stáblistával, egyfajta befejezetlenséget ad, így még inkább ráerősít a jelen és múlt közötti sötét hasonlóságra. A Goebbels, a manipuláció művészete egy magas színvonalú alkotás. Manapság azt hinnénk, már mindent tudunk a propaganda természetéről. A film bizonyítja, hogy mindig van mit tanulni. 

8,5/10