- Kultúr
- Cinematrix
- tévé
- film
- disney plusz
- streaming
- horror
- sci-fi
- predátor
- spin-off
- animációs
- ajánló
- tv
- kritika
Öröm nézni az öldöklést az új Predator-filmben
További Cinematrix cikkek
Több ízben is bizonyította már Dan Trachtenberg amerikai rendező, hogy nagyon ért a szörnyfilmekhez. Ő volt az, aki 2016-ban csinált egy szokatlan folytatást 10 Cloverfield Lane címmel a kézi kamerás Godzillaként is emlegetett Cloverfieldnek. Valamint Trachtenberg nevéhez fűződik az az apró bravúr, amit a 2022-es, idehaza a Disney+-on látható Préda (Prey) című alkotásával ért el, ez az előzményfilm kellett ugyanis hozzá, hogy a Predator-rajongók újfent képessé váljanak a lelkesedésre a sci-fi horror iránt.

A Préda egészen drasztikus spin-offra sikeredett, hiszen a Ragadozó nem a megszokott korszakban, 1719-ben bukkant fel, és egy fiatal komancs lánnyal (Amber Midthunder) ment ölre. A készítő zsigeri alapokra, mindenféle sallangtól megfosztva mutatta be a tökéletes vadász és az önjelölt harcos véres találkozását, nagy kérdőjel volt tehát, hogy ugyan mégis milyen irányba megy tovább ez a szebb és rosszabb (Alien vs Predator, valaki) napokat is látott, dollármilliós franchise. Azt nyilván tudtuk, hogy Predator: Badlands címmel jön Dan Trachtenbergtől egy újabb rész a filmsorozatban, ám jelen kritika tárgyát,
a Disney+-on június 6-án bemutatott Predator: Gyilkosok gyilkosával kapcsolatos híreket ügyesen rejtegették, idén áprilisban mondták el, hogy egy felnőtteknek szóló animációs filmmel gazdagodik a történetfolyam.
Ráadásul milyen animációs filmmel! Egyesekek, a vájt fülűbb olvasóknak elég, ha annyit mondok, hogy a netflixes Arcane jó pár szakembere dolgozott a Gyilkosok gyilkosán, ami önmagában szinte a fülünkbe súgja, hogy nemcsak a tájak festenek gyönyörűen ebben a Predator-filmben, hanem a karakterek mozgása is jólesően dinamikus, nem beszélve az ötletes összecsapásokról és a művészies vérengzésről. Adjuk hozzá mindehhez, hogy a Predator: Gyilkosok gyilkosát az Animátrixhoz hasonló epizodikus, a végén összeérő struktúrába pakolták.
Lehet rá azt mondani, hogy film, ha a film fogalmát picit tágítjuk, és fejezetekként kezeljük a végeredményt, de talán pontosabb, ha kijelentem, hogy ez valójában három rész és egy lezáró epizód. Minden szempontból különleges néznivaló, rögtön bele is megyek, hogy miért.
Míg a Préda csupán egyetlen idősíkot kezelt, addig a Predator: Gyilkosok gyilkosa egészen eltérő kultúrákat és harcosokat állít középpontjába. A Ragadozók célja, hogy megtalálják a legvérmesebb, legveszélyesebb vadászokat a földön. Ennek megfelelően az első felvonásban, időszámításunk szerint 841-ben, Skandináviában kötünk ki, amikor is egy, a fiát nevelgető viking harcos, Ursa arra készül, hogy apja gyilkosán bosszút álljon. A két letört pajzzsal küzdő, félelmetes csatakiáltásokat hallató, arcfestést viselő asszony mellett a Vikingek Lagerthája vinnyogva gömbölyödne vissza magzatpózba. El lehet képzelni, hogy Ursa mennyire lehengerlő jelenség. Amit az őt célpontba vevő Predator is megtapasztal a saját páncélozott bőrén…
Már az első fejezetben kicsúcsosodik, hogy Trachtenberg ezt valóban felnőtteknek szánta, úgy gurulnak a fejek, fröccsen a vér a Gyilkosok gyilkosában, hogy öröm minden erőszakos snittet nézni a képernyőn. A sztori az első húszperces etapban talán kicsit klisés, de a második rész, ami 1609-be, Japánba visz el minket, és egy eltávolodott testvérpár, egy szamuráj és egy nindzsa családi konfrontációját meséli el, már mélyebben belemegy filozófiai gondolatokba és elmélkedésbe. Az, hogy a falevelek egymás mellett nőnek, és mégis magányosan hullanak le, amikor eljön az idejük, olyan gondolat, amit simán magunkkal vihetünk, miután kinyomtuk a tévét. Persze a Gyilkosok gyilkosa nem enged fel, az események pörögnek, és mire a fejünkhöz kapnánk, már 1942-ben járunk.
A legdurvább ugrás a film első feléhez képest csak a második 45 percben jön el, amikor is egy Torres nevű vadászpilótával együtt pattanunk repülőbe, és nézünk farkasszemet egy űrhajóval érkező Ragadozóval. A légi csata abszolút fénypontja Trachtenberg filmjének, az ötletességet illetően A függetlenség napját megszégyenítik a látottak, és akkor még a kanyarban sincs a nagy csavar,
a film utolsó perceire a viking nőt, a shinobit, és a második világháborús katonát egy helyre rántják össze az írók, hogy egy idegen bolygón, gladiátorokként harcoljanak egymással, és végül a halott xenomorphok farkából készített köpenyt viselő hadúrral valahogy elbánjanak.
Az első perctől az utolsóig, hiába zongoráz le már máshol hallott akkordokat is a Gyilkosok gyilkosa, kegyetlenül szórakoztató néznivalónak bizonyul ez az animációs spin-off. A tájak, hátterek festményszerűek, és bár nem lesz mindenkinek kenyere a szaggatott karaktermozgás, a manapság divatosnak számító megoldás mégis egyedi ízt kölcsönöz a Predator-filmnek. Talán azért, mert annyira emlékeztet az Arcane-re. Az egyetlen nagyobb ziccer, hogy a zenék itt nem annyira erősek. Cserébe a Gyilkosok gyilkosa remek átvezetőnek, vagy akár felvezetésnek bizonyul. A legutolsó képkockától, ha eszembe jut, még mindig kiráz a hideg, olyan nagyot üt.
A legjobb dolog, ami a Predator-filmsorozattal történt az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült első rész óta, nem túlzás, nem ámítás. Tessék megnézni, és ugyanazzal a lendülettel elfelejteni, hogy minden rajzfilm gyerekeknek szól. Mert a Gyilkosok gyilkosa bizony egy mély, elgondolkoztató és adrenalindús sci-fi lett. Néztem volna nagyvásznon is, de hát ez van.
8,5/10
A Predator: Gyilkosok gyilkosa a Disney+-on nézhető meg.
Rovataink a Facebookon