Peter Jackson víziója, ahogy az új-zélandi rendező hozzányúlt J. R. R. Tolkien regényeihez, a mai napig mérvadó a későbbi adaptációk készítőinek is. Jól látszott Peter Jackson hatása az Amazon Prime-on sugárzott, harmadik évadára készülő A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűin, és most, a hazánkban december 5-én vászonra kerülő A Gyűrűk Ura - A rohírok háborúja is tíz körömmel kapaszkodik mindkét klasszikus, Középföldére kalauzoló trilógiába.

Pedig azt lehetett gondolni, hogy annak köszönhetően, hogy a japán animék elismert szakembere, a többek között a Star Wars: Víziók egyik nagyon emlékezetes epizódját, a Kilencedik Jedit jegyző, de a Blade Runner: Black Lotus című sci-fi-sorozatot is rendező Kendzsi Kamijama majd nagy lendülettel szakad el az általunk ismert, európai gyökerekkel rendelkező fantasytől, és hoz valami egészen formabontót. Nem így történt, de nem is biztos, hogy baj

Fotó: Warner Bros / youtube

A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja nagyon is a nyugati nézők szája ízének megfelelően készült, a történet közel 200 évvel azelőtt játszódik, hogy az Egy Gyűrű Zsákos Bilbónál kötött volna ki, és Rohan nemzetségének a múltjába enged egy kis betekintést. Amolyan „trónok harcás”, Shakespeare-ből merítkező, királydrámás stílusban, a népet vezető Pörölykezű Helm aranysisakos feje fölött ugyanis kezdenek összecsapni a hullámok, köszönhetően annak, hogy ő a lányát, Hérát legszívesebben egy daliás gondori herceghez adná... ugyanakkor házasítási-trónfoglalói szándékkal befutnak a dúnföldei barbárok is, élükön Frecával és nem kevésbé barátságtalan fiával, Wulffal.

Az biztos, hogy hatalmas érdeklődésnek örvend a Demjén Ferenc zenéje alapján készült Hogyan tudnék élni nélküled? című film, hiszen már az előzetesére is egymillióan voltak kíváncsiak. A karácsonyi időszak egyik nagy dobásának szánt alkotás 2024. december 12-től látható a hazai mozikban, mi premier előtt megtekinthettük. Kritika következik.

Mielőtt még belevágnánk a film elemzésébe, a recenzensnek be kell vallania, hogy a zenés vígjátékoktól, musicalektől és operettektől instant hideglelést vagy nagyon lassan múló migrént kap, de az sem ritka, hogy idővel könnyen oldódó katatóniába süllyed. Pironkodva ismeri be, hogy a Mamma Mia! című filmet se látta. Ha nála működött a Hogyan tudnék élni nélküled?, akkor a műfaj rajongói, a romantikára és kikapcsolódásra vágyó nagyközönség teljesen odalesz az alkotásért. És mit ad isten? A film működik. Kiemelkedik az elmúlt évek zenés vígjátékai közül. 

Bejelentették a 2025-ös Golden Globe-díj jelöltjeit. Az elismerés az Oscar után a második legrangosabb filmes díj a tengerentúlon, a jelöltek és győztesek listája pedig számos átfedést tartalmaz évről évre, így a mostani nevek alapján már lehet következtetni a 2025-ös Oscar-díj jelöltjeire is. Idén elég széles skálán neveztek filmeket és színészeket sci-fi alkotásoktól mesefilmeken át egészen testhorrorig.

Ahogy a legtöbb filmes gálán, a Golden Globe-on is kiemelt figyelmet kapnak az olyan kategóriák, mint a legjobb film, a legjobb női és férfi főszereplő, a legjobb rendezés, legjobb zene, illetve a legjobb forgatókönyv. A Golden Globe az Oscarral szemben különszedi színészek és alkotások szintjén is a drámákat a többi műfajtól, akár a musical, a komédia vagy a horror.

Golden Globe-díjak 2022. január 9-én

Fotó: Emma McIntyre / Getty Images Hungary

Az idei évben vitán felül tarol (legalábbis jelöléseivel) az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical, ami a filmet rendező Jacques Audiard opera librettójának átirata – a mű hellyel-közzel Boris Razon 2018-as Écoute című novelláján alapszik. Az alkotás tíz jelölést tudhat magáénak, ezzel a Golden Globe történetének második legtöbb jelölést kapott alkotása az 1975-ös Nashville című film után. Ráadásul az összes fő kategóriában indul a díjért, emellett pedig a főszerepet alakító Karla Sofía Gascónt transz nőként jelölték mint legjobb női főszereplő.

Romantikus karácsonyi filmet ígér a Netflix, vígjátékot, de leginkább sírni kellene rajta. No nem azért, mert annyi volna benne a dráma, hanem mert unalmas, gyenge poénokkal operáló, esetlen. Csoda, hogy a forgatókönyvírók fel nem buknak a saját szövegükben. Miközben a nézők, az IMDb szavazása alapján, mérsékelten szeretik.

Tényleg nem az a lényeg, hogy pukkandjunk a nevetéstől vagy áztassuk orcánkat könnytengerben, de az azért nem volna haszontalan, hogy így az év végéhez közeledve kedvünk támadjon a képernyő előtt inni a forró csokit.

Igaz, abban nagyon is, hogy értékeljük a forró csoki ízét. Mert ha a kérdés az, hogy lehet-e karácsonyi film nézése közben forró csokit inni, a válasz az, hogy naná. Ám akkor, ha az ital ízét szívesebben felidéznénk, mint a filmélményt, mint amilyet Stephen Herek rendezőtől kapunk, ilyen esetekben nem is kell azon csodálkozni, hogy Lindsay Lohan neve nem elegendő a sikerhez.

A mi kis titkunk ugyanis olyannyira halovány, erőltetett poénokkal, önmaguk karikatúrájába forduló karakterekkel, hogy mindettől éppen az megy el, aminek egy karácsonyi film nézése közben meg kellene érkeznie: az ünnepi hangulatnak. 

Amikor közeleg a karácsony, feltámad bennünk az igény, hogy megidézzük a gyerekkorunkat, amikor még volt egy kis varázslat és várakozás az ünnepekben az üres fogyasztói és ajándékvásárlási kényszer helyett. Nagy szerencse, hogy bár a Star Warst és a Harry Pottert hiába keressük, az Álomgyár így is menetrendszerűen időzít valami olyan néznivalót a mozikba, amely a rideg hétköznapokból való menekülést lehetővé teszi. Még ha csupán két-három óra erejéig is. Tavaly a Charlie és a csokigyár előzményfilmjével, a Wonkával ünnepelhettünk, idén pedig mit hoz a sors? Újfent egy zenés prequel jutott. Ez nem más, mint az Óz, a csodák csodája világában játszódó Wicked, amely egy sokak számára ismert elvarázsolt világban mutatja be két, egymástól nagyon eltérő boszorkány barátságát és küzdelmét.

Részlet a Wicked című filmből

Fotó: Universal Pictures

A december 5-én idehaza is bemutatott, Wicked című mozifilmnek alapul szolgáló musicalt 2003-ban állították először színpadra a Broadwayen, azóta Stephen Schwartz alkotása jó sok pénzt, 1,7 milliárd dollárnál is többet harácsolt össze a pénztáraknál, világszerte 65 millió nézőnél és 6 milliárdos bevételnél tart. Talán nem csoda, hogy Hollywood is meglátta benne az esélyt, hogy ők is megszedjék belőle magukat. Valljuk be, fennállt az esélye, hogy rókabőr lehúzása lesz a végeredmény, egy lelketlen, hosszú és unalmas blockbuster, ami gyorsan a feledés homályába vész… de nem így lett.

Az, hogy sikeres adaptációról beszélhetünk, legfőképp a főszereplőknek köszönhető. Mind Cynthia Erivo, mind pedig Ariana Grande telitalálatnak bizonyulnak, az egyre hevesebb Oscar-versenyben nehéz lenne megmondani, hogy a két főszereplő közül ki érdemelné meg jobban az elismerést. A történet, ahogy már fentebb említettem, Óz csodaországába kalauzol, és a végén kezdjük, amikor a talpig rózsaszínbe öltözött, varázspálcáját lengető Glinda (Ariana Grande) épp azt ünnepli a néppel, hogy végre legyőzte a gonosz nyugati boszorkányt, Elphabát (Cynthia Erivo). Ekkor teszi fel valaki a kérdést az északi jó boszorkának, hogy ők ketten nem voltak-e barátok egyszer. Valahogy így kanyarodunk vissza a kezdetek kezdetére, hogy meglássuk, mi mozgat egy papíron ennyire gonosz karaktert, mint a zöld boszi.

Senki se hitte, hogy eljön ez a nap, de végre megértük azt, hogy sorban érkeznek olyan videójáték-adaptációk, amelyek megérik a pénzüket. Az HBO úgy is gyönyörűen betalált a The Last of Us című zombidrámával, hogy a közönség a Walking Dead óta észrevehetően bele van fáradva mindenbe, ami csoszog. Hasonlóképpen az Amazon Prime egy világvége után játszódó sztorival, az éppen a Bethesda kezében lévő Fallout játékszéria feldolgozásában keverte össze az abszurd humort az akcióval, úgy, hogy univerzálisan körberajongott lett a végeredmény.

Na és akkor még nem beszéltünk olyan rétegsorozatokról, mint a netflixes Terminator, a Cyberpunk 2077 animációs spin-offja… vagy éppenséggel cikkünk tárgya, az Arcane, amely a League of Legends legismertebb karaktereit veszi alapul, és rakja őket egy olyan parázs alapszituációba, amelytől lerágjuk a körmünket. Ha nem vagyunk LoL-rajongók, akkor is. Ha pedig azok vagyunk, akkor pláne.

Fotó: Netflix

A 2021 őszén a Netflixen debütált Arcane története ugyebár egy steampunk világba kalauzol, ahol a felső tízezer és a szegény réteg egészen látványosan elszakadt egymástól, a gazdagok a fejlődés bástyájának tartott Piltoverben meresztik az egyre terebélyesebb feneküket, míg a bűntől fortyogó, Zaun névre keresztelt alvilágban éppen elszabadulnak az indulatok.

A Christian Linke és Alex Yee által készített Arcane legalább annyi karaktert sorakoztat fel, mint a Trónok harca, akik a legkülönbözőbb háttérrel érkeznek. Ott van a haladást minden áron erőltető Jayce és jóbarátja, Viktor, az elitista Mel, de kapunk rajtuk kívül morálisan megkérdőjelezhető figurákat a két lánytestvér, Vi és Jinx által, valamint ott van még az időutazó Ekko, aki szinte egymaga erősíti a színtisztán jókat, és hogy a vérgonoszok közé is elmerészkedjünk, lehet emlegetni a pszichopata Silcót, a hasonlóképp barátságtalan ábrázatú asszisztensét, Singedet, esetleg a melegszívű csaposból lett bestiát, Warwicket.

Régebben menetrendszerű volt, hogy karácsony közeledtével olyan franchise-ok jelentkeztek új felvonásokkal, mint a Star Wars, A Gyűrűk Ura, esetleg a Harry Potter. Mostanra azonban a mozikból mindhárom világ eltűnt. Hogy hova? A tévébe tették át a székhelyüket, A Hatalom Gyűrűi már a második évadát fejezte be ott, és az HBO is azon ügyködik, hogy J. K. Rowling könyveit egy-egy évadra lebontva hozzák el új szereplőgárdával, és persze a Disney jóvoltából a Star Wars-sorozatok is pörögnek. Ez utóbbiak között találunk olyan gyöngyszemeket, mint A mandalóri és az Andor, olyan korrekt próbálkozásokat, mint az Ahsoka és az Obi-Wan Kenobi, valamint rosszul elsült tévutakat is. Igen, rátok nézünk, Az akolitus és Boba Fett könyve…

Fotó: Disney+

Az eddigi Star Wars-szériák olyan vegyes felvágottá álltak össze, hogy belőlük következtetve nem igen lehetett kiszámolni, hogy a Disney+-ra december 3-án érkező Star Wars: Kóbor alakulat vajon milyen minőséget üt meg. Jó előjelek azért akadtak, ugyanis az új, Tom Holland főszereplésével készített Pókember-trilógia rendezője, Jon Watts és írótársa, Christopher Ford azt tűzték ki célul, hogy az Amblin 80-as évekbeli klasszikusainak stílusát idézzék fel egy kicsit a nézőkben, sztárszereplőnek meg odacsábították a nyolcrészes produkcióba azt a Jude Law-t, aki mostanában Az ifjú pápában és Az új pápában is sorozatozott, de alakította a fiatal Dumbledore-t a Legendás állatok-filmekben.

Egészen egyértelműen látszik, hogy a Kóbor alakulatot Steven Spielberg családi kalandfilmjei inspirálták, már az alapvetés is egy az egyben olyan, mintha a The Gooniest mixelték volna össze az E. T., a földönkívülivel, és rászórtak volna még némi Indiana Jonest is, hogy mindenki találjon a végeredményben valami szerethetőt.

Bár a mozikból kikopott a Star Wars, a Disney-nél gőzerővel dolgoznak azon, hogy az Andor után újabb közönségkedvenc gyöngyszemet tegyenek le az asztalra, ami a messzi-messzi galaxisba kalauzol. Talán épp ezért döntött úgy az egeres stúdió, hogy igent mondanak a Star Wars: Kóbor alakulat ötletére, amelyet egy napjainkban iszonyúan populárisnak számító készítőgárda hozott nekik a tárgyalóasztalhoz.

A Kóbor alakulatot ugyanis a legújabb, Tom Holland főszereplésével készített Pókember-trilógia rendezője, Jon Watts, és hasonlóképp tehetséges alkotótársa, Christopher Ford álmodták meg. Ők ketten abból indultak ki, hogy egy, az 1985-ben vászonra tűzött Kincsvadászokra, avagy eredeti címén a The Gooniesra hajazó, elveszett gyerekekre fókuszáló Star Wars-kalandsorozatra minden bizonnyal lenne igényük a már felnőtt, de gyermeklelkű nézőknek is.

Fotó: disney

A Star Wars: Kóbor alakulat története egy biztonságos, futurisztikus kertvárosra emlékeztető bolygón veszi kezdetét, ahol néhány kisgyerek – az örök álmodozó Wim, legjobb barátja, Neel, a vehemens Fern és a maga visszafogott módján zseniális KB – hatalmas felfedezést tesz… ennek vége lesz az, hogy ők négyen egy ijesztő, már-már horrorisztikus droid oldalán nagy kalandra indulnak a galaxisban. Lesz itt minden: űrkalózok előli menekülés, sőt Jude Law alakításában még egy rejtélyes Erő-használó is tiszteletét teszi. A Kóbor alakulat előtt azonban csak egy cél lebeg: élve megúszni a rögtönzött osztálykirándulást, és hazatérni planétájukra, amelyről időközben derül ki, hogy érdekesebb, mint azt maguk a gyerekek valaha gondolták.

Gyerekként a messzi-messzi galaxisba csöppenni…

A Disney szervezésében, egy online interjú keretein belül az Index is kérdezhette az MCU sztárrendezőjét, Jon Wattsot és író-producertársát, Christopher Fordot. A kerekasztalos beszélgetés során lapunk először is arra volt kíváncsi, mennyire zajlott könnyedén a zöldfülű, kisgyerekekből álló szereplőgárda és az Oscar-jelölt Jude Law összeismerkedése és együttműködése a forgatásokon. Egyáltalán, mennyire viselkedhettek gyerekként a főszereplők?

Erre Christopher Ford úgy fogalmazott:

„Semmi panaszunk nem lehet a gyerekszereplőkre, nagyon profin viselkedtek ahhoz képest, hogy szemtelenül fiatalok. Ugyanakkor nem akartuk szőnyeg alá söpörni azt a tényt sem, hogy mennyire kaotikus 10 évesnek lenni. A forgatáson olyan környezetet igyekeztünk teremteni nekik, ahol úgy érezhették, önmaguk, gyerekek lehetnek. Nyilván Jude Law is nagy segítség volt ebben, aki igazi vezéregyéniségként garantálta, hogy a csapat összeálljon, és a gyerekszereplők is kihozzák magukból azokat a kvalitásokat, amelyeket a casting alatt megláttunk bennük.

Tim Burton, a világhírű rendező biztos benne, hogy ismét együtt működik majd a jövőben filmjei visszatérő főszereplőjével, Johnny Depp-pel. Ennek ellenére kizárta, hogy folytatást készítsenek a nagy sikerű Ollókezű Edward című filmből, miközben idén már megjelent a ma már klasszikusnak számító Beetlejuice második része. 

Tim Burton és Johnny Depp 2010. február 25-én Londonban, Angliában

Fotó: Jon Furniss / WireImage / Getty Images Hungary

A rendezőt a Marrákesi Nemzetközi Filmfesztiválon kérdezték az Ollókezű Edward lehetséges folytatásáról. 

Vannak bizonyos filmek, amelyekből nem szeretnék folytatást készíteni. Az Ollókezű Edwardnak nem akartam folytatást, mert egyszeri dolognak éreztem. Bizonyos dolgokat jobb, ha meghagyjuk önmagukban

– idézi a rendezőt a Variety.

Vannak sorozatok, amelyek képesek arra, hogy már az alapötletükkel elérjék, hogy az ember távirányítót akarjon ragadni. Pont ilyen a Beépített öregúr, a Netflix november 21-én közzétett új vígjátékszériája, amelyben Ted Danson alakít egy Charles Nieuwnedyk nevű nyugdíjas mérnököt, aki elhunyt nejét gyászolja, és egyszerűen képtelen ez után a tragédia után bármi értelmet adni a további életének. Mármint addig a pillanatig, amíg Charles meg nem lát egy újsághirdetést, amiben egy magánnyomozó, Julie Kovalenko (Lilah Richcreek Estrada) kifejezetten idős asszisztenst keres maga mellé. Na és a misszió? Beköltözni és beépülni egy puccos, San Franciscó-i idősek otthonába, ahol ékszertolvaj szedi az áldozatait... és végül persze az sem árt, ha kézre kerül a tettes.

Fotó: Netflix

Fene se gondolná, de a Beépített öregúr megtörtént esetet vesz alapul, amelyből korábban The Mole Agent címmel dokumentumfilm is készült. Bevallom töredelmesen, hogy én azt nem láttam, de abból kiindulva, hogy egy magándetektívnek a valóságban is ilyen őrült ötlete támadt, mint ebben a Netflix-sorozatban, ki lehet jelenteni, hogy a legjobb sztorikat tényleg az élet írja. Klisés gondolat ide vagy oda, de akkor is igaz.

Nyilván el lehetett volna rontani még így is ezt a sorozatot, a Netflixnél meglepően sokszor képesek arra, hogy bántóan középszerű, feledhető és mindenféle popkulturális jelentőséget nélkülöző produkciókat adjanak ki a kezeik közül. Amikor meg véletlenül betalálnak, akkor egy évad után meghökkentő hirtelenséggel kaszálják el a gyöngyszemeiket. Remélhetőleg a Beépített öregúr nem jár hasonlóan, és nem kap kegyetlen kaszát, mert a készítő, Michael Schur újfent rátapintott valami remekre. A televíziós alkotót nem biztos, hogy kapásból mindenki ismeri, de ha azt mondom, hogy The Good Place, esetleg Brooklyn Nine-Nine vagy éppen Parks and Recreation és Office, akkor sokak szeme csillanhat fel.

Kicsit sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy Paolo Sorrentino a nagy itáliai elődök, Federico Fellini és Michelangelo Antonioni méltó örököse. A rendező új filmje, a Parthenopé – Nápoly szépe a 2024-es év egyik legkiemelkedőbb filmes alkotása. A premier előtti vetítésre félve ültünk be,  nem okoz-e  ez alkalommal csalódást az Oscar-díjas maestro. Nem okozott, recenzens töredelmesen bevallja, hogy dicshimnusz következik. Annak megírását követően pedig azonnal jegyet vált, hogy újra megnézhesse az olasz rendező legújabb filmjét. Persze nem kéjvágyból, ahogy a film kéjenc érseke tenné.

A szerelem következményei megjelenése, tehát 2004 óta biztosan eseménynek számít, ha Paolo Sorrentino új filmmel jelentkezik. A rendező A nagy szépség (2013) című alkotásával örökre beírta magát a filmtörténelembe. De láttunk már karón varjút, az Oscar-díj sokakat megrészegít, kártékonyan hat az újabb alkotásokra, mindez azonban az olasz mesterre nem igaz. Tudjuk, hogy a legrangosabb elismerés után is kiváló filmeket készített. A Parthenopé – Nápoly szépe pedig remekül illeszkedik a sorba. Brilliáns alakításokban és gyönyörű képekben bővelkedő, katartikus, a szívre és az észre egyaránt ható filmet kapunk tőle. 

A mai napig etalonként kezelik az AMC által 2008-tól 2013-ig sugárzott, ez idő alatt öt évadot megért drámasorozatot, a Breaking Badet, amelyben egy végstádiumos rákbetegségben szenvedő, ergo halálra ítélt kémiatanár a családja érdekében hátat fordít a társadalmi konvencióknak, és előbb drogfőzőnek, majd rettegett maffiózónak áll. A Bryan Cranston és Aaron Paul főszereplésével készült produkciót a mai napig sokan visszasírják, és bár a Better Call Saulnak köszönhetően egy ügyvédes spin-offot is kapott, ehhez hasonló sztorit nem nagyon látott a nézőközönség, annak ellenére sem, hogy a streamingipar ezerrel pörög, és heti jelleggel rengeteg új sorozat debütál.

Részlet a Gyilkos jelenlét című sorozatból

Fotó: Netflix

Amikor ínséges idők járnak, akkor az egyszeri tévénézőnek érdemes egy kicsit szörföznie a Netflix kínálatában, mert az online videótár sűrűn ad esélyt a legvadabb ötleteknek is. Simán ezek közé sorolhatjuk az október 31-én bemutatott Gyilkos jelenlét (Murder Mindfully) című új német szériát, amely évek óta az első olyan próbálkozás, amely meghökkentően közel áll a Breaking Badhez.

A Gyilkos jelenlét története Björnről (Tom Schilling) szól, akinek menő autója van, előkelő háza és egészen nagy vagyona is, csakhogy a földi javakat nem tudja megosztani nejével, Katharinával (Emily Cox) és kislányával, Emilyvel (Pamu Pilavci), köszönhetően annak, hogy folyamatosan védence, a hírhedt maffiózó, Dragan Sergowicz (Sascha Alexander Gersak) csicskáztatja hősünket.

Amikor minden szakadni és romba dőlni látszik, akkor pattan ki Björn feleségének fejéből az ötlet, elküldi urát „mindfulness”-órákra, ahol egy terapeuta segít a túlhajszolt törvényszolgának, hogy jobban jelen lehessen az életében, képessé váljon megélni a pillanatokat, és kizárja az olyan zavaró tényezőket, mint például Björn kvázi főnöke, a rettegett gengszter, aki egy 50 fős iskolás csapat szeme láttára ver agyon egy lángoló drogfutárt. Az iskolások hiába kisgyerekek, a telefonjukkal mindent rögzítenek és rögtön fel is raknak az internetre.

Közeleg a karácsony, az emberek pedig elkezdenek ajándékokat vásárolni egymásnak, de még a Mikulás műhelyében is rengeteg manó dolgozik, hogy a gyerekeknek meglepetést szerezhessen. Na de mi lesz azokkal az ajándékokkal és termékekkel, amelyek végül nem találnak gazdára? Ha egy évben százszor annyi ruhát gyártanak le, mint ahány ember él a földön, hol landol a felesleg? A válasz egyértelmű és igen csúnya.

Új tényfeltáró film jelent meg a Netflixen, ami a legnagyobb világmárkák – úgy mint az Adidas, az Amazon és az Apple – egykori fejeseit és kiemelt munkatársait szólaltatja meg. A szakemberek beavatnak minket a titokba, hogy ezek a cégek mivel vesznek rá bennünket arra, hogy vásároljunk, vásároljunk és még többet vásároljunk.

Részlet a Vedd meg most: A shopping-összeesküvés című filmből

Fotó: Netflix

A Vedd meg most: A shopping-összeesküvés című film karácsony előtt még aktuálisabb, hiszen az a rengeteg termék, amit legyártanak, de végül használatlanul a polcon reked, mert senki sem veszi, sokszor már új állapotában a kukában végzi. Van, hogy a cégek szándékosan tönkre is teszik ezeket, nehogy a márka sérüljön, sokszor pedig szimpla átverés mind a jótékonyság, mind az újrahasznosítás, mert a termékek egyformán a szemétdombon landolnak.

A Kiút (From) alapszituációja pont olyan, mintha egy Stephen King-regénybe lapoznánk bele. Egy házaspár, Tabitha (Catalina Sandino Moreno) és Jim (Eion Bailey) a két gyermekükkel, a tinédzser Julie-val (Hannah Cheramy) és a család legfiatalabb, de élénk képzeletű tagjával, egy Ethan nevű kisfiúval (Simon Webster) utazik az országúton, amikor furcsaságba botlanak. Az előrehaladásukat egy kidőlt fa és a körülötte baljóslatúan repdeső madarak akadályozzák. Innen indul a Matthews família számára egy hosszú pokoljárás, amikor rájönnek, hogy egy rémálomba illő kisvárosban ragadtak. Egy olyan településen, ahol a lakosok el vannak átkozva, és nincs kiút számukra. Ha mindez nem lenne elég, éjszakánként vérszomjas, vámpírhoz hasonló lények jönnek elő, hogy kínozzák a szerencsétleneket, csak a seriff, Boyd (Harold Perrineau) leleményességének, és az általa talált, a rémségeket távol tartó talizmánoknak köszönhető, hogy nem tépik össze őket a szörnyetegek nagy magabiztossággal.

Fotó: Chris Reardon / MGM+

Adjuk hozzá még mindehhez, hogy a Kiút városkájában, vagy ahogy a rajongók emlegetik, Fromville-ben még különös látomásoktól szenvedő egyének, mint a hangokat halló Sara (Avery Konrad), illetve a második évadban érkezett, kimonóba öltözött boszorkánnyal eszmét cserélgető Elgin (Nathan D. Simmons), és a fura terhességbe eső Fatima (Pegah Ghafoori) is bonyolultabbá teszik az összképet. Na, és akkor még nem beszéltem a romokról, ahol láthatóan lehetséges az időutazás, vagy arról a hátborzongató gyerekhangról, mely egészen sűrűn zongorázik szegény Jim idegein, köszönhetően annak, hogy a férfi elhunyt kisfiaként mutatkozik be.

Ökölbe szorul a kezem tőle, annyira valóságos és pokolian ijesztő egyszerre.

Mindezt Stephen King írta a Kiútra, még amikor a horror mestere a Twitterre posztolgatott (azóta a Threadsre vándorolt át a veterán könyvíró, ugyebár). Nem is kell ennél jobb ajánlólevél a 2022-ben még az Epixen, majd 2023-tól az MGM+-on, nálunk a Maxon adott szériához, amelyet egyébként a Lost alkotói jegyeznek. Ennek köszönhető a misztikus tálalás, hogy hétköznapi embereket szorítottak extrém, megmagyarázhatatlannak tűnő körülmények közé az írók. Ráadásul, a szemfülesek még azt is észrevehetik, amellett, hogy a Kiút főszereplőit simán meg lehet feleltetni a Lost szereplőgárdájával, hogy itt-ott az aláfestő zenéknél felcsendülnek a Pokoli Édenben használt dallamok.

Hugh Grant kapcsán mindenkinek a jóképű, sármos brit színész jut eszébe, aki karrierje javában romantikus komédiákban, a könnyedebb műfaj olyan darabjaiban tette a szépet a nőknek, mint a Bridget Jones, a Sztárom a párom, esetleg az Igazából szerelem. Pedig hát az elmúlt években az amúgy öntörvényű és magának való, 64 éves színész elkezdett tudatosan távolodni attól a skatulyától, amibe a szakma beleszorította. Grant ugyanis elkezdett a gonoszabb karakterek felé kacsintgatni, a Dungeons & Dragons: Betyárbecsületben és a Paddington 2-ben is viccesedve, de odalépett a jófiúknak, ahogy csak tudott. 2024 teléig, egészen pontosan november 21-ig kellett várnunk arra, hogy Hugh Grant végre bevállaljon egy igazán ördögi szerepet. Tette mindezt a hazai mozikban is látható, Eretnek (Heretic) című A24-es pszichológiai thrillerben.

Részlet az Eretnek című filmből

Fotó: A24

Az Eretnek története két hittérítővel indít, a végtelenül visszafogottan öltözködő és szendén viselkedő Barnes nővér (Sophie Thatcher) és Paxton nővér (Chloe East) egy padon üldögélve, el-elpirulva beszélik ki a szex és a pornónézés rejtelmeit, hogy aztán megint a hátukra vegyék a várost, és a lakosokhoz bekopogtatva új embereket vegyenek rá, hogy lépjenek be a mormonok közé.

Persze a filmben, amikor rövid felvezetés után a leányzók a ránézésre is hátborzongató házikóban élő Mr. Reed (Hugh Grant) csengőjét nyomkodják kitartóan, még nem sejtik, miféle borzalmak várnak rájuk odabent. Merthogy optimisták, bíznak az istenükben és az emberek jóindulatában.

De vajon tévesen? Mindennel kapcsolatban tévednek? Ezeket az egyszerűnek tűnő, ám bonyolultnak bizonyuló kérdéseket teszi fel ez az új pszichológiai thriller, amely némiképp üdítő módon, ahelyett hogy Hugh Grant kezébe baltát adna, és a kvázi főgonosz vérben forgó tekintettel, néhány jumpscare-rel a hóna alatt üldözné szegény mormon kislányokat... nos, az Eretnek egészen másik irányra szavaz.

Sokáig megfilmesíthetetlennek hitték, még David Lynch is olyan csúnyán belebukott a feldolgozásába, hogy a rendező a mai napig inkább hallgat saját Dűne-filmjéről. Azonban a Legendary Entertainment végre valahára belenyúlt a tutiba, amikor Denis Villeneuve-öt bízták meg, hogy készítse el nagyvászonra a klasszikus, Frank Herbert által 1965-ben írt sci-fit. A 2021-es első film hagyott kívánnivalót maga után, viszont a Dűne második része már olyan szinten mozgott, hogy simán modern klasszikusnak, a vizuális történetmesélés mesteri példájának mondható, pedig alig pár hónapja mutatták be.

Nem véletlen, hogy a Dűnét a mozikban sikerre vivő Legendary stúdió egy tévésorozatot is célul tűzött ki, és franchise-t kezdtek építeni, elvégre Villeneuve filmjei együtt simán átlépték az 1 milliárd dolláros bevételt világszerte, annak ellenére, hogy az első részt a koronavírus-járvány és az HBO Maxon való egyidejű bemutatás is sújtották.

Részlet a Dűne: Prófécia sorozatból

Fotó: Attila Szvacsek / HBO

A Maxon november 18-tól látható Dűne: Prófécia legalább akkora kreatív pokoljáráson ment keresztül, mint a mozifilmes adaptációk. Jöttek-mentek az alkotók, maga Villeneuve is kiugrott a projektből, és a részben Magyarországon forgatott, hat részes előzményszériát jócskán újra kellett írni és dolgozni, mire megkapta végső formáját. A showrunner, aki kipofozta a Dűne-sorozatot, az az Alison Schapker volt, aki íróként az Aliason is közreműködött, de a Lost írószobájában is kiemelkedő munkát végzett az ABC-klasszikus második és harmadik évadán, később pedig dolgozott a Fringe című FOX-os sci-fin. A képet némileg árnyalja, hogy Schapker kezében az Altered Carbon hatalmasat bukott, de második etapja is, ami megpecsételte a netflixes sorozat sorsát. Nem igazán lehetett tehát kiszámolni, hogy a Dűne: Prófécia vajon milyen lesz.

Csak hab a nem túl étvágygerjesztő tortán, hogy az új Dűne-sorozat Frank Herbert fia, Brian Herbert és Kevin J. Anderson előzményregényén, A dűne nővérein alapszik. Ezekről a könyvekről tudni kell, hogy az eredeti hat Dűne-regényhez képest, amelyeket Frank Herbert jegyzett, nem annyira jó a megítélésük, inkább pénzlehúzásnak, új bőr lehúzásának lettek elkönyvelve a tősgyökeres rajongók által. Olyan sztoriknak, amelyek a Dűne világában játszódnak, de az általuk megütött minőséget illetően inkább illenek be a fanfiction kategóriába, mint hivatalos, kánonbeli könyveknek.

Könnyű belátni, hogy a drogfüggőség témakörét már számtalan módon feldolgozták, körbejárták. Elég kétséges, hogy a témában lehet újat mutatni és mondani. Miklós Ádám dokumentumfilm–rendező új alkotásában, a Mélypont érzésben erre tesz kísérletet. Nagyon úgy tűnik, hogy sikerrel. 

Miklós Ádám két magyar fiatal (Szilveszter és Boróka) leszokási kísérletét követte picivel több mint egy éven keresztül. Mindeközben a két szenvedélybeteget a Megálló Csoport segítette a leszokásban. Az alapítvány különlegessége, hogy olyan tevékenységeket kínálnak, amelyek egyszerre segítenek a szer- vagy viselkedési függőség leküzdésében, valamint az élet rendbehozatalában. Ráadásként hosszú évek óta tiszta, egykori szerfüggő segítők mentorálják a hozzájuk fordulókat.  

Az örömelv mozgatta fogyasztói társadalom tagjaiként többnyire nem vágyunk semmi másra, mint egy kis kikapcsolódásra, felhőtlen szórakozásra. A lényeg, hogy mindig legyen nagyon jó. Herendi Gábor új filmje, a Futni mentem az említett igényeket akarja kielégíteni: nevettetni, szórakoztatni akar. A kérdés nem más, mint hogy sikerül-e neki. 

Herendi Gábor rutinos rendező, ha a nézőszámot vesszük, akkor a legsikeresebb honi direktor, akinek olyan kasszasikereket köszönhetünk, mint a Valami Amerika, a Kincsem vagy a Toxikoma. Pontosan tudja, érzi, hogy mire vevő a nagyközönség. Boszorkánykonyhájából jól sikerült és kevésbé eltalált fogások is kikerültek már. 

Lehetetlennek tűnő vállalkozás

A Futni mentem egyértelműen a jobban sikerült alkotásai közé tartozik, mert nem akar több lenni, mint ami, profin megkomponált romantikus vígjáték, amire az ünnepek közeledtével, a karácsonyi ajándékok vásárlása közben szívesen beülnek az egyébként megtépázott idegrendszerű családtagok.