Így nem is érdemes filmet készíteni

A Tréfa ott kezdődik, hogy ön megnyerte a magyar filmszemle legjobb rendezésért járó díját. Eltelt fél év, talán már el is felejtettük.

Ebben az aprócska tényben, amelyet említ, talán benne is van a magyar filmrendező, vagy még inkább a magyar film sorsa. Megszoktam. Azt például sokkal nehezebb elviselni, amikor az ember befejez egy mozit. Gondoljon csak bele: két év minden napját betölti egy mánia. Az ötlettől a forgatókönyv írásán keresztül a gazdasági kérdéseken át a vágásig, majd az első bemutatóig. Eltelik a két év, és egyszer csak vége, a film kész, nincs több dolog. Ez mondjuk egy kis halál. Én úgy szoktam magam gyógyítani, hogy azonnal elkezdek másik tervvel, tervekkel foglalkozni. A Tréfa után, ebben az említett fél évben két újabb forgatókönyvet hoztam tető alá.

Nem rossz, hogy a díjtól eltelik fél év a bemutatóig, és senki nem foglalkozik vele, nem emlékeznek rá?

Nézze, egy szemle azért nem üt olyan mély nyomot a néző lelkébe, hogy ha ott egy film díjat kap, máris vágtasson a pénztárba jegyért. A Filmszemle és az ottani szereplés inkább azért lényeges, mert eljön az a 150 külföldi filmkritikus, fesztiváligazgató, aki lényegében dönt a film további sorsáról. Ebben szerencsém volt. A Tréfát júliusban meghívták Moszkvába, egy A kategóriás fesztiválra. Ezzel bekerült a filmes vérkeringésbe. Egy magyar film ma két fronton indulhat csatába: elnyerheti a magyar nézők kegyeit, valamint kifuthat a világba, eladhatják tévés forgalmazásra vagy dvd-re. A négy éve készült Porcelánbabát például 52 fesztiválra hívták meg, Amerikától Ázsián keresztül Afrikáig. Ez ha fesztiválonként csak ezren látták, már több mint félszázezer nézőt jelentett. Magyarországon viszont csak tízezer mozijegyet adtak el rá. A két szám így együtt hatvanezer. Azért már érdemes volt megcsinálni. A díjakról meg csak annyit, hogy nem az számít. Eddig a filmjeimmel - ez talán nem hat majd szerénytelenségnek - nyertem vagy 25 díjat szerte a világban, de ez mit sem ér, nem ez a siker. A siker az, ha egy filmet 15-20 évvel később levesznek a polcról (ha levesznek egyáltalán), és még akkor is hat.

Melyik filmje bírta ki a 15 évet?

Reménykedem abban, hogy például a Szamárköhögés, az Uramisten vagy A skorpió megeszi az ikreket reggelire túlélte az éveket. A film mint kulturális képződmény hamarabb avul el, mint mondjuk egy irodalmi mű. A film technikai műfaj, a nyelv lassabban kopik-változik, mint egy filmes eszköz. Mondok rá egy példát. Amikor az Uramistent forgattuk, még nem találták fel a steadycamet. Tehát amikor arra volt szükségünk, hogy a kamera együtt mozogjon a színésszel, egy olyan helyen, ahol nem lehetett fahrtsínt építeni, akkor Máthé Tibor, a film operatőre, csináltatott egy 100 kilós kameratartó szerkezetet. Ezt rögzítettük Szamóca mellkasára, és így vettük fel Eperjes Károly futását. Akkortájt, 1984-ben, ez formai nóvum volt. Mára a filmek nagy többsége az azóta felfedezett steadycammel készül.

A Tréfát ez ideig meghívták Spanyolországba, Chicagóba, Sao Paolóba, Berlinbe. Lehet vele utazni sokat.

Lehet, de higgye el, minden filmfesztivál egyforma. Csak kívülről tűnik nyaralásnak.

A forgalmazó mennyire hisz a filmben, mennyit költ rá, hány kópiával indítja?

Tizenöt kópiával indul Budapesten és a nagy vidéki városokban. Azt hiszem, hogy a Budapest Film, a forgalmazó hisz a filmben, de ez nem jelenti, hogy mindent elsöprő reklámhadjárat veszi körül a Tréfát. Van egy szép plakátja, néhány sajtómegjelenés, ennyi. Olyan kevés pénz van a disztribúcióra, hogy a film könnyen eltűnhet abban a gyilkos versenyben, amely a nézőért folyik. Amerikában a filmek költségvetésének egyharmada a forgalmazásé. Nálunk ez pár százezer forint, ha szerencsés vagy, egy-kétmillió. Ennyi jut egy forgalmazói szempontok szerinti középkategóriás filmre. Ha tehát maximum 40-50 ezer néző a plafon, akkor rendkívül szegényes lesz a disztribúció.

A 70 millió forintos költségvetést is kevesellte.

Végső soron le lehet ennyi pénzből forgatni egy ilyen igényű filmet, de valószínűleg csak egyszer az életben. A Tréfa reálisan 300 milliós film. De ingyen kaptuk a helyszíneket, kikönyörögtük-kiloptuk a kellékeket. A jelmezeket színházaktól hoztuk ki éjszaka, és csempésztük vissza két héttel később. Az érintettek erről a mai napig mit sem tudnak. Arról nem beszélve, hogy a film készítői az amúgy sem magas honoráriumaiknak töredékéért dolgoztak. De azért így nem lehet, és nem is érdemes filmet készíteni. A filmet 21 nap alatt forgattuk le, imádkoztam, hogy ez idő alatt ne essen az eső, ne legyen senki beteg a stábból vagy a színészek közül. Ha csak egy napra le kellett volna állnunk, nem tudtam volna a mozit befejezni.

A rendező hogy dolgozza fel, hogy a filmjének nem lesz esélye?

A Szamárköhögést még több mint százezren látták. Az az értelmiségi réteg, akinek - legalábbis én így képzelem - a filmjeimet csinálom, jóval kevesebbszer jár moziba, mint régebben. Valószínűleg gazdasági okok is közrejátszanak. A Tréfa a magyar gyerektársadalom számára, 12 évestől 18-ig tanulságos és fontos film lehetne. Kérdés, hogy a kamaszokat be tudjuk-e csábítani a moziba.

Mi a műfaja a filmnek?

Pszichológiai dráma - költői beütéssel, ha van egyáltalán ilyen műfaj. A költői szót Kosztolányi okán használom. A Tréfa az ő poétikus novellája alapján készült. De csak az alapján. Hiszünk abban, hogy fogható, átélhető mai vonatkozásai is vannak a történetnek. Az egyik ilyen mába átnyúló problematika a gyermekkori agresszió. A másik: a két paptanár párbaja, amely a szabadság és rend körül kristályosodik ki, a mai, mindennapi életünknek is egyik kulcskérdése.

Az aktuálpolitikai olvasat mennyire kerül előtérbe?

A papi iskola, amelyben a Tréfa története szárba szökken, zárt világ. A gyermekközösséget Zoltán atya és Weigl atya világról vallott, merőben ellentétes nézetei zilálják szét. Van ebben némi áthallás a mai Magyarországra. Nyilván nem véletlen, hogy az eddigi közönségtalálkozókon elsőként mindig a politika került szóba. Egyszer sem kellett válaszolnom esztétikai vagy szereposztási kérdésekre. Mindezek ellenére a film készítésekor nem ezek a problémák foglalkoztattak. Más izgatott. Az emberi játszmák, az például, hogyan válik egy szerencsétlen gyerek besúgóvá. Fontos volt, hogy az árulás ellenére is szerethessük őt. Az izgatott, hogy azt a bonyolult emberi képletet, amelyben valaki felvállal egy gyilkosságot, holott nincs része benne – ezt a kamasz hősiességet képesek vagyunk-e árnyaltan ábrázolni.

Rengeteg gyerekszínész, amatőrök és egy hentes szerepel a filmjében. Mennyi idő volt őket összeválogatni?

Én sokáig hallani sem akartam amatőrökről. Sőt. Az ország legkiválóbb színészeivel volt szerencsém dolgozni. A Porcelánbaba fordulópont volt. Annál a filmnél elképzelhetetlennek tűnt, hogy színészekkel játszassak tanyasi figurákat. Így aztán kénytelen-kelletlen besétáltam a csapdába. És kiderült, hogy az nem csapda, hanem aranybánya. Kiderült számomra, hogy egy száz kilométeres körben, a Kecskemét környéki tanyavilágban hemzsegnek a csodálatosabbnál csodálatosabb színészek. Csak éppen soha nem volt módjuk kipróbálni önmagukat egy ilyen helyzetben. Azóta kifejezetten vadászok arcokra, figurákra. Én úgy nevezem: halászok. Szegény Kovács Misit, aki a forgatás után három héttel elhunyt, s a Tréfában Damián atyát játszotta, a Cora hentespultja mögött láttam meg először. Álltam a sorban, és elbűvölt ez az ember. 160 centiméteres, fülbevalós férfi, aki, mint egy jó Cipolla, elvarázsolta a vásárlókat. Nemcsak engem, mindenkit. Megjegyeztem magamnak ezt az arcot, ezt a bámulatos személyiséget, minden prekoncepció nélkül. Aztán jött a Tréfa castingja, és nekem azonnal eszembe jutott a lenyűgöző hentes a Corából. A filmbemutató után több kollégám felhívott, hogy adjam meg annak a színésznek az elérhetőségét, aki Damián atyát játszotta.

Mi az a film, amivel most lefoglalja magát?

Van egy filmtervem, immár forgatókönyv állapotban. A szüleim megismerkedéséről, szerelméről szól. Azt gondolom, hogy az ő történetük nem szokvány szerelem. Mindketten holokauszt-túlélők voltak, és a koncentrációs táborokból egyenesen egy-egy svéd rehabilitációs táborba kerültek. 700 kilométer volt akkor közöttük. Apám, amikor úgy-ahogy magához tért, furmányos módon megszerezte a Debrecen környéki asszonyok és lányok nevét és címét, akiket szerte Svédországban kórházbarakkokban ápoltak. Azzal az indokkal, hogy ő is debreceni, 1945 júliusában leveleket írt több tucat ismeretlen nőnek. Közülük az egyik, aki történetesen az anyám lett - 18 éves volt akkor -, válaszolt neki. 164 levelet váltottak 8 hónap alatt. Egyszer találkoztak is, 3 napot töltöttek együtt. A levelek megmaradtak, mind a 164. Megrendítő irományok. Egy heroikus szerelem bontakozik ki a megsárgult papírokból, egy szerelem a pokol tornácán túl. Anyám és apám 1946 márciusában esküdtek meg Stockholmban, az egybekelésük médiaesemény lett, a svéd király is gratulált nekik. Ez a filmterv, azt hiszem, életem legfontosabb műve lehet.