Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMTovábbi Cikkek cikkek
1970-ben Richard Matheson író Button, Button címmel írt egy novellát arról, hogy vajon meddig hajlandók elmenni az emberek, ha pénzről van szó, mire hajlandók 50 000 dollárért cserébe? A nyolcvanas években ebből készült egy kiváló tévéepizód (megnézhető két részben itt és itt), amiben a tét már 200 000 dollár volt, óa novella végi csavart is kivették belőle, de az alapsztori megmaradt.
A 2009-es filmes feldolgozásban szintén ugyanaz a dilemma áll a középpontban, mint az előző két inkarnációban: egy kertvárosi pár egy szép napon talál egy csomagot a küszöbön, a csomagban meg egy dobozt, aminek a tetején van egy nagy vörös gomb. Ha meg tetszenek nyomni, magyarázza egy titokzatos úriember kicsivel később, akkor egy ismeretlen ember valahol a világon meghal, a jutalom pedig egymillió dollár. Ha nem, a dobozt elviszem, és vegyük úgy, hogy nem is találkoztunk.
Ez így érdekes és izgalmas is, mit tesz vajon az ember ilyen helyzetben? Elbírja a lelkiismerete? Megköti az üzletet az ördöggel, aki jelen esetben egy kifogástalan modorú úriember, akinek a fél arca hiányzik egy villámcsapás következtében? Az első félóra erről szól, a vívódásról, a mérlegelésről, a belső konfliktusokról, és ez a film legerősebb periódusa, az egyébként nem túl tempós történetvezetés lassúsága fel sem tűnik a nézőnek, együtt tépelődünk Cameron Diazzal és James Marsdennel.
Ami a színészeket illeti, a sokkal többre hivatott és a Frost/Nixonban eszméletlen jó Frang Langella itt is hozza a méltóságteljes idős úr figuráját, bár néha az arcáról azt lehet leolvasni, hogy nem érti, miért adtak ennyi marhaságot a szájába. Marsden és Diaz párosát egy pillanatig sem lehet komolyan venni, egyszerűen hiteltelen, hogy ez a csaj ezzel a pasival egy párt alkot. Diaz nagyon jól néz ki (még ha nekem túl vékony is), de mindehhez olyan unottan, monoton hangon darálja a szöveget, mintha most ébresztették volna egy többéves kómából. Marsden meg hiába próbálkozik, szegény az eszköztára ahhoz, hogy elvigye a filmet.
Mikor a történetben eljön döntés pillanata - mert az ilyen dobozokat nem hagyják ott évekig -, a nej mondja ki a végső szót, ami már a trailerből kiderül, így nagy titkot nem árulunk el vele (és eleve, ha nem nyomják meg, akkor nem lenne film), és innentől Kellynek elfogyott a muníciója. Az eredeti történetnek és a tévés változatnak ugyanis itt van vége, van egy csavar a végén, mert ennyi van a történetben, így feszes és izgalmas, de ez nem elég egy kétórás hollywoodi film esetében.
Ami a hátralevő másfél órában ránk vár, abban vannak marslakók, vérző orrú zombik, megbízhatatlan diákok és babysitterek, Sartre-idézetek, halottnak hitt tudósemberek, veszélyes könyvtári olvasótermek, és egy olyan újabb dilemma, aminek nincs jó megoldása.
A baj mindezzel az, hogy semmi értelme nincs az egésznek, az ember csak ül a vászon előtt, és azt sajnálja, hogy nem ő kapta a dobozt, mert elküldte volna vele együtt a titokzatos urat alakító Frank Lagnellát a búsba, és nem idegesítette volna fel magát egy jól induló, de nagyon tré véget ért filmen.